2005. február 13. vasárnap 21:09

 

Agitpropul tudni kell

 

Kedves Barátom. Most, hogy a napokban összefutottunk, véletlenül, két és fél esztendő után, azt mondtad, félig-meddig állító és kérdő hangsúllyal egyszerre: most jobb…?! Hiszen talán elcsendesedtek az indulatok, az emberek nem horgadnak úgy egymásra, mint a választás idején, amikor mi is, dacára hosszú barátságunknak, visszavonhatatlanul összevesztünk; vannak, persze, ellentétek, de látni kell, hogy a baloldal a lehető legjobb útra lépett. Ha némi igazad volt is, folytattad, úgy tűnik, hogy most egyszer s mindenkorra kiiktatják a múlt „komcsi” kövületeit. Ennyire futja, tetted hozzá, ez a maximum, hiszen a lényeget úgyis a NATO és a multik határozzák meg; úgy kell egyensúlyra törekednünk, hogy szolgáljuk is azt. Ez a gyarmatosítás, húztad fel a szád szélét, felpúposodott gerinccel, de legalább utazgathatunk. Nézd, öreg, rémlettek fel bennem az évtizedekkel korábban (és akkor még nem tőle…) hallott mondatok: lásd be, hogy még mindig mi vagyunk a legvidámabb barakk, amit lehet, kiparcelláznak nekünk, de nagyon nem ugrálhatunk, hiszen itt vannak az oroszok. De legalább utazhatunk, Ibusszal akár minden évben… Most jobb lenne, néztem vissza rád, felocsúdva s elhűlve.

Lássuk csak.

A választásokat egy olyan párt nyerte, amely a ’98-as vereségét követő második naptól kezdve kampányolni kezdett. Rágalmazott, mocskolódott, hazudozott. Két évvel a ’02-es választások előtt, látványos majálison (lásd munkásmozgalmi toposz) elkezdte vágni a centit. Majd beleerősített – holdudvarával lefasisztáztatta a politikai ellenfeleit, de később cáfolta, hogy ő ilyet tett volna. Kriminalizálta a választási eredmények ellenőriztetésére tett kísérleteket, később a szavazólapokat is megsemmisíttette – nehogy a bármikori jövőben egyértelműen kiderülhessen valamely fél igaza. Ezt a választási eredmények ellenőrzése elleni radikális küzdelmet Ukrajnától az Egyesült Államokig sehol senki nem merte még csak megkísérelni sem… S mi történt győzelmük első száz napjában? Egyfelől teljesítették a minden józan közgazdász szerint teljesíthetetlen ígéreteiket, persze, erősen „nettósítva”, egy állítólag üres államkasszából, másfelől államtitkári státuszt létesítettek egyetlen célra. Hogy a legaljasabb rágalmak terjesztésével kriminalizálják az előző kormány működését; szinte mindenkit hűtlen kezeléssel, sikkasztással, lopással vádolva. Négy-öt oldalban tudnánk a lehető legszűkebben is összefoglalni mindazt a vádemelési kísérletet, amellyel sorra megbuktak, már az e célra „szakosodott” rendőrhatóság előtt. Bocsánatot kértek vajon? Az államtitkár mártírként, hiúságában megsértett „hősként”, egy balcsapottal végrehajtott pártpuccs „áldozataként” távozhatott…

Teljesítették viszont az ígéreteiket  – egyetlen esztendőre. Mert a következő évben kiderült, hogy az emelt fizetésekhez szükséges erőforrásokat nem tudják a kifizetőhelyek rendelkezésére bocsátani. Gazdálkodják ki azt a közalkalmazottak, pedagógusok, egészségügyi dolgozók munkáltatói, jelentették ki, miközben e munkáltató intézményeket egyre és egyre további elvonásokkal, költségáthárításokkal sújtják. Egyfajta végső megoldásként a privatizálást emlegetve, amelynek nagyon egyszerű definíciója: az államnak jogában áll adót szednie, de nem kötelessége gondoskodnia a közszféra munkafeltételeiről… S mit láthattunk még ’02 koranyarán? Egy polgári engedetlenség kifejeződése során célra tartott lőfegyvert az intézkedő, tömegoszlató rendőr kezében. Mit fejezett ki a gesztus? Végre visszakaptam a hatalmat, adok én nektek, nyavalyások… De a szocialista öröm, a „most jobb” – nem tartott sokáig.

Megkezdődött Medgyessy Péter vesszőfutása.

A polgárok mellett a posztelvtársak is gyorsan ráébredtek arra, hogy a miniszterelnök „leócsítja” életüket – de a mögötte állónak hitt pártban és holdudvarban is szép lassan csalódnia kellett. Talán még megváltásnak is érezte az őt eltávolító puccsot… Amely puccs tényéről elég annyi: érdemi vitát a balliberális sajtó nem hajlandó lefolytatni a kérdésről. A konzervatív oldalról érkező felvetésekre lekezelő, kioktató írásokban reagálnak, de „jogszabályi, alkotmányos, választási törvényt idéző” paragrafusok citálásától kínosan tartózkodnak. Mintha nem nagyon találnának effajta észérveket. Marad tehát a lekezelő tajtékzás.

Ki lett az új miniszterelnök? Egy olyan ember, aki úgy uszkve négy-öt hónapig tudta becsapni a mérsékeltebb polgárokat épp úgy, mint a naivabb szocialistákat. Mert – és ez tény – be tudta csapni. Mindenki azt várta, mindkét oldalon, hogy jön egy gazdasági szempontból ügyes vállalkozó, aki erős szociáldemokrata világnézettel felvértezve „gatyába rázza” a baloldal legerősebb pártját, ugyanakkor higgadt és kőkemény vitapartnerévé válik Orbán Viktornak.

Nem ez történt.

És ez még egy enyhe kifejezés…

Nemrég felvetődött e honlap szerkesztése folyamán: állítsuk párhuzamba kettőjük kijelentéseit. Átgondoltam – de nem ment. Egyszerűen nem illeszthető össze a felelősség és az üres locsogás. Tovább megyek: nem állítható párhuzamba az olykor tétova, tanácstalan tűnődés a gondok elfedésére irányuló demagógiával. A határozottság az agresszivitással. Egy tréfáival senkit sem sértő derű a humortalan ember kínos vicceivel. A „bigott jobboldal” számára talán vérlázító lesz, amit leírok most, de akkor is kijelentem: Orbán Viktor még most sem kész, kiforrott, minden tekintetben csalhatatlan politikus. Talán nem is időben fogad el és meg minden tanácsot. De egyetlen egy tulajdonsága vitathatatlan: nemzetben és haladásban, közösen élhető jövőben gondolkodik. Ugyanez nem mondható el Gyurcsány Ferencről. Az a fajta szervilis lojalitás, amelyet elvár, és amelyet talán rá is kényszerített (kényszeríttet?) környezetére, holdudvarára, az már-már a Rákosi-éra korai szakaszának attitűdjeit idézi. Ennek igazolásához elég átlapoznunk néhány hét, egy-két hónap balliberális sajtótermékeit. Komoly viták kezdődnek gazdasági, vagy társadalompolitikai kérdésekről, amelyekben a baloldali értelmiségiek véleményei rokonszenvesen ütköznek egymással. Majd Gyurcsány megnyilatkozik, és abban a pillanatban ki van adva az „ukáz”, kijelöltetett a követendő „vonal”. Mindenki ezt visszhangozza; a kritikus, másként gondolkodó hangok – eltűnnek. De lapozzunk rá vicclapjuk oldalaira – láthatjuk a (ismerjük el: nem is tehetségtelen) kísérleteket, amelyek egy sótlan, humorérzék nélküli, hatásvadász panelközbeszéddel operáló embert tréfás, kedélyes figurának próbálnak beállítani. Gyurcsány elvtárs viccel, Gyurcsány elvtárs érti a tréfát, sugallják ezek az összeállítások – miközben Gyurcsány Ferenc kelletlen bocsánatkéréseiből már egyetlen napra is több jut a kelleténél. Igen, a kelleténél, mert egy bizonyos kort betöltött embertől elvárjuk, hogy ki se ejtsen a száján, különösen nagy nyilvánosság előtt ne, olyan szavakat, amelyekkel bárkit megbánthat. Tudjon, a tudatalattijában megbújó, és a legváratlanabb pillanatokban kontrollálhatatlanul a felszínre törő megvetések, lekezelések, rosszul palástolt agresszivitások nélkül kommunikálni.

Gyurcsány erre képtelen. Hát ne kérjen bocsánatot…

Most, az évértékelések hetében, kedves barátom, azt gondoljuk át, külön-külön: hová is jutottunk három esztendő leforgása alatt? Medgyessy Péter először azt kommunikálta, hogy „Mária levette rólunk a kezét”. Gyurcsány, a katolikus egyházfőnél tett látogatása során, kísérletet tett a keresztény, hívő emberek teljességének megsértésére. (Kísérletet tett, mondom, mert, bár ennél többet tett, a mondás ezúttal is igaz: ne azt nézd, hogy mit mondott, hanem azt, hogy ki mondta…) De hadd kérdezzem meg: Orbán Viktor tett-e hasonló modorban elővezetett kijelentéseket más vallási közösségek, vagy az ateisták, de bármilyen hitközösségek irányába? Nem is folytatom. Honlapunk olvasói, ha óhajtják, itt ismét elolvashatják azt a sokatmondó összesítést, amely tartalmazza Gyurcsány legemlékezetesebb kijelentéseit. Félreérthetetlen megfogalmazásait nem igazán visszhangozta a balliberális sajtó, legfeljebb magyarázkodni próbálva helyette is; a legtréfásabbak ezek közül azok a publicisztikák, amelyek Gyurcsány kényszeres bocsánatkérései után születtek. Mert reggel azonnal tudták, hogy mi a teendő („a fenébe, a főnök megint mellészólt”), de „buzgó lojalitásukban” elfelejtettek odafigyelni a főnök délutáni szavaira… Mondom, barátom, nincs miért azt gondolnunk, hogy – most jobb. És hogy jobb lesz. Engedj meg egy talán elvontnak tűnő hasonlatot: bár sohasem evickéltünk át a demokráciába, minden ez irányú kijelentés hamis, de eddig legalább egyfajta nyugalmi nyugtalanságból tervezhettük a jövőt. Mert valaki felaggatta a demokrácia-tükröt, mások ököllel belecsaptak, de a tükör ezernyi, szétszóródott darabkája ott hevert előttünk a földön. Kezdhettük összeillesztgetni, ki-ki a számára legfontosabb darabbal kezdve. De most a szétzúzott tükör szilánkjait valami céltudatosan irányított centrifugális erő körülöttünk forgatja; s azok vagy a levegőt hasítják, félelmetes pörgéssel mellettünk, vagy arcunkba vágódnak, a legváratlanabb irányból, felsebezve azt.

Vajon miért?

Az állampárt, annak idején, belebukott a huszonkétmilliárdos adósságcsapdába. Persze, előre látóak voltak: amit lehetett, azt koncként még összeszedték. Nem is keveset. Nagyon sokat. Majd eljátszottak néhány gesztust a megvezetett, a gulyáskommunizmus alatt ellustított társadalom felé. Arra azért ügyeltek, hogy a radikális változtatások lendületét lefékezzék, az embereket kellően összezavarják. (És nem „ügynökökkel”. Erre hivatkozni, már leírtam, és neked is elmondtam, csupán kibúvó. Elmaradt az új kommunikáció megteremtése, a gazdasági szereplők gondos kiválasztása, a privatizáció nemzetbarát megvalósítása, a külföldi tőke okos, velünk egyenrangú bevonása. Annak a mondatnak például, hogy „az Európai Unión kívül is van élet”, akkor, közvetlenül a kilencvenes évek elején kellett volna elhangzania. Ehelyett azonnal az uniós normáknak akartunk megfelelni, de az ehhez szükséges gazdasági mutatóinkat legfeljebb a „karvalytőke” számaival tudtuk kozmetikázni. És mellette pedig úgy hajtottuk át a munkavállalókat, a kényszer-,  a kis- és a középvállalkozások munkaadóit a változó gazdasági szerkezeten, mint egy marhacsordát a kiszáradt, elsivatagosodott legelőkön. Nem baj, mondták a hajcsárok, ha csak a felével érünk a marhavásárba. Azért is jó árat kapunk – és a valódi árucikk úgyis a kiürített legelő és a karám. Mert előbb-utóbb majd csak esni kezd…)  A lényeg: államadósságunk ma meghaladja a hatvanmilliárdot. Háromszor annyi, mint amennyibe a gulyáskommunizmus belebukott. De érdekel ez valakit…? A tét a lehető legkőkeményebben az, hogy az ország túléli-e majd az euro-övezethez történő csatlakozásunkat. Három éve nincs konkrét válasz arra, hogy mi is történjen a mezőgazdasággal, és mi azokkal a családi gazdaságokkal, amelyek, megerősödve, talán képesek szövetkezetet létrehozni, de így, most, legfeljebb szegénységüket adhatnák össze. (Bár egyfajta válasznak elfogadhatjuk Szanyi Tibor minapi kijelentését: „Közösen tesszük pokollá annak az életét, aki nem tud igazodni a piaci rendhez. Vége a garázsokban tartott disznóölési időszaknak, mert az európai közösség hosszú távon már nem támogatja a maradiakat. … Aki nem akar a globális piac részese lenni, annak az életét közösen kell pokollá tenni. Úgy nem lehet szerkezetváltásról beszélni, hogy a szerkezetváltással foglalkozzon a szomszédom, én azt és úgy akarom csinálni, ahogy eddig csináltam. A világ fejlődjön, de én akarok maradni ott, ahol eddig voltam, és ehhez kérem a közösség segítégét. Ehhez a közösség nem fog hosszú távon hozzájárulni" A baj csupán az, hogy a szerkezetváltással mindeddig uniós szomszédaink foglalkoztak, ők is több-kevesebb sikerrel, de azt tudva, hogy a közösségi boldogulást mindig megelőzi az egyéni boldogulás. És én kötve hiszem, hogy a jövőben valamiféle uniós körzeti megbízottak fogják járni a falvakat, és a „statuálás” szempontjait figyelembe véve halálra ítélik a Pelikánokat. Akik, nyomorúságukban, úgy fognak dönteni: „Dezsőnek meg kell halnia…” Gazdasági stratégiánk tehát nincs, a nemzeti fejlesztési terv általánosságait, konkrétumok nélküli szólamait most felejtsük el, van viszont ügynökügyünk. Ismét és megint.

Vajon miért?

***

Kedves Barátom – lássuk a medvét. Nem azt, amit már elmondtam, hanem az újabb fejleményeket. A Political Capital „bátorságát”. Feltettek honlapjukra tizenkilenc, már eddig is közismert nevet. Több furcsasággal. Az egyik: természetes módon nem szerepel a listán Kondor Katalin neve, hiszen ő a bíróság előtt igazolta a vád hazugságát. De nem szerepel ezen a listán annak a neve sem, aki a Kondor elleni perben azt állította: ő volt a tartótisztje. És akit hamis tanúzás miatt azóta sem ítéltek el. Pedig a bíróság döntéséből ennek egyenesen kellene következnie… És nem szerepel a listán, érthető óvatosságból, Szita Károly neve sem. Hiszen ügye még bírói szakaszban van. Szerepel viszont Utry Attiláé – aki, pillanatnyilag, szintén nem ismerte be; s szintén bírósághoz fordult. Az ő esetében hol maradt az óvatosság? Az ügynöklistán olvashatjuk Salgó László nevét. Aki nem ügynök, hanem elemző tiszt volt, s jelenleg az Europol aligazgató-helyettese. Salgó először cáfolt, olvashatjuk, majd elismerte, hogy dolgozott az ügyosztálynak. Lamperth Mónika belügyminiszter erősítette meg, hogy Salgó a III/III. elemzőtisztje volt. Íme, ilyen egy belügyi karrier. A szabaddemokraták vajon miért nem akarják beismerni a probléma valódi súlyát? Azt mondják: az ügynöklisták nélkül nem ismerhető meg a múlt. Elég körülnézni, uraim… Milyen múltról beszélünk, akkor, amikor a jelenlegi belügyminiszter és a kormány előtt nem képezi akadály tárgyát egy ilyen múlt a magas sarzsi kiosztásának tárgyában; de kormánykitüntetések odaítélésénél sem remeg meg a kezük, hasonló esetekben. Tudjuk, hogy Fenesi alezredes urat, Szita állítólagos beszervezőjét Lampert tavaly nyáron tüntette ki – de fel sem merül, hogy ez az úr adja vissza a kitüntetést. Ami azt illeti, maga az érintett sem nagyon nyilatkozik – vajon miért?

Nézzük tovább a fejleményeket. Hallgassunk meg három állítást. Egy: mindenkinek jogában áll megtudnia azt, hogy ki figyelte őt meg egykor, közvetlen környezetében. Nos, erre a jelenlegi törvény is lehetőséget ad. Amennyiben kikéri a személyéről szóló aktákat, pontos ismereteket nyerhet a róla jelentett adatokról, és ki is szűrhette, már korábban, hogy ki lehet a fedőnév mögé bújt jelentés-író. De ma már ezzel sem kell bíbelődnie: a hivatal minden további nélkül megnevezi a fedőnév tulajdonosát, amennyiben azonosítható a nyilvántartó kartonok nyomán. Ehhez tehát nem kell új törvény, sem Internet-nyilvánosság. De vajon megtudhatja-e, hogy ki volt az a döntéshozó, aki megakadályozta őt a tanulásban, külföldre utazásban, vagy ennél jóval súlyosabb üldözést írt elő vele kapcsolatban? De ha valaki ezt, valamilyen módon, megtudja: elérheti-e, törvényes keretek között, hogy az adott személyből ne lehessen Europol-aligazgató, uniós parlamenti képviselő, vagy akár csak színházigazgató…? Nem. És ezt a lehetőséget egyetlen kormánypárt sem szorgalmazza.

No persze, a jogállam védelmében hozzátéve, szorgalmazhatja-e? Nézzük a két további állítást. Az ügynöklista közzététele jogos „állampolgári engedetlenség”, mondja Kenedi János. S néhány elemző hozzáteszi: a lista nyilvánosságra hozása „…a köztársaság polgáraihoz méltó és jóval erőteljesebb információs jog, mint az ügynökök, beszervezők, tartótisztek, hálózati munkatársak – mellesleg senki által kétségbe nem vont – joga személyes adataik védelméhez.” Ami e két felvetésben közös: egy jogállam, egy demokrácia, hol húzhatja meg a szankciók cezúráját? Amennyiben az állampolgári engedetlenségbe bármely jelenleg érvényes jogszabály megsértése „belefér”, akkor miért ne lehetne bárki által hozzáférhető listát készíteni az antiszemitákról és cionistákról, a drogfogyasztókról, a homoszexuálisokról, a különböző vallási közösségekhez tartozókról, sőt, a tíznél több pert elveszített ügyvédekről, a munkájukat többször is figyelmetlenül végző osztályos orvosokról, a bármikor bármilyen antiszociális magatartást tanúsító egyedekről? Avagy nem közérdekű információ-e számomra az, hogy jó ügyvédet, lelkiismeretes orvost választhassak; s hogy még véletlenül se költözzek olyasvalaki szomszédságába, aki talán a légynek sem ártó, jámbor ember benyomását kelti, ám alapjában véve tőlem teljesen idegen világnézetet vall. És, ha felmegy benne a pumpa, akkor betöri az ablakomat, ha épp a Sorstalanságot nézem, vagy rám lő, ha a kertemben Szálasi emlékiratait olvasgatom. Közérdekű információs jog biztosítása-e a társadalmi konfrontációk megelőzéséhez készülő, bármilyen tartalmú, szegregációs lista?

A jogállami struktúra építményéből egyetlen elemet sem lehet kiemelni, azt külön kezelni – minden jogi következmények nélkül. Különösen nem akkor, ha a nemzetközi jog is bizonytalan az adott területen. Nézzünk erre egyetlen - érdekes módon, senki által nem nagyon emlegetett – példát: „…a volt litván főügyészség és a megyei adónyomozó hivatal két alkalmazottja a KGB két egykori embereként tavaly nyáron pert nyert Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán a litván állammal szemben. A testület szerint Vilnius diszkriminációt alkalmazott, amikor Juozas Sidabrast és Kestutis Dziautast - múltjuk miatt - 1999-ben menesztette állásából, így több pontban is megsértette az alapvető emberi jogok védelméről szóló európai konvenciót. A bírósági döntés nyomán Litvánia erkölcsi és anyagi kártérítésként fejenként hétezer eurót fizetett ki a két férfinak.” Állampolgári engedetlenség: Közérdekű információs jog – törvényes jogi keretek nélkül? És ki fizeti majd a strasbourgi cehhet…?

* * *

Térjünk vissza a kérdésedhez, barátom. Most jobb…?! Hát nem. Mert fecseg a felszín, mindenféléről, összevissza, de a lényegről hallgat. És semmi sem történik meg abból az elképzelt jövőből. A múlt velünk él. Hadd osszam meg veled erről egy sajtótájékoztató írásos anyagát. Betűhíven másolom ide, bár nem fogom megállni, hogy adott pontjain, zárójelbe téve, az egyszerűség kedvéért más betűtípussal, ki ne egészítsem annak sorait a belőlem kikívánkozó szarkazmussal. Olvassuk hát:

„Tisztújítás az országos nőtagozatban” – olvashatjuk egy, az MSZP emblémájával ellátott, február ötödikei eseményről szóló tájékoztatóban. „A fejlődés csak velünk, nőkkel képzelhető el” – mondta dr. Gurmai Zita a Nőtagozat újra megválasztott elnöke szombaton a párt Nőtagozatának tisztújító ülésén. Az országos tagozat ülése Dr. Gurmai Zita” (a hölgyet lásd a tájékoztató mellékleteként csatolt képeken) „beszámolójával kezdődött, amelyben az elmúlt két év legfontosabb eseményeit és eredményeit foglalta össze. Beszédét a békesség és az együttműködés gondolatával kezdte. Külön kiemelte, hogy közel 700 programot szervezett országszerte a Nőtagozat, melyből 150-en ő is személyesen részt vett.” (Nem sok ez egy kicsit – Brüsszelből…?) „A beszéd további részében azt emelte ki, hogy mennyire hatékonyan működnek az országban a megyei nőtagozatok és javasolta a párt vezetésének, hogy ezeket a tapasztalatokat más alapszervezeteknél is vegyék figyelembe. Ezután megyénként mutatta be az elmúlt két évet, hangsúlyt fektetve az egyéni eredményekre és megköszönte az eddigi munkát. A beszámolót a küldöttek ellenszavazat nélkül fogadták el.” (Hosszantartó taps…)

A választmányi tagok kitörő lelkesedéssel és énekkel fogadták Gyurcsány Ferencet, Magyarország miniszterelnökét, Hiller István pártelnök urat, Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét és Szekeres Imre alelnök urat.” (A sorok olvastán már-már a lopott dallamot is hallani véltem: kitörő örömre lelj, végre, Gyurcsányi-klán, harcolj a tegnapért…) „A vendégek között megjelentek európai parlamenti képviselőink Kósáné dr. Kovács Magda, Dobolyi Alexandra, az országgyűlési képviselők közül többek között Vadai Ágnes.

Gyurcsány Ferenc emlékezetes beszédet tartott. Megkérte a nőtagozat tagjait, hogy segítsék a kormányprogram megvalósítását, egy élhetőbb és biztonságosabb Magyarország megteremtése érdekében.” (Mit is mondott másnap a párt születésnapján? Amikor már nem egy tagozatnak udvarolt, hanem az egész szervezetnek?  „Tudjátok, mit látok? Egy tizenöt éves vérbő asszonyt, aki erre alkalmas.” Ezért a nőtagozat helyében én kétszeresen is óvatos lennék. Hiszen tudjuk Gyurcsány véleményét arról, hogy az érett asszonyokat mindenkinek jogában áll lecserélnie; másrészt a „vérbő” kifejezés szinonimái: vérmes, indulatos, szenvedélyes, bővérű. Lefordítva: fehérmájú hisztérika… Hát, hölgyeim, ezt sem nekem mondták…) „Véleménye szerint ez a Nőtagozat, és a nők nélkül nem valósítható meg. Miniszterelnök úr beszédében kitért az ország jelenlegi gazdasági helyzetére, beszélt a Nemzeti Fejlesztési Tervről és a jövőbeli feladatokról. Élesen és helyesen bírált a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor magatartását.” (Ha valaki nem emlékezne e helyes bírálatra: Orbán Viktor jobban teszi, ha befogja a száját.) „Hiller István, a párt napi feladatainak megvalósításában, a helyi építkezésben kérte a Nőtagozat támogató, legendásan híres szervező munkáját, véleménye szerint Magyarországot helyi szinten lehet és kell felépíteni.” (Ezek szerint a cél háromezernégyszáz Magyarország – bár a kispostákat már célba vették…) „A beszámoló  és a beszédek után a miniszterelnök és a pártelnök a résztvevők nagy örömére együtt táncolt a többiekkel.” (Minő megtiszteltetés, hogy vegyültek a plebsszel. Vajon „zakatolás” is volt…?)

* * *

Így fest egy sajtóközlemény a Köztársaság-térről. Érted-e, barátom? Legyünk jóindulatúak, és mondjuk azt, hogy a szöveget nem látták azok, akikről szól. No de akkor még nagyobb a baj. A „háttér”, a szakértők, a sajtósok, a holdudvar egy ilyen, a hatvanas évek agitprop-légkörét híven visszaadó szöveget vajúdtak ki magukból. A szervilis lojalitás, a legüresebb pártkommunikáció mintapéldányát. Érted-e, mire gondolok? Miközben mi is a valóság? Dúl az ezzel ellentétes vélemények kiirtására szövetkezett cenzúra. Hallgassuk meg erről a jobboldal irányába elfogultnak korántsem nevezhető Obersovszky Pétert: „A franc se gondolta, hogy a rendszerváltás után egyszer még le kell írni: Magyarországon cenzúra van. Mert cenzúra van ott, ahol mindenki tudja, ki, mi hová van bekötve, honnan jön a zsé. Az diktál. Nem tiltunk ott semmit direktbe. Csak sunyin, összenézően, pénzhiányosan. Elég, ha az emberek feje fölött állandóan ott lebegtetjük az ésszerűsítés kényszerét, és ennek a kényszernek – minő véletlen! -, mindig a tehetségesek, a merészek, a függetlenek esnek áldozatául. Hamar tanulni fognak a többiek, és igazodnak.”

És előveszik a hatvanas-hetvenes évek pártsajtóját, mert „agitpropul” tudni kell. Barátaiknak pedig azt állítják: most jobb. Hiszen a kis viszonylatok ismét a régi módon kiszámíthatóak. A gyorsvonat meg úgyis csak lassít…

Tamási Orosz János

 

.

Vissza a kezdőlapra