2005. március 11. péntek 20:38
Vesszen a homofób Amerika
Egyre kevésbé értem azt a kifejezést, hogy tolerancia. A mások véleményének tiszteletben tartása, a másság tudomásul vétele, mondja most a kedves olvasó, de nekem hiába. Mert eddig én is így tudtam – no de ez már édeskevés. Mert a tolerancia a mások véleményének kritikátlan elfogadása és a másság legteljesebb beemelése saját életvitelünkbe. Legalábbis ezt kell, hogy jelentse, a mai magyar tolerancia… Mi is történt? A szabaddemokraták elindítottak egy sok-sok kérdésből álló, közvélemény-kutatásnak álcázott kampányhadjáratot. Rendben van. De időközben kiderült, hogy az általuk feltett – és a „helyes” válaszokat alig álcázott módon sugalmazó – kérdésekre nem szabad a saját szempontjaiktól eltérően reagálni. Magyarán: mi kérdezünk, de aki nem ért egyet az általunk helyesnek ítélt válaszokkal, az „takarodjon a közéletből”. Mert hiszen így reagáltak arra, amikor Semjén Zsolt, majd Orbán Viktor kifejtették a maguk nézeteit. Azt gondolnánk: egy demokráciában ehhez mindenkinek joga van. Annak is, aki az erkölcs és a morál kérdéseiben konzervatívabb álláspontot képvisel, és annak is, aki szabadosabb elveket vall.
Nem így van.
Akkor viszont el kell gondolkodnunk azon: mi is volt a szabaddemokraták valódi célja a választók megszólításával? Induljunk ki abból: a voksok szempontjából jelentős társadalmi rétegekhez fordultak-e? Nem igazán. Talán-talán naiv vagyok, de még mindig úgy gondolom: a magyar belpolitikai választások során nem a társadalmi devianciák véleménye jelenti a mérleg nyelvét. (Mert hogy devianciák, ezt – legalábbis eddig – a hiperliberális megmondó emberek sem vonták kétségbe. Többnyire. És - eddig.) Ha viszont nem, akkor a cél csupán egyetlen lehet: kiprovokálni az ellentétes véleményalkotást, majd ezt antidemokratikusnak, antiszociálisnak, az emberi jogok sárba tiprásának nevezni. Amely vitában már eltörpül a tulajdonképpeni alapkérdés: hiszen egy teljes világnézetet kell eltörölni a választási térképről. Mert önmagunknak s másságunknak toleranciát követelünk, de önmagunktól ezt mások felé nem tűrjük el…
Nem. Nem. Soha.
Nem tűrjük el a „kellérdezsői” hangokat: nem várom meg, amíg kötelező lesz… Nem tűrjük el azt, hogy egy fodrász meg merje kérdezni a vendégtől: szakáll is lesz? Hiszen a szőrzet emlegetése immáron „kódolt antiszemitizmus”. Nem tűrjük el – mit is? Mindegy. Nem tűrjük el azt, hogy a mi másságunkon kívül más másságok is létezzenek, és véleményt nyilvánítsanak. Mert mi vagyunk a szabadság letéteményesei, az emberi jogok felkent élharcosai; mi vagyunk, kedves társadalom, a ti egyetlen reményetek. Akiknek, valójában, a szabadságuk a szólásban rejlik – mert cselekedeteikben, bizony, következetlenek. Mindeddig bármely politikai ortodoxia és világnézet társalkodónői szerepét bevállalták, ha arról volt szó, hogy a hatalomban maradásuknak ez az ára. Mellette, persze, provokálnak, hiszen „mozgásban az üzlet”. És szép lassan kiderül, hogy hiába kommunikálták a társadalom felé a mielőbbi haderőreformot – nincs rá pénz. Hiába beszélnek állandóan a felsőoktatás rendszerének hibáiról – a megoldást csak abban látják, hogy sok a diák, a tanár, a létesítmény. Az átvilágítási törvények kapcsán folyamatosan játsszák el a közvélemény előtt a közélet tisztaságának élharcosait – valójában a megoldást mindig a megoldhatatlan végletekbe helyezik. Ahonnan hol ez, hol az a párt kénytelen kihátrálni. Miért is? Mert – alapjában véve – épp a szabaddemokraták gátolták meg azt, hogy „tetszettünk volna forradalmat csinálni”. Amikor, nem tudva, vagy nem akarva, félretenni a közös múlt elleni harc következetességét, megakadályozták a rendszerváltó kormányt abban, hogy kétharmados többséggel rendelkezve minden alapkérdést megoldhasson. Megoldhassanak, együtt, a rendszerváltó értelmiség. (Ne szépítsünk: ezt a hibát az akkori Fidesz is elkövette – de vajon kik is voltak abban a pártban az egyik csoport hangadói? A nem is oly későbbi szabaddemokrata utánpótlás. Akik – ha a mai kulturális tárca első emberét nézzük – ma már ennél többet is bevállalnak…)
Észre kell vennünk, sokadszor is kimondva: a tolerancia élharcosai épp a toleranciával visszaélve próbálják rákényszeríteni a kisebbség felforgató akaratát a többség békéjére, türelmességére. Megasztár-mániákusan…
Nem véletlenül használom ezt az erőltetett kifejezést. A tv2 ismét elvetette a sulykot – és ki figyelt oda? Emlékezzünk a bocsánatos eltévelyedéssé kifakított Pongó-szózatra. Amelynek, lényegében, semmi következménye nem volt. És ne soroljunk végig mindent a bűnök közül – de kérdezzük meg: mit is tett a tv2-vel jelzett kereskedelmi televízió azon a héten, amikor életbe lépett a Tilos Rádió elleni büntető határozat? Legnézettebb műsoraik egyikében, a Megasztárban, a törvényesen elítélt rádió feliratával díszelgő pólóban zsűrizett Bakáts Tibor. S hogy a gesztus félreérthetetlen legyen, az egyik versenyző többször is a mikrofonba kiáltotta: éljen a Tilos. Kétségbe vonom a szólás szabadságát? Nem. De azért talán több mint furcsa gesztus: a kereskedelmi televízió műsora rokonszenvét fejezteti ki egy törvényesen elítélt kereskedelmi rádió iránt. Kvázi: elítéli a döntést hozó testületet. Na már most, egy talán merész következtetés után megkérdezem: ez kell a megasztársághoz…?
Szabadok legyünk, vagy szabadosak, kérdezem a közelgő ünnep hevületével.
Toleránsak.
És, persze, következetesek…
„Az MSZP gratulál az amerikai népnek, hiszen a választás mindig a demokrácia diadala, különösen, ha ilyen nagy arányban vesznek részt a polgárok az elnök megválasztásában” - közölte Nyakó István, a nagyobbik kormánypárt szóvivője Bush győzelme után. Egy olyan választási győzelem után, amelynek végkimenetelét – minden objektív elemző szerint – a konzervatív világnézet diadala döntötte el. Idézzük fel – „magas labda”, de miért ne – a csata lényegi elemeit. George W. Bush elnök és John F. Kerry egyaránt azt hangoztatták utolsó televíziós kampányvitájukban, hogy mennyire vallásosak. Nyilván azért, mert ez a választók jelentős része számára fontos. A metodista keresztény Bush már első négy évében is fontosnak tartotta a hagyományos házasság- és családvédelmet, és ellenezte az egyneműek „házasságát". Törvényhozási lépéseket kezdeményezett az abortusz jogi megengedhetőségének szűkítésére, megszavaztatta a magzat jogi személyiségét. Ellenezte a klónozást. Az elnökválasztással együtt az Egyesült Államok tizenegy államában népszavazást is tartottak arról, rögzítsék-e a helyi alkotmányban az egyneműek „házasságának" tilalmát. A többség mind a tizenegy államban igennel szavazott.”
Na már most, én elhiszem a mi kedves liberálisainknak, hogy az Európai Unióban nincs helye olyan maradi politikusnak, mint Buttiglione. Elhiszem, hogy a magyar politikai életből ki kell seprűzni Semjén Zsoltot és mindazokat, akik vele értenek egyet. De kíváncsian várom a szabaddemokraták azon véleményét: haladéktalanul szakítsuk meg diplomáciai kapcsolatainkat az Egyesült Államokkal. Mert azok után, hogy a szabad demokrata Gusztos Péter napirend előtti parlamenti felszólalásában úgy vélte: Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, Fideszes képviselő a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség országos küldöttgyűlésén alpári homofób kirohanást intézett az azonos neműek jogait védő politikusok ellen. S azok után, hogy Horn Gábor SZDSZ-es ügyvivő közleményben szólította fel Semjén Zsoltot: kijelentése miatt mondjon le az Országgyűlés emberi jogi bizottságának alelnöki posztjáról; nos, ezek után – mi a következetes és logikus politikai álláspont?
Vagy az, hogy vesszen Amerika.
Vagy az, hogy éljen a kétirányú tolerancia.
Válasszunk…
Tamási Orosz János
.
