2005. január 27. csütörtök 00:19

 

Hatnapnyi hazátlanság

 

Egyre nehezebb hazatalálni… Öregszem. Nem bírnám a gyűrődést? Másról van szó. Egyszerre dühít és unom. Dühít – mert minden itthon töltött pillanatban (márpedig azért még mindig ezekből áll életem több mint kilencvenöt százaléka…) olyan mérvű testi és szellemi lopás sértettje, alanya, célszemélye vagyok, amely már-már elviselhetetlen. És unom – mert azáltal, hogy mégis elviselem, talán hatástalan. De nem akarom az olvasót sem untatni meddőnek tűnő, öncélúságra hajazó mondatokkal; a lényeg: hat napot otthonomtól több ezer kilométeres távolságban tölthettem. És azt vettem észre – közel kétszer annyi időbe, majd tizenkét napba telt, a ferihegyi landolás után, az „akklimatizálódás”. Mert mit olvasok a friss lapokban? A Szita-sztorit, sokadik nekifutásban – a lényeget messze elkerülő mondatfordulatokkal.

Mert ismét nem az a fontos, hogy a kiinduló-pont igaz-e, vagy nem. Ha igen – csupán annyi a történet, hogy valakiről kiderült: ellátott egy olyan nemzetbiztonsági feladatot, amelyet nagy valószínűséggel e pillanatban is ellát valaki az adott térségben. Csak a konstellációk változtak; most nem orosz, hanem egyéb katonai objektum van arrafelé, de annak működését, a „civil” régióba való harmonikus és biztonságos illeszkedését valaki(k)nek felügyelnie kell. A katonai támaszpontok nem légüres térben jönnek létre – azok működése kiterjed a polgári szférára. Egy terület biztonságának biztosítása nem azonos az ügynöki tevékenységgel. Egy okos és önmagának felelősséggel tartozó országban ennyi elegendő is lenne a kérdésről. Nálunk azonban nem így van… Mert mindenki Szita Károly álláspontjára kíváncsi – holott a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársainak kellett volna régen megnyilatkozniuk – nem Szita Károly, hanem a mindenkori szituáció komolyságának védelmében.

Ehelyett a megrágalmazott polgármesterre hárul a védekezés, egy olyan ügyben, amelyben akkor sem kellene védekeznie, ha az történetesen igaz lenne. De nem az – bár, érdekes módon, gyorsan előkerült a „bizonyíték”. Különös sebességgel… És ez az, amiről nem igazán olvastam megfelelő megközelítéseket; ha mégis születtek, elnézést, hogy elkerülték a figyelmemet. Gondoljuk végig. Bemegy valaki a Történeti Hivatalba, amelynek vezetői a Luzsnyánszky-ügy után szinte naponta nyilatkozzák le valamely médiában, hogy „a jelenlegi módszerek mellett sok hónapba, háromnegyed évbe is beletelhet, amíg valakiről érdemleges adatokat tudnak szolgáltatni”. Mint mondják, négyezer kilométernyi aktahalmazt kell egyenként elolvasniuk. Nos, bemegy valaki hozzájuk, és kap egy „jelenleg nincs róla adat” tartalmú szolgáltatást. Pénteken. Majd hétfőre – túlórában? csúsztatva? – mégis előkerül egy levél eredeti példánya. Akta, karton, nyilatkozat, további jelentések – nélkül. Csak úgy. Önmagában. Egy olyan levélé, amelynek a fénymásolata már az Interneten kering. De nekik pénteken még nem volt meg. Csak hétfőn. Szempillantás alatt elővarázsolták a négyezer folyó-kilométernyi akta-halomból azt, ami kellett. Hú de ügyesek. De akkor mire fel panaszkodnak…? És kiről varázsolták elő? A jelenlegi belügyminiszter közvetlen politikai ellenfeléről. Egyazon választókörzetben rivalizálnak egymással, s úgy tűnhet, hogy Szita Károly – dúskál a városvezetői sikerekben. Meg kell törni valahogy a lendületét, még akkor is, ha ennek árát egy sikeres város issza meg. Nosza hát. Aktaököl vasököl, oda csap, ahova köll. Ha én belügyminiszter lennék, nagyon nem szeretnék ilyen gyanúba keveredni. Ha én a Történeti Hivatal munkatársa – netán vezetője lennék – nagyon nem szeretnék ilyen gyanúba keveredni. S ha én ügynök lettem volna, kifejezetten szeretnék magamról egy ilyen aktaféleség-szerűt látni, ellene védekezni – ilyen „ideális” körülmények között…  

Nem szeretnék viszont Nagy Imre-díjat. Sem a Forradalomért plakettet. Édes Istenem… Mire lapozok rá, épp csak hazaérve? Hogy tiltakoznak. „Tisztelt Mészáros Márta! – írják. – „Ön, A temetetlen halott című film rendezője alkotói feladatát elsősorban a történelmi igazság feltárásában és bemutatásában határozta meg. Az elkészült mű azonban - véleményünk szerint - éppen ezen érdemes célnak mond ellent. Mi, akik "családi érintettségünk" folytán most megszólalunk, a film általunk hiányolt elfogulatlanságáról, tárgyilagosságáról szeretnénk e levélben álláspontunkat kifejteni. Sokáig tanakodtunk, hogyan tehetjük ezt úgy, hogy senki ne fordíthassa mondanivalónkat a Nagy Imre-csoport egykori tagjai, azoknak ma is élő és egymással szolidáris hozzátartozói, leszármazottai közti viszály szítására. Végül úgy határoztunk, véleményünket Önhöz, a film rendezőjéhez írott levélben fogalmazzuk meg, és e levél első példányát a Széchényi Könyvtár Kézirattárában helyezzük el megőrzésre. … "Mindenki, még a körülötte lévő emberek közül is majdnem mindenki elárulta" (t. i. Nagy Imrét). Kikre gondolhatott e kijelentés megfogalmazásakor? A Nagy Imrével együtt kivégzett Maléter Pálra és Gimes Miklósra? A per előtt galád módon meggyilkolt Losonczy Gézára, netán a szó szoros értelmében halált megvető bátorságról tanúbizonyságot tett, ezért szintén még a koncepciós tárgyalás előtt halálba küldött Szilágyi Józsefre? Róluk szó sem esik a filmben, még a nevüket sem említik meg. Pedig Nagy Imre mellett, aki vitathatatlanul hőse volt és mártírja lett az 1956-os magyar forradalomnak, ők is azok voltak, sorstársai, akárcsak a többiek, akik mindvégig hívek maradtak hozzá és közös ügyükhöz, függetlenül attól, hogy kit végeztek ki és ki töltött "csupán" esztendőket a börtönben. Emberileg és erkölcsileg mindvégig összetartoztak. Ezt bizonyítja az életben hagyottak évtizedes küzdelme a meggyilkoltak igazságáért és tisztes eltemetéséért. És ezt bizonyítja most közös levelünk is!

A film hallgat a csoportról, annak történelmi szerepét, erkölcsi helytállását - mintha egy képről kitakarnák az alakokat - kiretusálja. A múltnak ez az önkényes módosítása meghamisítja a történteket, és az alkotók szándékával szemben, ahelyett, hogy hangsúlyozná, elszegényíti és hiteltelenné teszi a Nagy Imre-portrét.

Budapest, 2005. január 20.

Táncos Gáborné Bácskai Vera, dr. Szilágyi Júlia, dr. Donáth Ferenc, Donáth László, Donáth Mátyás, Vásárhelyi Júlia,Vásárhelyi Miklósné, Vásárhelyi István, Vásárhelyi Mária, Losonczi Anna, Kopácsi Sándorné, Kopácsi Judit, Rajk László”

Szomorú… Elsőként egy apróság jutott eszembe: amennyiben egy levélnek címzettje is van, és az nem az utókor, akkor neki illik elküldeni annak első példányát. Persze, ha az utókor a címzett – az más. De akkor ne tessék filmrendezőnek címezni… Aztán meg - „az életben hagyottak évtizedes küzdelme a meggyilkoltak igazságáért és tisztes eltemetéséért”. De vajon minden rendben van-e az ebben a küzdelemben tanúsított helytállással? Mégis, kinek a gesztusa, kérdem magamtól egyre többször. Nem először – hadd idézzek ide egyetlen kérdést abból a hosszú, közös interjúból, amelyet az 1989-es Temetés előtt készítettem többekkel, a fenti aláírók közül: „Megfogalmazódik most itt egy kérdés, aminek a lényege: mindezek után kell-e ez a temetés? Arra gondolok, hogy most, amikor reális lehetősége van, hogy létrejöjjön Magyarországon egy többpártrendszer – olyan, mint amilyennek 1956-os kihirdetése Nagy Imre és társai ellen egykor vádpont volt… amikor egy valóban demokratikus társadalom talán egy-két éven belül megvalósulhat, akkor megérdemelte-e Önöktől ez a hatalom, vagy Grósz Károly személyesen ezt a gesztust? Nevezetesen Nagy Imre utolsó szavaira gondolok, amikor állítólag azt mondta bíráinak: ’csak ne azok rehabilitáljanak, akik meggyilkoltak’. Ennek a mostani fél-rehabilitációnak elfogadásával – bocsánat az erős fogalmazásért – Önök nem éppen a gyilkosok felé tesznek egy gesztust? Megérdemli-e Önöktől ez a rendszer a gesztus jótettét?”

A kérdést feltettem, de bevallom, sokkal erőtlenebbül munkált bennem a gondolata, mint mostanában. Tizenhat esztendő telt el azóta… Milyen tizenhat esztendő… Obersovszky Gyula hívására a díszőrségben is állhattam, néhány percig, épp Szilágyi József koporsója mellett – s nézve a Hősök terén örvénylő tömeget, bizony, arra gondoltam, milyen sokan vagyunk. És nem arra, hogy milyen kevesen… Egy tiszta, szabad, erős köztársaságra gondoltam, amelyben „…minden embernek – a legbecstelenebbnek is – a saját sorsa, saját lelkiismerete lesz a legszigorúbb bírája” (Gyenes Judit). És, bevallom, meg sem fordult a fejemben Halda Alíz óhajának realitása: „…a nemzet jövőjét ne azok csinálják, akik törvényszegések, bűntettek résztvevői vagy végrehajtói voltak”. Mindkét gondolatot az említett interjúból idéztem – és most gondoljuk végig együtt, ki-ki otthon, a monitor mögött ülve, hogy mire is jutottunk e tizenhat esztendő során… S hogy a „csoport”? Ugyan. Hányszor, hányféleképpen akarják még megírni a forradalom történetét? Nagy Imrét otthonából kapacitálták arra, hogy jöjjön, mondjon beszédet a tüntetőknek. Hol van itt az előre megfontolt csoportkoncepció? Csak azt kérem: tessék végre a nép felkelésére alkalmazott népfelkelés szót egyértelműen értelmezni, történelmi összefüggéseibe helyezni, és azonnal kiderül, hogy mi az igazság. És abban az igazságban mindenkinek jut hely és szerep; akkora, amekkora méretett a Sorstól. S nagy kár, hogy e helyért és szerepért, valós igazságaikért épp e csoporttal szemben kell ma is sokaknak megküzdeniük. És sokak bújnak most e csoport mögé, a csoport egyetértésével, azok közül, akikről tizenhat esztendeje azt gondoltuk: doszvidányija…

A lényeg azonban, mindemellett, az, hogy be kellene már fejezni ezt, végre. És a valóban fontos, napi dolgokkal foglalkozni. Hogy nettó befizetők lettünk az unióban; hogy hárommilliónál is több koldus országa lettünk; ennyien, vagy ennél is többen élnek a létminimum szintjén – és ez a létminimum-érték nem az uniós átlagnak felel meg. És hogy hatnapnyi távollét, innen, már félelmetes jelentőséget kezd hordozni… 

Tamási Orosz János

vissza Vissza a kezdőlapra