2005. március 22. kedd 20:44

 

Dávid Ibolya Hack Péter tanácsait követi?

 

Bajban vagyunk, ha a magyar Országgyűlés legkisebb pártjának elnök asszonya javasolja: a Parlament oszlassa fel önmagát. S bajban lehetünk, nagy bajban, ha ugyanő – mintegy indoklásképpen – a ’89-es állapotokat hozza fel példaként, mondván: Németh Miklós kormánya ugyanígy tett, egy nagyjából ugyanilyen helyzetben. Dávid Ibolya közjogi javaslata, az első reakciókat figyelve, nem okozott pánikreakciókat. Sokkal inkább megmosolyogták azt, a politikusok udvarias mondatok mögé rejtve somolygásukat, a publicisták részéről azonban elszabadult a poéngyártás. S valljuk be: a társadalom sem fogadta a hírt amolyan hoppá-élményként; hogy, no hát, itt a megoldás.

A társadalom éppen mással van elfoglalva.

Megélhetési gondokkal, perspektívák keresésével, a legkülönbözőbb jövőképek közötti szelektálással, Melyik is a leghihetőbb.

És melyik párt maradt még számára szalonképes?

Ahhoz, hogy Dávid Ibolya javaslatát – amelyről azonnal jelentsük ki: sokkal félelmetesebb és felelőtlenebb annál, mint ahogyan lefestették – kellő mélységekig megvizsgálhassuk, a mindig, minden esetben alkalmazandó alapkérdéssel kell kezdenünk. Kinek áll érdekében a parlament feloszlatása, illetve az erre vonatkozó kérdés parlament elé terjesztése? (Mert éles különbség van a kettő között…) Nézzük, elsőként, magát az előterjesztőt.

A Magyar Demokrata Fórum lényegében ellehetetlenült. Ide tartozónak érzem elmondani: a legutóbbi hónapokig úgy éreztem, hogy a párt vezetését érő támadások igaztalanok; játszmáik, közbeszédeik csupán a talpra állást, a megerősödést szolgálják. A Lezsák-csoport felől megindult támadást sem igazán értettem: miért volt arra szükség, épp egy országos megmérettetésen született egyéni siker után? Mindezt azért hangsúlyozom, hogy világossá váljon: egészen a legutolsó pillanatig nem tekintettem úgy a Demokrata Fórumra, mint a Fidesz politikai ellenlábasára, sőt, egy olyan pártra, amelynek vezetői valamilyen titkos alkukra törekednének a jelenlegi kormánykoalíció pártjaival. Most azonban nem tudom – mit gondoljak? Mert, ismétlem, pozícióik jelen pillanatban a leggyengébbek. Milyen esélyekkel indulhatnának egy előrehozott választáson? A közvélemény-kutatási adatok szerint nincsenek a topon – és akkor még finoman fogalmaztunk. Ezt a periódust sem úszták meg pártszakadás nélkül – s a belső békétlenség kommunikációja egy választás során mindig ellensúlyozhatatlan. Különösen egy alacsony támogatottságú párt esetében.

Vizsgáljuk meg a Fidesz helyzetét. Még közeli az uniós képviselő-választás sikere; társadalmi támogatottságának preferencia-számai bíztatóak; a javaslat elfogadása tehát – látszólag – még jól is jöhet nekik… Természetesen csupán annak nagyarányú többségi támogatottsága esetén – bár ez sem biztos. De erre még visszatérek.

A szocialisták egy részének számára az a kérdés: éljenek-e, vagy sem a felkínált menekülési útvonallal? Háromesztendős kormányzati munkájukról egyértelműen kimondható: katasztrofális bukás-sorozat. Ennek bizonyításául cikkek garmadát idézhetném, és nem is csak a konklúziókat egyértelműen kimondó jobboldali, konzervatív oldalról. Hanem bizony: a balliberális médiában sem igazán sikerült a kormány ámokfutását babatipegéssé szelídíteni… És lényegében azért nem, mert az ilyen oldalú média nagy része nem igazán tudja: mi is történik? Kit is kell támogatnia? Legfeljebb azt érzékeli, talán helyesen, hogy a jelenlegi szocialista párt legkevesebb két „többször ötszázalék” fölötti párt létrehozására „jó” – egy szocialista és egy szociáldemokrata (ál)arcot viselőre. Ennek alfája és omegája a Medgyessy-Gyurcsány váltás sikertelensége. Lényegében azt tapasztaljuk, amit évtizedeken keresztül szemlélhettünk, a partvonalról – az uralkodó párt fiatalításra törekszik, de az idősebbek (és az általuk nevelt és pórázaikon őrzött fiatalok) ha át is engedik a posztokat - a hatalom tényleges gyakorlásához, a befolyáshoz, a költségvetési kassza kulcsaihoz továbbra is ragaszkodnak. A fiatalok „bepróbálkoznak” egy-egy újabb párt – korábban „belső ellenzék”, reformkommunista” satöbbi… - létrehozásával – ám kevés sikerrel.

Bár a rendszerváltás „finisében” akadt segítségük. Mi is történt a nyolcvanas években? Gorbacsov színre lépése után egy-két éven belül – lényegében ’85-’86-ra - már tudni lehetett, de évekkel korábban is már szinte biztosan sejteni azt, hogy nagy változások várhatóak. A kétpólusú világrend egyik pólusa meggyengült, megrendült – engedni fog. Már-már azért kellett küzdeni, hogy ez a visszavonulás ne következzen be túl gyorsan. Fel lehessen készülni a változásokra. Nézzük: mi is történt, mindaddig, amíg be nem következett a Dávid Ibolya által is emlegetett Németh Miklós általi kormány-önfeloszlatás?

Fokozódott az ország eladósodása. Az ember azt hinné, hogy a világpolitikai változások jelei önmérsékletre intenék egy ország kormányát – de nem ez történt. Az adósságcsapda nőtt, a nagyobb állami beruházások viszont leálltak, vagy meg sem indultak. Zöld utat kaptak viszont a vállalati gazdasági munkaközösségek, majd a „magánszektori” vállalkozások. Röviden: VGMK és GMK. Ez több célt is szolgált. Lehetett „mire fel” bevezetni, és fokozatosan kiterjeszteni a személyi jövedelemadó rendszerét. El lehetett hinteni azt, hogy a vállalkozásokban, az egyéni kezdeményezésekben van a jövő. És – szép lassan, különösebb feltűnés nélkül – KFT-kre lehetett darabolni a nagyobb állami vállalatokat, mintegy megelőlegezvén a privatizációt…

Miközben – figyelve és tudomásul véve – zajlott a társadalom átalakulása. Sorra alakultak a politikai pártkezdeményezések – de a vártnál nehezebben találva társadalmi háttértámogatást. Miért? Mert az emberek egyik része elkezdte – amikor megértett valamit az alakuló jövőből – félteni biztos megélhetését, a másik rész azonban épp azzal érvelt, hogy „minek ide ilyen meg olyan párt? Ezek végre félreállnak, engednek keresni…” A lakosság azt látta, hogy egy fokozatosan népesedő kerekasztal mellett újraosztják a lapokat, talán nem is igazságtalanul, ezt majd később ki-ki eldöntheti. Lélekben addigra már egyébként is mindenki meg volt fogva egy kicsit, hiszen hol Berecz elvtárs kérte arra a magyar anyákat, hogy ne engedjék ki a gyermekeiket március tizenötödikén az utcára, hol Grósz elvtárs festette az égre a visszatérő fehérterror démonát. S hogy teljes legyen a nemzeti konszenzus látványa,  az ország egyenes adásban láthatta 1989-ben Nagy Imre és társainak rehabilitálását, újratemetését, a Németh-ügyvezető kormány (és a szabaddemokrata családtagok) főhajtását. Így végződött az az évtized, amelynek alaphangját a maihoz hasonlította a Demokrata Fórum elnök asszonya.

És merre néznek a huszonegyedik század első évei? Van egy nagyon erős polgári, kereszténydemokrata párt (és annak társadalmi bázisa), amely bebizonyította, már félig-meddig konszolidált gazdasági viszonyok között, hogy képes élni az átmeneti közérzetjavító lehetőségekkel. Valamint képes tíz-tizenkét éves gazdasági ciklust felvázolni – olyat, amelynek végén immáron kívülről, visszapillantva láthatjuk meg az alagút végét… Van egy erős bázissal, társadalmi beágyazottsággal bíró szocialista pártstruktúra, amelynek „erős embereit” ugyan pillanatnyilag ki tudta golyózni a piramis csúcsáról a párt másik ága, ez azonban megyei szinteken már nem valósult meg. És van egy szociáldemokrata irányzatot célzó pártkezdeményeződés, Gyurcsány Ferenc vezetésével, amely legfőbb támaszként az új struktúra mannáit váró párttársait, valamint a szabaddemokratákat várja. Gondoljunk bele: minden politikai és gazdasági gesztusát feléjük gyakorolja.

És félelmetes logikát nyer minden olyan lépése, amely miatt „elszabadult Gólemként” aposztrofálják.

Mi kell ahhoz, hogy hatalomra tegyünk szert?

Egy elbizonytalanodott társadalom.

Nem egy megosztott, hiszen azért az „pariban” van. Fej fej melletti küzdelemben, bizony, alul is maradhatunk. Jobb, ha visszapörgetjük az idő kerekét, akár bizony a nyolcvanas évek második feléig. Vegyünk fel minél több külföldi államkölcsönt, és mondjuk azt, hogy ott van a fizetésetekben, a nyugdíjatokban. Aki nem hiszi, az járjon utána – és úgy fog „járni”, ahogyan a kilencvenes évek első felében alakult. A rendszerváltás mindent elsodort, és lám, most az beszél a „kádári jólétről”, aki akkor is a legradikálisabbként dumált bele. Hát csak „fogja be a száját”. Szóval egyfelől minél több lóvét veszünk fel külföldről, másfelől a maradék állami vagyont is dobra verjük, harmadrészt a nagyobb beruházásainkra évtizedekig tartó fizetési kötelezettségeket terhelünk.

Ebbe, természetesen, egy normálisan működő politikai váltógazdálkodásban, csak belebukni lehet. Hiszen a történések felszínén, mint papírhajók végtelen armadája, lebegnek a fizetési borítékok. A családi kasszákban sehogysem erősödő euró és a mind inkább gyengülő forint.

Mi kell tehát a hatalom stabil megszerzéséhez?

A társadalmi felelősség átterhelése az emberekre. Addig nem lehet megoldani az egészségügy helyzetét, ameddig onnan százmilliárdok folynak el a semmibe, mondjuk „felelős” politikusként. Mi is történik? Nem az egészségügy sértődik meg, hanem annak egy része. A másik fülében ott a bolha… Amíg egy közepes bankhivatalnoknak sokkal nagyobb a fizetése, mint egy osztályvezető főorvosnak, addig nincs miről beszélni, halljuk, s máris hozzáteszik: nagyon szívesen „bevallom” a paraszolvenciát, ha legalább a felét hivatalosan is a fizetésemhez teszik. És halljuk: a lényeges, diagnosztizáló vizsgálatok negyven százaléka nem ott történik, ahol a borítékokat adják. Magyarán: amíg mi a laborokban melózunk, addig mások élvezik a paraszolvenciát. S hogy a kórházak eredményességi mutatói? Lista a „nagyobb halálozási arányról”? No de egy nagyobb kórházban ez a szám biztosan magasabb; miközben nagyon is lehetséges, hogy valamelyik kis kórház a rosszabb felszereltsége, rosszabb orvosi állománya miatt sokkal „veszélyesebb” a betegekre… És fortyognak az indulatok, miközben a nagy kérdésekről szinte már szó sem esik… Ezt tapasztalhattuk a gazdatüntetések hatalmi „kezelésében” – ígérni és szélső-jobboldalizni. Ezt látjuk az oktatási és a közalkalmazotti szférában is. Az emberek egymás ellen fordulnak, egymásra gyanakszanak – s hogy mindez mire jó? „Ambícióim egy Új Magyarország megteremtésében való közreműködésre vonatkoznak. Ha becsukjuk a szemünket, látjuk, milyen országot akar a Fidesz. Van víziójuk. Az ő országuk egy olyan rendpárti alapon kirakandó puzzle, amelynek utolsó darabja a darutoll. Létezik egy másik ország, amelyet a méltóság, a szabadság, a felelősség, a siker friss levegője jár át. Nem lehet több hálálkodás, nincs hajbókolás, nem létezik a kitartottság szolgasága. Ilyen lesz az Új Magyarország. Nagyszerű álom” – zsolozsmázta Gyurcsány Ferenc, kezdő sportminiszter korában.

Miközben az emberek mást sem hallanak, minthogy: a Fidesz radikalizálja az embereket. Uszít és radikalizál. Tüntet és radikalizál. Kifütyül, hőbörög és radikalizál. Rasszista, intoleráns, antiszemita. Radikalizál.

Lássuk most ennek fényében Dávid Ibolya közjogi javaslatát. A parlament oszlassa fel magát. Hogyan szavazzon a kérdésről a Fidesz?

Amennyiben támogatja – kimondja önmagáról, hogy lám, a végsőkig is képes elmenni azért, hogy nemet mondjon a demokrácia elveire. Amennyiben ellene szavaz – Dávid Ibolya (de akár a balliberális sajtó „függetlennek” álcázott publicistái) egy évet kapnak arra, hogy kórusban szajkózzák: a Fidesz kész lenne titkos alkura, paktumra, kompromisszumra a szocialistákkal. Lám, most is megmentették őket. És messze nincs kész a kormányzásra, hiszen, lám, most is megfutamodik a lehetséges győzelem elől. Amennyiben tartózkodik – dettó. Legfeljebb hozzákapják a „sunyi” jelzőt is…

De kapóra jönne-e a kérdés elfogadása a kormánykoalíciónak? Mi az, hogy? Na ná. A leghatározottabb mértékben. Ne beszéljünk „hitelvesztésről” és más maszlagról. A kormány abban a pillanatban megszabadulna minden pillanatnyi felelősségétől. Kezdve a gazdáknak tett ígéretek teljesítésétől, folytatva bármilyen törvényalkotói procedúráig. Elodázhatná a köztársasági elnök megválasztását, akár még bedobhatná a „közvetlen választás” lehetőségét – hiszen egy „protokolláris” szerepre kárhoztatott köztársasági elnök egy működésképtelen Alkotmánybírósággal szemben – nem sok vizet zavar. A kormány tehát ügyvezetőként tevékenykedne a kiírt választásokig; miközben minden tovább fokozódó gazdasági és társadalmi feszültségért az ellenzéket okolhatná. És villámgyorsan létrehozhatná azt a két pártot, amely – nem hivatalosan – már e pillanatban is soraikban működik, de mindkettő ragaszkodik bizonyos hatalmi közelséghez. Egy légüres térben – amelyhez a Magyar Demokrata Fórum elnök asszonya segítené hozzá őket – fél év alatt is színre léphetne az a két tömörülés, amely természetesen nem tagadná meg egymást, jelezné a koalíciós szándékot, de megtartaná, sőt, talán szélesítené azt a tömegbázist, amelyet a belső harcok kivetülése miatt e három év során elveszítettek. Színre lépne a szocialista, a szociáldemokrata és a liberális párt, amely táborban – immáron a múlt végleges lezárásának hirdetésével is – a konzervatív liberalizmus emblémájával zászlaján ott feszíthetne Dávid Ibolya.

Aki joggal bízhatna abban, hogy az a struktúra, amelynek segítségére sietett, nem lenne hálátlan…

Hiszen, mintegy zárszóként, arról se feledkezzünk meg: ez a javaslat a szabaddemokraták régi holdudvarát is visszaédesgetné. Azok közül is Hack Pétert és az általa létrehozott és irányított bázist. Hack Pétert, aki kevesebb, mint másfél éve (2003. augusztus 23-án) írta le a Népszabadságban: „Az országot a zsákutca felé kormányzó politikai elitnek még van esélye arra, hogy fordulatot hajtson végre. Ha nem teszi meg, súlyos felelősséget vállal abban, hogy a jelenlegi generációk életéből értékes éveket rabol el. Amennyiben azonban a jelenlegi elit nem tud túllépni pillanatnyi érdekein, akkor az ország sorsáért felelősséget érzőknek ideje elkezdeni keresni az új elitet, amely megakadályozhatja, hogy még a mostaninál is rosszabb jöjjön.”

Később, egy interjúban, tovább pontosítja: „…ha esetleg belső, vagy külső körülmények között, következtében egy gazdasági krízis áll elő, amit nem lehet kizárni. Nem mondhatjuk azt, hogy „ó, semmi probléma, a dolgok szárnyalnak, minden jól halad, garantált hogy itt nem lesz tíz éven belül gazdasági válság”. Sajnos ezt nem mondhatjuk. Ha egy külső körülmény belobbant egy gazdasági válságmechanizmust, akkor egy stabil, erős politikai rendszer ezt a válságot tudja kezelni. De egy alapjaiban rugalmatlan, korrupt politikai rendszert, ez a válság elsöpri. A kérdés az, hogy mi jön utána. Jön egy szélsőjobboldali, úgymond „tiszta kezű”?! (…) Az lenne a jó, ha a politikai elit képes és hajlandó lenne önkorrekcióra. (…) Ez járna kevesebb áldozattal. (…) Ezért kellene nekünk is megteremteni a túlélésnek feltételeit. Nem a pártok túlélésének, hanem mindannyiunkénak, akik itt élünk ebben az országban.”

A „túlélés” első feltétele lenne az, ha a jelenlegi parlament feloszlatná önmagát. A második: tovább marginalizálni a társadalomban az új választásokat minden bizonnyal megnyerő Fideszt. Amely párt, a legjobb akarattal is, társadalmi megítélésében sorozatos vereségeket szenvedne – hiszen az a csődhalmaz, amelyet a jelenlegi kormánykoalíció felhalmozott – már-már középtávon is korrigálhatatlan.

És – mivel jámborságában is türelmetlenné tehető, kapkodó, hiszterizálható lakosságunk van – nagyon gyorsan beköszöntene a stabil balliberális „hosszú álom”. Ezt, és csak ezt szolgálja Dávid Ibolya közjogi javaslata.

Már csak az a kérdés: miért fogalmazta meg? És ő fogalmazta-e…?

Tamási Orosz János

.

Vissza a kezdőlapra