2005. március 13. vasárnap 18:04
Időutazás évtizednyi távolságokba
Ilyenkor, a hosszabb pihenések idején, módunkban áll elgondolkodnunk. Vajon mindig, mindenben, igazunk volt-e? A legkönnyebb több évtizedes történésekig visszakanyarodnunk, hiszen minél öregebbek vagyunk, valamit mindig átszínez, valamit megszépít a múlt. Az emlékezés. De a legrosszabbat is elviselhetőbbé teszi akár annyival csak, hogy – vége. És sokak életében mindig ott egy történelmi cezúra, amelyen úgyis hiába kel át az emlékezet – a történések, mondjuk, megváltoztathatatlanok. Visszafelé nem eszünk, mondjuk a családban is a gyereknek, aki az édességgel kezdené, s pár szelet rántott hús után talán hajlandó lenne két kanálnyi levest is lehörpölni…
De sokkal merészebb és hasznosabb saját jelenünkkel szembenézni. Amelyben ugyan szintén nem tehetünk meg nem történtté néhány tévedést; ugyanakkor, legalább, átértékelhetjük néhány saját tévedésünket. Amelyek, előítéleteként, reánk rakódtak, de még a jelent nehezítik – még tehetünk valamit azért, hogy jobb legyen a világ körülöttünk. Ha elfogadjuk, hogy, bizony, mások talán jobban tették, ha kerülővel közelítették meg a helyes utat. S ha elfogadjuk, hogy attól még semmi sem változik meg, ha kijelentjük: nekünk már akkor igazunk volt valamiben. Ha, épp ezért, semmit sem teszünk azért, hogy ez az igazság legalább, elkésve bár, de ma érvényesüljön.
Három írásomat szeretném most e honlap olvasóival megvitatni. Három történetet – 1992-ből. Olykor, zárójelben, korrigálom, máshol megerősítem akkori véleményemet, hozzátéve, hogy talán most sincs igazam. A lényeg, szándékom lényege, épp ebben rejlik. Hogy elszámoljak tizenkét esztendőmmel, és hogy erre kérjem Önöket is. Számoljunk el és le illúzióinkkal, de tegyünk meg végre mindent – illúzióinkért. Nem titkolom: egy kicsit az orbánviktori gondolat jegyében javaslom ezt, és teszem meg, önmagam szembesítésével. A nemzeti konzultáció valóban a demokratikus Magyarország történetének talán legnagyobb interaktív vállalkozása. „Mindenkihez szeretnénk eljutni, Önhöz is.”- nyilatkozta. Előtte azonban, azt gondolom, mindenkinek önmagához kell eljutnia. Mit is várt, hogyan is gondolkodott, mit is tett – a lehetőségek birtokában – a jövőért. Nem a „struktúraváltás” előtt – hanem azóta. Mit tagadott, és mihez asszisztált… Az első kérdés, amit egy akkori cikkem címében feltettem:
Kell-e nekünk szabad sajtó?
„Nem én téptem le homlokodról, /Magad tépted le a babért.” – írta Petőfi Vörösmartyhoz, majd a verset magyarázó jegyzetében azt is kijelenti: „Szívem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is belé.” S miért is veté őt ki szívéből? Mert valamiről, egy valóban történelmi kérdésről, másképpen vélekedett, mint ő. S volt oly balga, hogy ezt ki is mondá. Önként adódó párhuzam ez, most, hogy itt is, ott is a legújabb első számú közellenség: a Benedek István elleni vádiratokat olvasom. A Benedek.
Aki elment egy önmagát MÚK-nak nevező, frissen alakuló újságíró-közösség alapító ülésére, mi több, ott beszédet is mondott. Amelyben zsidózott; ellenezte a sajtószabadságot; s ki tudja, mi mindent elkövetett még!? Egy szintén újonnan induló lap egész kolumnányi cikket rendelt, hogy bebizonyíttassa: a professzor úr, bizony, egész életművét sárba taposta. S a következő kultúrsöpredék bizonyára az lesz, aki mindezt úgy érzékeli: egy ember módszeres sárba taposása folyik itt, azért, mert valamiről másképpen gondolkodik.
Valóban: kell-e nekünk szabad sajtó!?
Pár perce kapcsoltam ki a televíziót. Egy amolyan újhullámos interjút láttam benne; a formai újítás lényege az volt, hogy riporter és alanya egy székraktárban kóvályogtak, egyszer-egyszer lecsücsültek, majd tovább partifecskéztek; kiscsoport, mondanám, ha közben nem beszélgettek volna. A riportalany az a parlamenti képviselő volt, aki – eddig úgy tűnt – korrekt harcot vív manapság a honvédelmi miniszterrel; általa approximálva: a nemzet nagypapájával. A riporter korrekt kérdéseket szegez neki: nem fél-e mostanában, ha lelép a járdáról? Nem tart-e attól, hogy behívják katonának? Alany szintén korrekten állítja: nincs oka félni, de azért óvatosabb. S máris bennünk a bogár. Az utolsó lecsüccs-feláll után megtudjuk riportalany hobbiját. Belevágó ajándékot is kap: ahhoz illő könyvet. Riporter büszkén kijelenti: fogalma sincs, milyen, de a kellékes olvasta. Alany azért örül; még nincs meg neki. Mostan mondhatnám neki, hogy ez hobbijának egyik alapműve. Több éve már, hogy megjelent; sajnos, nem fogyott túl jól. Ezért, hogy ez év elején, a nagy árleszállításkor az eredeti ár harminc százalékáért is hozzájuthatott volna. De alany, bár a téma érdekli, sem a megjelenéskor, sem a kiárusításkor nem vette meg.
Tisztáztuk hát, hogy nem jár könyvesboltba.
De hogy szillogista gondolatmenetem végeredményéhez kétség se férjen, jó riporterként most megkérdezném: szokott olvasni? Tud!? Mindegy, mit válaszol. A bogár már a néző füliben.
Hát való lenne nekem a szabad sajtó?
Már olvasóként se nagyon nyúlok érte. Egyik kedves költőm nyilatkozta nemrégiben: írott sajtót már egy éve nem olvas. Nagyon meg tudom érteni. Nincs rosszabb annál, mint amikor a tájékoztatás elhivatottjai hatalmi és politikai harcot vívnak. Rosszabb ez a főállású politikusok harcánál is. Azoknak ez a dolguk; a sajtóé ellenben a higgadt tárgyilagosság. Nem azt jelenti ez, hogy nem lehet véleménye; de ez a vélemény nem lehet elfogult. S ami fő: nem helyettesíthető a vélekedéssel. A fentiek alapján is mondom: a magyar sajtó szégyenletes mélyrepülésének tartom, hogy palettáján megjelent a „görénykurzus” az „ágyékkormány”, és sok egyéb, valószínűleg alulmúlhatatlan kifejezés. (Bár ezt csak óvatosan írtam le; úgy látom, vannak még itt tartalékok...) Folyik a harc; s nem értem miértjét. A képlet pedig oly egyszerű: lap és lap egymást támadja, miközben mindkettőjük olvasótábora – fogy. Mert utóbbinak lassan elege lett a bulvárszenzációkból. Amelyek legvevő-csalogatóbbjairól ráadásul rendre kiderül, hogy hazugságok; vagy félinformációkon alapuló talánhaámde-típusú blöffök.
És valahol itt van a lényeg.
Mert természetesen hazudni sem szabad, de az még mindig jobb, – hogy azt ne mondjam: „tisztességesebb” –, mint aljasul csúsztatni. Egy hazugságot, minden tévhit ellenére, általában könnyű megsemmisíteni. Ha elég vaskos és szemtelen: sokszor a maga javára cinkelni az, akiről terjed. De egy féligazságokból szőtt; közvetett „bizonyítékokkal” operáló; lényeges események lényegtelen pillanatairól készített felvételekkel manipulált „szenzáció” – a sajtó sunyi elárulása. S nem mentség, ha bulvárék, vagy egy túlbuzgó segédredaktor csinálja. Azoké úgyis túl átlátszó; mesterin erre is csak a szakma krémje képes.
És sajnos: képes rá.
Az ember meg mi mást tehet: csalódottan löki el magától, sorra, a lapokat. Csak akkor olvas beléjük, ha vigyorogni támad kedve. Nem nevetni; azt ezen már nem lehet. Vigyorogni; csak vigyorogni lehet azon az össznépi adok-kapok roncsderbin, amit persze viaskodói Forma-1-nek hisznek. Pedig... alaptalan lapok lopják a pénzünket.
A szabad sajtó nevében.
Kérem tisztelettel: engem nem érdekel a MÚK. A MÚOSZ sem. Mint olvasó, egyetlen jogommal kívánok élni: eldönteni egy lap arculatáról azt, hogy – képletesen – felfüggeszthetem-e otthon a tükör mellé. Hogy eltöprenghessek: hogy csinálják, hogy egyik sem hazudik? Hogy megtanuljam tisztelni azok nevét, akik elfogatlanul szólnak rám, úgy, hogy logikájuk menetébe még árnyékát sem keverik bele ellenfeleik magánügyeinek. Míg ez nincs: hát valóban nem érdemlünk szabad sajtót. Amúgy meg: Petőfi Vörösmarty Szózatáról is véleményt mondott. „Azt most már szétszakíthatod, / Mert hieroglyph lett belőle / Amelyet senki meg nem ért.” S mit hozott a történelem: együtt ünnepelünk mindkettőjük verseivel.
Csak a Szózatot egy kicsit többször szoktuk énekelni...
***
A fenti történet rém egyszerű. Alig van mit hozzátenni, ma tizenhárom esztendő távlatából. Ha csak annyit nem: vajon tett-e valamit is a szakma azért, hogy ne a fentinél is rosszabb helyzet következzen be? Amelyről ezt olvasom a minapi újságban: „A magyar újságírás – válságágazat. A kutatások szerint ebben az országban az embereknek csak négy százaléka bízik meg teljesen az újságírókban, és bár van még negyven százalék, amely hajlandó hitelt adni szavunknak, a többség megbízhatatlanak tart minket. A politikai elit mellett természetesen nekünk, újságíróknak is van felelősségünk abban, hogy a rendszerváltás utáni évtized a magyar média prostituálódásának korszaka lett, de ennek az egész ország látja kárát.”
Súlyosan igaz mondatok. Egy apró malőr azonban beárnyékolja előttem őszinteségüket. Szerzőjük ugyanis Barát József. És én még emlékszem az ő politikai indulatoktól nem mentes közszolgálati tényferdítéseire, elfogult híradásaira, sőt, arra a hajtóvadászatra is, amelyet Kondor Katalin ellen indított, pusztán azért, mert a rádió elnöke nem volt hajlandó Barát nyomásgyakorlását akceptálni egy külföldi tudósítói kinevezés kérdésében. A részletek már lényegtelenek – a fontos most csupán az, hogy elfogadhatjuk-e azok „szánom-bánom”-jait, akik e súlyos évtized alatt prostituálták a magyar újságírást, a hiteles, korrekt, objektív tájékoztatás helyett az elfogultságok szennyáradatát zúdítva az olvasókra. És ma is ezt teszik, illetve, legtöbb helyen már az általuk kinevelt, s még ma is általuk felügyelt és irányított utánpótlás.
Mi a dolgunk? Nem felvenni a kesztyűt. Tisztességesnek maradni, bármi áron. De vállalva a tisztesség kegyetlenségét is. És vállalva a tisztességes kiegyezéseket, kompromisszumokat. Amelyekre, úgy tűnik, a mai napig képtelenek vagyunk. Az ország mai megosztottságáról beszélünk – de hadd elevenítsem fel, a márciusi emlékezéseim következő fejezetében, egy 1992-es sétámat…
Üres zászlótartó konzolok
A házak bejáratai mellett, kétoldalt, vagy kicsit feljebb, az ablakok vonalában elhelyezkedő, kétfelé ágazó zászlótartó konzolokkal kezdődik. Mert bár kettő van belőlük, zászlót csak egyikbe helyezett az ünnep.
A másik üresen tátong.
Élcelődhetnénk mos azon: véletlen, vagy tudatos döntés eredménye-e az, hogy melyikben lobog a lobogó? Megrezzent-e a felkínált lehetőség előtt az agy és a kéz, vagy automatikusan, mintegy vegetatív módon fordult bal, vagy jobb irányba? S az eredmény a zászlótűző saját munkásságának eredménye-e, vagy a döntést megelőzte a lakógyűlés összehívása!? Elintézhetnénk az ügyet annyival is: drágább az élet, mint a zászló.
Nem telik mind a kettőre.
Tudni kell viszont: a hiány kérdéseket szül. Egy üres zászlótartó konzol téves képzeteket is kelthet. Az ember még tudja: mi lobogott amott. S ha ma csupán üres: még csorbul az ünnep.
De üresen tátong-e csakugyan?
Korántsem. Zászló lobog abban is. Az otthonmaradottak lobogója. Az utóbbi másfél esztendő helyközi választásairól távol maradottaké; a csalódottaké és kiábrándultaké; a kenyérgondjaikat és félelmeiket nem enyhítő idők kiszolgáltatottjainak lobogói lobognak ott. A közöny és közömbösség zászlói. Ennyi fut át rajtam, míg a félig üres busz a gyér forgalmú, szinte üres utcákon át elvisz Zuglóból az Erzsébet-hídig. Nem csak az ünnep hív most az utcára, s ez máris befelhőzte hangulatomat. A buszról leszállva egy csapat harekrisna-extázisban táncoló fiatalba botlom. A sort egy csörgődobos vezeti; dobja nemzeti színű szalagon függ válláról….
Elhaladok a volt Egyetemi Színpad mögött. Itt is, ott is rendőrök álldogálnak; diszkréten. A szobor felől megafonokkal felszerelt gépkocsi közeledik; mintegy százan kísérik. Harsognak. Tiltakozásra szólítanak; tüntetésre hívnak. A járdáról páran odaszólnak: fúj, disznóság, szégyelljék magukat. Az úttestről visszaszólnak: kuss, fúj nektek, disznó vörösök. Ezzel az ügy a lovagiasság szabályai szerint lezártnak tűnik; a járdán haladók is tovább sietnek a szobor felé. Hisz' demonstrálni jöttek ők is; hogy máshol, máshogy ünnepelnek. Verődnek össze a csoportok; s lobognak, lobognak a zászlók az üres konzolokban.
Néhány ezren mát összegyűltek a D. Charta aláírói közül; lassan kezdetét veszi a régiúj bezzegünnep. Az ívet annak idején nem az elsők között írtam alá. A tizenvalahányadik ezernél; akkor, amikor kitűnt: a hatalom ellenséget lát benne, ahelyett, hogy a tömeg fölött átnyújtott, azok érdekében konszenzust kereső, kézfogást ajánló kart látná. Bosszantott, hogy áttetsző ürügynek használják; bosszantott, hogy ellenséggé tupírozzák; bosszantott, hogy hadüzenetnek tekintik a béke dekrétuma helyett. Aláírtam, s tenném ma is, mert hiszem: egyetlen célja lehet csupán. Tíz- és százezrek s milliók félelme s az azt rejtő közönye elleni harca hétköznapjainknak. Nem a politikai döntéskényszer kihívása, hanem a politikai cselekvés kényszerének felébresztése. A politikai vállalása a hétköznapokon, de antipolitika ünnepeinken.
***
…ma már nem írnám alá. S bánt, hogy akkor aláírtam. Mert, bizony, csúnyán visszaéltek alapítói a fiatal demokrácia-kísérlet eszközeivel. Nem a társadalmat szólították meg, hanem a politikai vezetés akkori felelőseit próbálták fékezni, sarokba szorítani. Ez a lényeges különbség, mondjuk, az akkori DC és a mai polgári körök között. Az utóbbi beemel a közös felelősségbe, és nem „átsorol” az anarchia felelőtlenségeibe. Amely utóbbit, bizony, a mai hatalom nagyon ügyesen alkalmazza…
Most viszont, - folytatva a régi cikket - briliáns és kevésbé olyan beszédeket hallgatok olyasmikről, az SZDSZ és MSZP ismert vezetőitől, amelyekért egyrészt pár évtizeden át is illett volna tenni valamicskét, másrészt, amelyek talán elkerülhetőek lettek volna egy furcsa, időben (?) megkötött paktum nélkül. Beszédek, csoportoknak, az üresen tátongó konzolok alatt.
Átmetrózom a Kálvin-térre. A Múzeum-kert előtt a tömeg csak kicsit nagyobb; mintegy kétszerese az amott egybegyűlteknek. Különös: szinte a Múzeum elé érek épp, a tömeg hátvédjébe, amikor felhangzik a Himnusz. S belém hasít, miközben hallgatom, megállva: a fejeken felejtett sapkák s a gyermekeikkel zavartalanul tovább sétálgató szülők látványa. S amire gyakorta oly képtelen vagyok, furcsa mód most tisztán látom önmagam: kivénhedt idealista; mosolyogtató keresője a Belső Méltóságnak. Ami emberré és nemzetté emelhet minket. Hazaindulok. Sétálva, gyalog. A beszédek itt sem bírnak maradásra; bennem még az előzőek szomorúsága, de bosszant az is, amit itt hallok: szavak és mondatok helyett, a csapnivaló technikai megoldás miatt, csupán azok érthetetlen lármája verődik fölöttünk.
S elnyomja őket az üres konzolokban lobogó zászlók csattogása.
Ma, ha mindenről le is, az epizódokról, furcsa módon, nem késik le. Bekapcsolom a televíziót, s élvezhetem, első szavaitól, a főpolgármester ünnepi köszöntőjét; számomra a nap legélesebb, legdisszonánsabb akkordját. Nem tudom, a Köztársaság Elnöke, mellette állva, ugyanígy érez-e; arca most mintha az üres konzolok látványánál is szomorúbb lenne. Talán arra gondol: kár volt engednie a szónok szinte maga mellé ráncigáló „kedvességének”.
S nincs vége a napnak; agysejteimen még egy vers is átrágja magát.
Az Esti Hírlap új mellékletében, a Jelenlétben – van-e már, kinek e régi név nem cseng ismerősen!? -olvastam Zsolnai Hédi különös bevezetővel. Amely szerint az „A pártállami idők március tizenötödikére emlékezik, a hazugság és képmutatás ünnepeire.”
Ízlelgetem a vers szavait; szövete furcsán feslik szét előttem. Olvassuk csak: „Nem állsz magad. / Hol találsz már / rabtársakat? / Nercbundákba belebújtak - / elfeledték rég / a múltat. //...// Nem esküsznek / Csak pénzre!” S kicsit beljebb:„S a gyermeked / nagyot röhög! //...// Fütyül rád / és házat épít. //...// áll a talpán ő / és boldog.” Bűnös nemzet voltunk tehát, nem csak 1945 után, de négy évtizeden keresztül, mindvégig!? Nem csak a szónoki emelvényeken hazudtak; azt tettük mi is, valamennyien. Nercbundákat öltve feledtük el a forradalmak hőseit; közönyünket a politika iránt nem a félelem, hanem a jóllakottság szülte; értékünkön vásároltuk értéktelenségünket.
Mondja a vers, a bevezető szerint.
S gyermekünk nem bűnben fogant; hisz' hagyjuk nevetni őt a múlton, mert építheti házát, fedelét; s nem kell talpalattnyi haza sem annak, kinek háza is kacsatalpon forog. S boldogok voltak s boldogok voltunk mindahányan.
Mondja a vers, a bevezető szerint.
Ha elhinném neki.
De nem hiszem, hisz' oly nyilvánvaló, még ha mégoly megdöbbentő is a versszövet kisejlő, valódi fonadéka. Föntebb maga a bevezető is említi: a hazájából kétszer is emigrálásra kényszerülő szerző a verset a második, végleges emigrálása utáni ötödik esztendőben írta, Münchenben. Idézzük újra, azt meg-megszakító olvasatokkal, sorait: „Talpra Magyar! / Űz a haza. / Talpad alatt / talaj soha / nem lesz magyar. //...// s most te lettél / rabmadarad. / Lelked, tested / rabságban / talpra magyar – / árvaságban.” Már indító sorai is pontos felvilágosítást adnak. A száműzetésbe induló költő keserű felismerését: bár a föld, amelyen jár, soha többé nem lesz magyar, a honvágy belső, kínzó szorítása elől nincs hová menekülni. S lassan mellétársul a többi kín: „Hol találsz már / rabtársakat? / Nercbundákban belebújtak – / elfeledték rég / a múltat //...// Rabok lettek / ők – szabadon. / Meredesből – / oly szép a HON.”
Kell-e magyarázni? Vádló szavak ezek; azokat illet, akik – űzettek bár világgá bármily nagy fájdalmakkal –, a „szabad világ” fertőző önzésének foglyai lettek. Kik új nyelvüket a régi helyett tanulták meg; kik száz- és százezrei között félezernyi verskötetet sem lehet eladni – magyarul; kik klikkekbe verődve, egymás ellen alakítgatják kicsi s kisebb társaságaikat; ki lesajnálják azt, ki segítségét önzetlenül küldi, vagy hozza – haza. S annak fájdalma szól itt, hogy „...gyermeked / nagyot röhög! / S nem érti, / hogy mi az a RÖG, – / hol rab voltál / ezer évig./ Fütyül rád / és házat épít. / Barna földről / soh'se hallott – / áll a talpán ő / és boldog.”
A hazátlanságban is hazátlanná válás keserű himnusza ez; láttatva a töredéknek is széthullását; osztagokra mállik a csoport; s kitűzetik az üres konzolok űrlobogója.
Így szól a vers, különösen ma: hazaérve a nemzettelen ünnep napjáról. A versről szóltam, bár vitázni nem arról akarok. Hanem ha: szükségességről ama bevezetőnek; ama beszédnek. Egy ünnep méltóságát azzal is elvehetjük, ha bezzegünneppé silányítjuk; ha valami ellen irányítjuk s igazunk bizonyságára itt is, ott is, valahai, sokszori le– s megverettetését emlegetjük. Fejünk ne azért emeljük fel, mert már lehet; s tekintetünk ne azokat keresse s ölje, akik tettek vagy tenni fognak ellenünk.
Ma: ne.
Szeressük ezt a napot s érezzük szeretetét. Ne féljünk pátoszától. Oly sok vers, oly sok történet van, amelyeket nagyapáink még ismertek. Szívesen olvastam volna e nap lapmellékleteiben Kozma Andor vagy Tóth Kálmán verseit; s örömmel venném az e nap tiszteletére újra megjelenő Honvéd Menház reprintjét; ma is lenne a könyv bevételéből támogatásra szoruló, volt honvéd. Csak azt szeretném: legyen végre ez a nap. Merítsünk pátoszából; gyűjtsük össze, értve, irodalmát; gyűljünk össze együtt, közösen, csoportokra szakadás nélkül, amúgy nemzetnyien, s tűzzük ki nemzeti-szín lobogóinkat a protokoll melletti, üres konzolokba. Márai Sándort idézte ez a Jelenlét, pár oldallal távolabb, 1947-ből; amit én most ideidézek, azt egy esztendő múltán írta le: „A magyar irodalom nagy volt. Nagyobb volt, mint a nemzet.”
Meddig viseljük még az igazságnak ezt a fájó szégyenét...!?
***
Kell-e valamit is hozzátennünk? Igen: szükséges az elmulasztott higgadt nemzeti konzultáció. Hogy ne maradjunk nemzettelen nemzet nemzeti ünnepeinken… Hogy visszatérjen belénk a lélek. Mert épp ezt kérdeztem egy szintén azokban a napokban írt cikkem címében:
Nincs bennük lélek?
Tavaszunk ünnepének estéjén az ország első két embere közös interjút adott. Szavaik egyik érdekes részlete volt a „tyúk vagy a tojás” ősrégi kérdésként beállított jelensége össznépi gyűlölködésünknek. Hogy már-már kideríthetetlen: ki is kezdte, és miért. Fontosabb, hogy legyen, lenne béke már.
De lehet-e?
Jóformán az erővonalak sem tisztázódtak még. Az emberek többségében csupán az egyre szorítóbb egyre kétségbe ejtőbb kérdések szaporodtak; s néhányukban már megindult egy különös, önmaga számára is tisztázatlan visszarendeződés. Nem is olyan biztos, hogy a lassan divatossá váló „hamis nosztalgia” címkéje fedi pontosan érzéseiket. Hanem ha: az a bizonyos kettős, fortélyos félelem.
Mert kisemberként élt négy évtizeden keresztül. Kezdte azzal, hogy tette a dolgát; épített, mert hitte: magának építi. Majd érezni kezdte a kontraszelekciós vezető-réteg szakértelmének hiányából fakadó bajokat. Látni kezdte: nem az ország; csupán a viccszlogenné vált magánszocializmus gyarapodik. látta önmaguk felé hajló kezeiket; s látta: cinkos támogatás kíséri tetteiket. S felbátorodott s lopni kezdett ő is. Működött a „ha én egyszer kinyitom a számat” – effektus. De nagyot sohasem markolt. Mert közelébe sem került a nagy falatoknak; mert közelébe sem akart kerülni a hatalomnak. Hallgatott s gyarapodott s közben lassan mindenből elege lett.
S megérhette a változást. Felibe-harmadába kész házaiból, ingadozó egzisztenciális háttérből indult szavazni 90' tavaszán. Voksolt s ítéletet mondott mindannyiunk múltja felett azzal, hogy a volt állampártot a Parlamentbe sem juttatta be. Az újakra szavazott, vagy egyikre sem; szavazócédulája mindmegannyi kődobás volt hitének elárulóira. S derűsen várni kezdte az újat, ám egyre nagyobb apátiába zuhant. Bűnösnek nem érezte magát, legfeljebb vétkesnek. Várta a bűnösök megnevezését, a tanulságokból levont s a majdani gyökeres változások reményét hozó jövőkép elévetítését.
De nem ezt kapta.
Vádakat: kollaborált. Munka helyett csak lébecolt a KGST pezsgőfürdőjében; hamisan tanított, hamisan esküdött; megtermelt javak helyett kölcsönöket vett fel s megzabálta a jövőt. S amit főztünk, együk is meg; amit elherdáltunk, fizessük csak szépen vissza. Sulykolódni kezdett a kollektív bűntudat kísértete. S háza s életkedve s munkalehetősége romlásai közepette növekszik félelme. Mert mindent lenyelt s mindent eltűrt évtizedeken át; de most rettenti, hogy kezdheti elölről vagy megélheti apja s nagyapja történeteit.
Mert volt ez már így egyszer.
Amikor parasztként tette őt földönfutóvá a rendszer. Elvették tanyáját, Tsz-be lopták a földjét, s ő még a városi munkásszálláson is hallgatott erről. Mert csak a kulák, a személt ellenség kényszerült – a hatalom mutogatása szerint – elhagyni faluját. S hátha még magyar nemes volt. Önkéntelenül is vigyázott minden szavára, lassan oldódó görcsben élt, a hetvenes évekig még a neve végén meghúzódó ypszilont is a billoggal azonosította. S ma: újra? Félnie kell a múltjától? Nem ért a jogi csűrés-csavaráshoz, s elhiszi: mindenkire ráhúzható törvényt akar a Parlament. Nem akar kiszolgáltatott lenni újra, ám megrettenti: az érdekeit képviselők fellépésében a társadalom békéjére törő baloldali veszélyt lát a hatalom. S még kevésbé látja: politikai vagy gazdasági profit-érdekeltség vezeti újra csak az ő nevét szajkózók többségét. Már ott tart: sok ezred magával vörösre tapsolja tenyerét valamely szélsőség nagygyűlésén – mert itt a szívére hatnak. Majd szavazni indul: voksát az immár rózsaszínre festett múltjára hullajtva.
Sebaj: majd a polgárság.
Ami nincs, s egyhamar nem is lesz. Mert a polgár: jól megfizetett tisztviselő, vállalkozó, vagy kisrészvényes egy biztos hozadékú társaságban. Korzó, kávéház, illusztrált lapok; lakásának felosztása: dolgozószoba, hálószoba, szalon, gyerekszoba és cselédszoba. Úgy a rezsit, mint az alkalmazott bérét megengedheti magának. Abbáziában vagy Sorrentoban nyaral, nászút Velencében, s néha, nagypolgári álarcot öltve Párizsba is elmerészkedik. (Ezüst fél évig a zálogban.) Tudom: ez nem éppen a mai kor leírása. De az alapséma ez. A kor aktuális divatja változtat ugyan a részleteken; de az egész mindig is azt a bizonyos, konzervatív színezetű, kívülről unalmas, de belülről elcserélhetetlen, szívósan védett nyugalmat fogja tükrözni. Effajta külsőségekkel. Kisebb összejövetelek a szalonban; felolvasások; a művészetek kispénzű, de sokszorozódó mecénásaiként szolid képzőművészeti kisgyűjtemény, még szolidabb polgári házikönyvtár. Valamennyire biztos bázis.
De mikor lesz az olyannyira óhajtott új polgárság alatt valamennyire is biztos bázis?
Hol van ma biztos hozadékú, tőkeerős részvénytársaság; a kisrészvényesre várakozó!? Hol vannak ma, s mikor lesznek, jól megfizetett tisztviselők? S ki az a közepes megtakarítással rendelkező, a „nagy forgalom – kis haszon” elvében bízó, több évtizedre „bazírozó” kisvállalkozó, aki fokozódó adó-, Tb-, és egyéb, állami terhei alatt roskadozva még polgárosodik is, s alig várja, hogy szavazócéduláját újra erre dobhassa be!?
A legfőbb baj ebben az államfőink áhította békességben az, hogy törékeny, mint a kiscsajok.
Akiknek az első szerelem táplálta hite s bizalma – megrendíthetetlen. Amíg meg nem rendül. De akkor a világnak is vége van. S a legfőbb baj az, hogy most, félidőben, az a majdani szavazólap egy totószelvénnyel egyenértékű. Már folyik a tippvadászat, az esélyek latolgatása, s a kép egy borúsabb.
A Parlamenten kívül harsogva tombolnak a szélsőségek, néha már oda is be-beszűrődve, s jóval halkabban, fű alatt ölik egymást a baloldal lehetséges, való vagy önáltató erői. A legcsendesebbje mintha egy, a finisben széthulló mezőnyben bízva róná a köröket, magányosan, ám céltudatosan: készül, hogy majd rárobban a célegyenesre. S mintha nem látná, vagy nem akarná érteni: a finisben széthulló mezőny szurkolói nélkül legfeljebb a vitrinbe teheti a célszalagot.
S a házban egyre ugyanígy nem gondolnak.
Egyre erősebb a legyőzni akarás szándéka; egyre fogy a közméltóság tiszteletének megszerzésére irányuló közalázat. A kormány sorra elköveti kisebb, nagyobb, s még nagyobb hibáit, s bár az elmúlt évtizedek ők valóban nem az államigazgatásban töltötték, – nincs kegyelem. Sorra zuhannak a belső szándékuk, vagy a régi apparátus általi időzítésre nyíló csapdákba, s ilyenkor az ellenzék belső feszültségeit is félretéve, közösen dörzsöli tenyerét. S nem látják: percemberekhez méltó mozdulat ez; felsejtik benne saját súlytalanságuk is. Mert hiszen korántsem demagóg a kérdés mit tesztek ti? Az MSZP időnként a hatalommal egyszer már bírt emberek szakértelmére hivatkozik. Egy nehéz focimeccs előtt az ember tépelődik: Puskás Öcsit kéne játszani. Éjfél felé már a nagyesküt is letenné: azok legalább hajtanának, megszolgálni a bizalmat, s még a gólpasszaik is többet érnek ezeknél. Aztán mégis megrökönyödve, ha akár Izland ellen Deák Bamba lenne a középcsatár. Ez már nem az a pálya; ez már nem az a meccs. S akkor férnek be újra csapatba, mert akkor igenis beleférnek majd, ha ezt ők is felismerik.
S hogyan csapódnak le a liberálisok? Csak az látszik: marják egymást. Egymásban sem bízva, egymás ellen cselekedve, s az egymás elleni cselekvés „kabátlopás-effektusában” élve keresik s építik tömegbázisukat. Amely tódulna is, csak megtorpan; nem tudja, most melyik SZDSZ-t válassza, s nem tudja: melyik lesz holnap. S főként: hol van a tegnapi? Fiatalabb kollégáikban viszont szinte minden megvan, igen rokonszenvesen, kivéve a megélt tegnapelőtt. A megtapasztalt tudása annak: a dolog nem feketék vagy fehérek. S néha bizony ennek hiányában hozzák döntéseiket.
Mondd hát: te kit választanál...!?
Állunk hát, verődik fölöttünk az idő, visszhangozza csendjeinket, félelmeinket, kételyeinket. S valamiféle korszakos jelenségek, korfordulónak, valóságos történelmi sorsfordító pillanatnak érzékeljük azt, ami egy létező, épülő demokráciában protokolláris gesztus: az ország első két embere közös, egybecsengő interjút ad. Nálunk ez ma: korparancs.
A miértjét ennek sok évtizeddel ezelőtt megírta már Makkai Sándor egy akkor közismert novellájában, a Miért?-ben. A Szulejmán vezette, Mohács felé közeledő török sereg vezéreinek beszélgetésébe hallgat bele ez az írás. Hogy meddig jön elébük a magyar sereg. Egy kém jelentése szerint a magyar tábor királyostól a mohácsi síkon áll. Ezt a kémet Szulejmán karóba húzatja. Mert nem jó az ellenséget lebecsülni; olyan ostobaságot tételezni fel a Hunyadiak nemzetéről, hogy a védett domboknak fussanak, és birka módjára eltapostassák magukat a síkon. Hiszen két-három napi járóföldre vannak nyugatra, északra az erdős dombvidékek, természetes, erős fedezékek. Valahol ott lesz a csata. Bár Behram szerint: saját tagjaikat marják, eszik, nincs bennük lélek egy sem, egyet toppant a Felséges Úr és talpa alatt szétmegy az egész. A királyuk még gyermek és senki sem hallgat rá. De Szulejmán vallja: ostobaság lebecsülni az ellenséget. Bölcs vezetők a bajban megszüntetik, félreteszik a viszályt.
Több szó nem esik. Délben érnek a dombsor tetejére.
Az izzó déli sugárzásban a mohácsi síkon, lengő zászlók között, huszonnyolcezer magyar csatarendje ragyogott.
Tamási Orosz János
