2005. március 31. csütörtök 09:41

Szavak közt bujkáló remény

 

1. Sártenger határán

Halkulni kicsit, ez lenne jó most; találni csöppnyi nyugalmat, magányt; egyedül maradni – nem olyan rossz, mint hittem azt annyi éven át, s felépítettem a vágyak országát; teremtek mindenből árnyékvalóságot, s ez hálóz magába, belém fojt végül, önmagamba temet, már nem maradhatok magam, bár jobb szeretnék lenni, igen, s veletek; tréfát a szavak mindig rejtenek, s átjárókat világok között; lám, ha emlékszem költők mondatára, már velem maradtak, nem vagyok magam; eh, elég volt; sár van és latyak; tán csak ennyi itt bajom: gyűlölöm, ha bokáig süppedek benne, mint most is, átkelve az Ajtósi Düreren, de elébb még combig vágta rám az út sarát egy taxi; túl közel álltam, tudom, a szegélyhez, megszokhattam volna: ez veszélyekkel jár; oly mindegy különben, cipőm s nadrágom addigra már úgy vallott házunk közös pitvarának nyirkos földjéről, mint Szindbád meséi az óceánok kalandokkal teli, embert próbáló, vad átszeléséről; itt, hol békés időben öntözőcsap volt, most iszamos fövenyt vigyázó torony áll, s amott avarszőnyegből lett hínáros csapdát rejt a sekélynek látszó víztükör; az iszapfürdő, mely bokám betakarta, hatásos lehet köszvény kórja ellen, bíztattam magam, hisz ezt nem tudhatom, miképpen azt sem: másnak e tájék; na mindegy, hagyjuk; mondom: tán csak ezért, hogy lenni szeretnék mindentől távol, de legkiváltképp most önmagam álmától, mely bábként duzzad bennem; egy benépesült árnyékvalóság; oly készséges, hogy már -  s még mindig - szinte fáj; bort innék, s lám, már szuttyan a palack, ülök egy képben, ízlelem a bort, nézi arcomat a poétikus piktor, rám is szól: lassan, csak el ne kapkodd; tíz éve lesz, hogy nem koccinthatunk, de bort nélküle én már nem ihatok, mert láttam szemén csillanni a bíbort, lett volna mintha vér, kortynyi irgalom; szakadnék el ettől - szeretni lenne jó; szívszakadásig s azon is túl; de amott ül másom, milyen izgatottan; a fák közül majd, s végül a fák között tova, a sorsa ez lesz ennek is, tudja, de ott ül, ott vár, s így csak egyszer lehet; elvárakoztam már előlem a percet; latyak és sár: itthon így vagyok; beölel magába a télutó varázsa, mily fondorlatos; magányos szeretnék lenni, nem csak egyedül, de hasztalan vágy, tudom, mert óvatlan voltam: világok sorát álmodtam magamba, s az árnyékvalóság csapdába csalt; bennem él minden, mit remélni mertem, s remélt életben élek immár bennem, amíg csak – fel nem száradok…

 

2. Tavaszi zsoltár

Tavasz, ha érkezik, a Városliget fái közé csalogat; látni rezdüléseiken a készülődés bizonyosságát, vagy a várakozás álmos, lebegő, végtelen pillanatát; s hallani furcsa hangokat, belülről születő suttogásokat; a szűrt fény felé fordítom tekintetem, s mintha ez a fény faggatna: „tettél-e ma azért, hogy holnap is tehess valamit a holnaputánért, mert a világ csak ezáltal működhet; minden történésre kihat cselekvésed, vagy elfordulásod; tett, ha nem futamodsz meg; ha ebben a pillanatban csak annyi adatik, hogy kimért helyeden maradsz és nem hajtasz fejet, sem térdet, akkor, ha ennyi csak, mégis megteszed, mert kit érdekel, hogy szolgája bűnétől nem rendült meg a ma urasága; szolgálta őt is a bűn talán, vagy hagyta most: hadd tépje jussát az, ki jól még nem lakott; mindegy ez; történeted - bár keresztez romlott időt és teret - más célt kövessen, más irányba tartson; ne büntess; teremts”; a tavasz fényei nem vakítanak; épp ellenkezőleg: homályba vonják még a Hősök tere felett lebegő időt; elnézel a vezérek között, az autósztrádára vezető út irányába, s arra gondolsz: indulnod kellene végre, elég e döntéshez annyi, hogy „figyelj a táj szívverésére; felgyorsult pergés, félelem, kétely; ha ezt hagyod: vad tüzek parazsát szítod csak, hisz a rossz rossz véget ér; de lassítod e véget, ha siettetni vágyod s ösztökéled; szelíd türelem öl inkább, mintsem vak düh rombolása; várj hát, mert megtalálnak mind a csalódottak és megtalálnak mind az elesettek és meghátrálnak mind a kárhozottak, és kérdezni fogják: mit tegyenek; kérdeznek, s tűnődve mondod: azt, amit eddig, ha nem tudjátok tudásom nélkül a választ; tegyétek azt, amit tegnap cselekedtetek, s lám, a ma sem tiétek immár; s messze még a holnap, a holnapután; hátráljatok csak újra szép ígéretek lopott hálójába, hátráljatok a gyávák bátorságával, eh; kérdezni fogják: hinni kinek hát, kiben, miért, kiért kutassuk fel szívünkben mért hitünk maradékát” – anyámhoz kellene indulnom ismét, el a városból, el a betonsúlyú városi tavaszból, indulni, de várják talán a fények válaszát – „megint másokért, mondd, a legszebb szólamokért, a legügyesebb ügyészekért, kik mindig tudják: mikor kit vádoljanak; önnön bűnükért hogyan rontson másokra bosszújuk; érettük csak; ha kérdezni restek nem vagytok; ha tanácstalan minden pillantásotok, mert tudnotok kell: kimért s kímélt hittel hogyan, hol, és miért hibáztatok; mert tenni a holnapért tegnap még féltetek; de nem késő, hisz a holnap így el sem jöhetett; tegnapra virradt a holnap tegnapja; tetteid idejét, lám, órád nem kezdte mérni; várja csuklódat: hogy üteme pulzusod szavára induljon el; hogy járni kezdjen végre az időd, mert elérkezett, mondd; de ne hibázzatok”; próféciákat hozó időben élünk ismét; új évezred, mondjuk unos-untalan, de valóban – az; csupán a kérdések nem változtak; tíz éve, egyszer, már feltették azokat, s íme, most újfent ugyanazt; de immár nem szózatos magasságokban szabad döntenünk, hanemha zsoltáros csöndben, szűrt fény parazsában, lobbanó tüzek válasza helyett válaszaink tűzzé lobbanásával: „van, ami akkor is meghal, ha minden-minden tovább él; van, ami akkor is tovább él, ha minden elpusztul; a köztesig kell eljutnia annak, aki e törvénytől függetlenedni akar, s az egyetlen függetlenség: a szeretet; az egyetlen függőség: a holnap; az egyetlen holnap: a szeretet; az egyetlen béke legyen most veletek; legyen most Veled”; legyél hát velem most és halálom órájában, legalább szóként, az utolsóként, holt nyelvem igéjeként – nyelvemen.

 

3. A lélek súlya

Lélek; nincs ennél különösebb, megfoghatatlanabb fogalom; egyetlenként őrzi Urunk gondviselésének akaratát; szellem, amely uralkodni hivatott a test fölött – de hatalma összetörött, mert eltaszítjuk naponta szóval, gondolattal, cselekedettel, nem is törődvén azzal: mérhető mérhetetlen e; az ember, amióta gondolkodik, jeleket fabrikál beszéde rögzítésére, környezete megismerésére; számokat talál ki és mértékegységeket, amelyekkel időt, hosszt, súlyt határoz meg, feljegyzi a csillagok közötti távolságokat – de megismerheti-e valaha is a csillagok számának teljességét, az Univerzum határait; feljut magasságmérőjével a völgyből a Mount Blanc csúcsára, alagutat fúr rajta, de megismerheti-e a Hegy, a hegyek súlyát; átszeli az óceánokat, anélkül, hogy valaha is megtudhatná: a milliárdnyi vízcseppből álló éji víztükör és a benne merítkező égbolt milliárdnyi csillagának számai közé állíthat-e matematikai jelekből – katedrálist; mert megmérhető-e egy marék homokszem mennyisége; s ha lenne is erre műszer, hát tovább léphetne-e a kutató, kijelentvén: a sivatag ennyi és ennyi marék homokszemből áll; kérdések, kérdőjel nélkül, egymásba fűzve, hisz egyetlen gondolat íve e lánc; ballagok a Bosnyák-téren át, ismét itt, mint annyiszor már, erre visz utam, ha nem is haza, épp ellenkezőleg: céltalan útjaim, tűnődő sétáim futnak gyakran ide, nem tudom, lépteim mire emlékeznek, s van-e lelkük emlékeiknek, van-e lelke a tér fenséges templomának, van-e mérhető lelke a presszónak, amelyben egyszer sóbálvánnyá vált az előre pillantó bizalom; ó, engedtessék meg e cseppnyi rejtőzködés, önmagam elől is, bár nem tudom: a rejtőzködés, ha tetté vált immár, külön lélekkel felruháztatik-e; mérhető-e a bizonyosság nélküli várakozások lelke, a Thököly-úti hosszú séták idejének lelke, s az utak lelke vajon mérhető-e; az erkélyé az Abonyi utcán, amelyről oly hosszú estéken át figyelem évszakok jöttét, távozását, felhők sűrüsödését és szétoszlását, igen: jó lenne tudni, mérhető-e az, mi mérhetetlen; muszáj e komoly, bár alapjaiban látszólag komolytalan mondatokat leírnom ahhoz, hogy magyarázzam: miért mosolyogtat meg és szomorít is el az a hír, amely szerint néhány berlini orvos egy klinikán megmérte – a lélek súlyát; tették ezt százezredgrammnyi pontossággal, állításuk szerint a legegyszerűbb módot választván: patikamérlegnyi pontossággal mérő asztalra fektették a haldokló embert s exitusa pillanatában a szerkezet jelezte a testből elszálló lélek súlyát; pontosan 0,072 grammot – több, mint kétezer vizsgált esetben; nemtől, kortól, testsúlytól függetlenül; a távozó testsúlya minden esetben pontosan ennyivel csökkent halála utáni pillanataiban; ennyit nyomna hát Isten kontrollja: a lehetőség, amelyet mindannyiunknak megadott, teremtésünk pillanatában; a szellem ereje, amely mindvégig a helyes úton tarthat bennünket; a tiszta lelkiismeret szentsége a gramm hetvenkét ezred részével egyenlő; megint egy adat a vívódó ember tévútjairól, hisz mire lenne alkalmas ez az eredmény; adjuk talán össze: körülbelül százharmincezer emberből nyerhetünk egy kilogramm lelket; lakosságra vetítve ez azt jelenti, hogy Magyarország mintegy hetven–hetvennégy kiló lélektartalékkal rendelkezik, s ha igaz: pártállástól függetlenül; ennyire tellett, sovány tréfára, s máris megakadtam, mert hiszen hogyan s mire váltható át a lélek; a nyílt vagy titkos nemzetközi pénzpiacon mi érne többet: egy kiló lélek, vagy egy kiló uránérc;  s ha lelkünkből fakadnak fel a könnyek (nem a szemgolyó csarnokvizére gondolok, persze, hanem érzelmeinkre, amelyek a lélek mezsgyéit jelölik ki), az öröm s a fájdalom léleknyi súlya tán egy és ugyanaz e berlini tétel szerint, ezt sem hinném; zsákutca tehát, eddig, de viszonyítsunk másképpen: mennyit nyom vajon a bűn; a fenti logika megfordításával ez is mérhetővé válna, csupán néhányezer önként jelentkező kell, kiknél - valamilyen bioelektronikus mérőműszer segítségével - nyomon követhetnénk: hány ezredgramm rakódik testünkre (talán épp a benne rejtőzködő lélekre…) a lopás, rablás, gyilkosság elkövetésének pillanatában; képzeljük csak el, mennyire megváltozna az életünk, mennyivel bővülhetnének mentségeink, ha megfejtenénk az arányrendszert; lopni, csalni, hazudni – lehet, hogy ez csupán százezredekben mérhető; a gyilkosság, úgy vélem, előbb, már a gramm századrészénél jelezne bár, de máris igazságos lenne minden háború akkor, ha arra ügyelnénk: egy százezer fős hadsereg legfeljebb negyven dekányi gyilkosságot követhessen el; az még kvótán belüli lenne...; elég, nem játszom tovább - a számokkal, a szavakkal, mert értsük meg: a mérhetetlen – nem mérhető; a tiszta lelkiismeret és a bűnös lélek ereje egyaránt hegyeket mozdíthat el; de, amíg az utóbbi önmagára építi a Hegyet, addig az előbbi önmagáról emeli azt le – és nem Isten nagyobb dicsőségére, csupán az Ő - mérhetetlen örömére.

 

4. Zúgók és zugok

Hosszú esőket adtál idén is, Uram; bőséges vizeket fakasztottál az ég kárpitja mögül, de templomaid kárpitjai nem hasadtak ismét ketté, úgy, mint – akkor; és tavakat sem teremtettél utcánkba, csupán pocsolyákat, csupán tócsákat; pedig tó kellene most, hogy széléről zöldellő nádat vághassak – arundot ünneped ünnepének szombatjára; triangulumként szétágazó karjaira isteni személyek fényét lobbantva; de hol találok én az Abonyi utcában zöldellő nádat, mondd; s hol találom szentséged földi képét, legszentebb titkod kiáltó őrizőjét: a családot; mert nyugalmad nem hull vissza reám, hiába küzdök; arundo kellene, ám helyette a telefont kapkodom, tárcsázok és várok; ó, nem profanizálom én szent ünneped, de nem tudom: hol, merre jár gyermekem, s hiába bízok, hiába bízom jóságod erejében, hiába tudom: baj nem érheti, hisz hozzád épp lázadásaival, tévelygéseivel, saját útjának keresésével a leghűségesebb és ezért őt el nem hagynád; a bajban megsegítenéd, vagy megsúgnád szívemnek: mit tegyek azonnal érette; megtennéd ezt, hisz te adtad szereteteddel szeretetem sérthetetlenségét, amellyel egykor úgy képzeltem én a családot, mintha lenne kicsiny tér, lehetne épp Újvidék tér is; a név akárha metafora: a magányos élet megszűnik, társakhoz kötődik immár, új vidéke ez a lét tereinek, de minden társ őrzi önálló útját is, csupán mindőjük célja változik, összefutnak e csöppnyi téren, összeborulnak, összekapaszkodnak; egyikünk nagyratör – Amerikai útról tér meg, másikunk a múlt Újvilág utcájának illúzióiból; van, ki Kolumbuszként rója útját, s van, ki Szugló utcákat hordoz magában – zúgók és zugok rejtekeit járva; Tallért kerget a test és Bölcsödébe siet a jövő, de a kicsiny teret Szent Tamás közelsége óvja; így van-e, nem tudom, talán túl földi a példa, de mit tegyek: a gyermek, kit gondosságoddal gondjainkra bíztál, egy napja már, hogy barátaival van s édesanyja aggódik érte, olyannyira, hogy megnyugtathatatlan, s nem szól a telefon, csupán szívünk dörömböl; tudom én, hogy bízni, ki tud, békesség adatik annak, s tudom: a bűn hatalmából megszabadultunk – akkor; de a világosság bár világít a sötétségben, a sötétség nem ismeri meg; nagy esők hiába hullnak az ég kárpitja mögül, létünk kárpitjai nem hasadnak meg újra és újra; utcáinkat szennyes lelkek bozótja nőtte be, gaz fedi el a tisztaság útjait, félteni kell az élőket, félteni a jövőt, a gyermeket; szivarra gyújtok, nézem az alkony lassan ereszkedő homályát, ahogy áttetszővé teszi, majd elfedi a Domonkos-templom tornyát, rajta a Jellel; és zöldellő nád kellene most kezembe, három örökké lobogó fénnyel, de csak a félelem fáklyája kormozza arcom, tompítja tekintetem, s nem a szent öröm, csupán a rettegés diktálja szavam: spiritum nobis, Domine, tuae caritatis infunde: ut, quos sacramentis paschalibus satiasti, tua fácias pietáte concordes; Per Dominum; Mi Urunk, Mi Urunk, motyogom némán, s  szivarfüst rebben hangjaimra: szeretetednek lelkét öntsd belénk, Urunk, és tedd kegyelmeddel együtt érzőkké azokat, akiket a húsvéti szentségekkel tápláltál…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra