2005. február 11. péntek 21:22

 

Sorsunk a sorstalanság

 

 „Auschwitzban tulajdonképpen minden összedőlt, ami adig Európában értékes volt. Tehát összedőlt az európai értékrendszer. Auschwitzban megszűnt mindaz, amiben, ha már akárcsak felszínesen és a látszatmorál számára is, de az ember úgymond hitt” – fogalmazza meg Kertész Imre. Lényegében erről próbál beszélni, szinte minden alkalommal; van, hogy ugyanezt a gondolatot veretesebben fogalmazza meg, s van, amikor még ennél is jelzésszerűbben. Hogy miért csak „próbál” beszélni erről, annak csontig ható elemzésével is szolgál (A száműzött nyelv); s ezt most még jobban „verbalizálta” Koltai Lajos. Verbalizálta – amennyiben a nyelvalkotás, a szóképzés, a beszéd-kialakítás kezdeteire gondolunk. Amikor a köröttünk lévő jelenségeket megpróbáljuk elkülöníteni, külön-külön szótagot, hangsúlyt adni hozzájuk, s ezt társainkkal is elfogadtatjuk – hogy közös nyelven tudjunk kommunikálni a világról, amelyben élünk. Lehet – gyermetegnek hat ennyire „visszamenni a kályhához”, de valamiért – úgy tűnik – szükségszerű. Mert, ki tudja, mely okból, sokakra nem hatott az „atonális” (Kertész Imre) megközelítés a mozikban, holott, ha valamiért, hát ezért is azt kell mondanunk: ha a kortárs filmművészetben még maradt valami az önbecsülésből, valami vágy a valóban művészi megközelítések elismeréséből, a legnagyobb fokú művészi alázat előtt restelkedő alázatból, a filmesztétika legmagasabb követelményeinek megvalósítását felismerő szándékból, akkor a Sorstalanság Oscar-díja kétségbevonhatatlan tény. (Ami amúgy, a teljesítmény szempontjából visszatekintve – nem oszt, nem szoroz…)

Két olyan alapállítása van Kertész Imrének (sok egyéb mellett, természetesen), amelyeket nem nagyon lehet elfogadni. Az egyik: Auschwitzban véget ért egy kétezer esztendős nyugat-európai kultúrkör. A másik: Auschwitz megfogalmazhatatlan. Egyik állítást sem lehet elfogadni, mert ha ezt tesszük, vége a kommunikáció lehetőségének. A kibeszélés, a párbeszéd, a megoldásra törekvés, vagy a tagadás útjainak. Épp ezért erről a témáról hatvan esztendeje elbeszélnek egymás mellett az érdekeltek és az érdektelenek. Legyen szó antiszemitáról, cionistáról, filoszemitáról, vagy bármilyen „címke” viselőjéről, a mondandója beleütközik a verbalitás határaiba. Nem a holokausztról, nem a shoáról beszél, hanem arról, amit ő gondol erről, ahogyan ő próbálja megfogalmazni azt, amit – nem lehet. Koltai Lajos elfogadta Kertész állításait, és mindezt átültette a film világába. Szívszorító tökéletességgel. (S ez alatt Koltai rendezői magatartását értem. Egy olyan ember, aki mindent tud a filmművészet elemeiről, képes volt ezek rettenetes nagy hányadát félresöpörni, azért, hogy létrehozza egy regény egyetlen lehetséges filmes adaptációját. Felfogja ezt valaki?) Nem a holokausztról hallunk, látunk. Hanem egy ember hidegen, érzelemmentesen, precízen kimondja: jogomban áll gyűlölni. És úgy mondja ki, hogy csak azt felelhetjük: igen, jogod van gyűlölni. De valamit mégis kezdenünk kellene egymással, mondod, valójában tehetetlenül.

Mit is látunk tehát, mit is olvashattunk korábban? (Már aki elolvasta a könyvet, akár azok közül, akik órákig álltak sorba érte…) Valaki, egy napokig tartó folyamat során, számára először még alig érzékelhetően, egy értelmezhetetlen helyzetbe kerül. Ugyanakkor, bizonyos szintig, érthetőbe, hiszen a veszélyérzet mindannyiunkban ott lappang, így benne is jelen van, érzékel, ért valamit abból a bizonytalanságból, amely egyre jobban körbefonja a létezését, de mindezt képtelen értelmezni. Mert nincsenek miértek, legfeljebb valamiféle ködös mondatok négyezer évről, fohászról, reményről, szövetséges csapatokról. Majd, egy szürreális utazás után, olyan helyzetbe csöppen, amely dimenzionálhatatlan, koordinálhatatlan, irracionális, létezhetetlen. Egy rossz álom, amelyből csak egy másik, rosszabb álomba sodródik, ébred át az ember. Aki talán már nem is ember. És nem is állat. Az utóbbit kizárólag ösztönei vezérlik, míg az előbbit egyfajta intelligencia, ész, ráció, érzelmek holdudvarában nevelték – és most mindebből valamiféle, a helyzettel harmonizáló lelkiállapotot kellene létrehoznia. De hát ez lehetetlen…

Állni, órákig, egy téren, százakkal együtt, már messze a monotonitás határain túl. És semmi sem történik. Csak azt tudod, hogy nem szabad kizuhanni, mert, ha a sárba kerülsz, ott is végzed. Ami talán ennél is fontosabb: épp ezzel ölöd meg másokban a reményt. Vagy önkéntelenül utánad nyúlnak, felemelnek, tartanak, és ezzel megnagyobbítod szenvedéseiket. Vagy a sárban heversz akár két órán át, ahol erőre kapsz, és talán az őrök sem lőnek agyon, nem dobnak élve egy gödörbe, mert nagyobb élvezetet okoz nekik az a látvány, amikor a többiek elkezdenek gyűlölni. Mert kétórás heverészés után feltápászkodsz. Hát nem lehet kizuhanni, csak akkor, ha vége, mert közéjük tartozol. De miért állsz itt? Meddig? Miért állnak itt több százan, velem együtt? Majd valami tudatalatti, szavakba nem fogalmazható ösztön által hajtva éjszaka kivonszolod magad ugyanide, s egyedül próbálsz járni, csúszni, mozogni – mert tudnod kell, hogy tudsz-e még. És most a tömeg lassan hullámzani kezd, a térdek, bokák bicsaklanak, a test erőtlen, és hol van már a lélek… És hol van már a lélek, amikor egy kordén tolnak, élőhalott testek között, ki tudja, hová, mert az már a halál, a visszavonhatatlan, az irreverzibilis pillanat, amelyben – egy előző életben, emberi létezéstechnikák között – az emberben „végigfut egész addigi életének filmje”, vagy azt sóhajtja, hogy „mama”, esetleg egy meztelen istennőt lát maga felé futni, vagy valami hatalmas fényességet lát. De itt, most, csak az materializálódik benned, ami itteni tartózkodásod fénypontjait jelentette. Répaleves, suttogod, mint az irrealitás alternatíváját… 

A csoda elmaradt, mondják most azok, akik a mozitól minden körülmények között moziélményt, „hollywudut”, könnyfakasztó érzelmeket és látványosságot várnak. Gonosz és jó embereket, gonosz és jó emberi viszonyokat, helyzeteket, szituációkat. Lassan mondom, hogy mindenki, talán végre én is, megértse: ez, nem, emberi, helyzet. Volt? A társadalom még nem dolgozta fel a holokausztot, mondják sokan, ilyen-olyan indíttatásból. Addig a társadalom nem is fogja, amíg az ember, egyedül, ezt nem végzi el magában. Most van rá lehetősége. Két órára össze van zárva egy olyan alkotással, amely nem értelmez át, nem beszél mellé, nem beszél el mellette, nem önti le a tagadások és a fájdalmak „mártásaival” azt, amire máig nincs érvényes primer kifejezésünk, sem metaforánk. Két teljes óra a csönddel összezárva. Egy életre elegendő.

Tamási Orosz János

.

Vissza a kezdőlapra