2005. április 04. hétfő 23:18

 

Szentbeszéd a II. János Pál pápa lelki üdvéért bemutatott szentmisén

Budapest, Szent István Bazilika, 2005. április 4.

Erdő Péter bíboros

(Lk 1,26-38)

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. II. János Pál pápát gyászoljuk Urunk születésének hírüladása ünnepén. „Íme, az Úr szolgálóleánya, történjék velem szavaid szerint” – így olvastuk Szűz Mária válaszát a mai evangéliumban. Jézus fogantatásának, az isteni Ige megtestesülése kezdetének, Krisztus születése hírüladásának ünnepét tartja az Egyház, az idei korai húsvétra való tekintettel éppen a mai napon. És az ünnep evangéliumi szakaszának csúcspontja Mária „igen”-je, ez a bátor emberi szó, amely igent mond Isten tervére, és Mária egész életét a Gondviselés szándéka szerint igazítja. Egy szó, amelynek hatalmas következményei vannak az emberiség megváltásának történetében.

2. Ezt a mostani szentmisét II. János Pál pápa lelki üdvéért mutatjuk be. Egy olyan emberért imádkozunk, egy olyan nagy egyéniségre emlékezünk, aki egész életével az isteni szeretet tervét akarta szolgálni, aki a Gondviselés kiváló eszköze volt. Elhunyt Szentatyánkat az Isteni Gondviselés készítette fel egyedülálló pápai küldetésére. Három etnikai identitás találkozott benne: a lengyel, a szláv és az európai. Megválasztásában prófétai jelet látott, annak a történelmi küldetésnek a jelét, hogy a hitet szláv földön újjáélessze, de azon túl európai küldetést is, a földrész egységének előmozdítását hitünk értékeinek szilárd alapján. Személyes megkülönböztető vonása volt a Krisztushoz fűződő elemi erejű kapcsolat és Szűz Mária tisztelete. Ezt fejezte ki már jelmondatában is: Totus tuus – egészen a tiéd. Lendületes, nagy tetterővel megáldott ember volt és ugyanakkor az imádság embere is. Már közvetlenül megválasztása után, 1978. október 29- én egy Mária-kegyhelyen tette meg pápasága első felajánlását. Ekkor mondotta: „Az imádság értelmet ad az egész életnek, minden pillanatában, minden körülmények között”. És ehhez az életelvéhez utolsó leheletéig hű maradt. Utolsó szavai is az imádság szavai voltak. Holtában is magához ölelte Krisztus keresztjét.

Pápai szolgálatának programját már első enciklikájában megjelölte: „elvinni Krisztust az emberhez, és az emberben ajtót tárni Krisztusnak”. Az ember szolgálatának programja pedig azért volt olyan gazdag, mert II. János Pál emberszemlélete tágas és teljes volt: a személy minden vonatkozását előtérbe helyezte és kortól, nemtől, fajtól, vallástól függetlenül az ember eredeti méltóságát hangsúlyozta. Az emberi személy pedig a világban, a történelemben, a társadalomban, a családban bontakozik ki. Ennek a kibontakozásnak az útja pedig nem a birtoklás és a hatalom mértéktelen kultusza, hanem a szeretet civilizációja, mert ez „indítja a személyt arra, hogy önmagát másoknak ajándékozza és hogy ebben az ajándékozásban örömet találjon” (Levél a családokhoz). Pápaságának első éveire a hidegháború súlyos légköre nehezedett. Személyének is köszönhető, hogy Közép-Kelet-Európában a diktatúrák helyét demokratikusabb berendezkedés foglalta el, az Egyház működése szabaddá vált, az emberi jogok és a vallásszabadság tisztelete megerősödött. De jellemezte ezt a kort egy másik, ma is meglévő helyzet is: a gazdag és a szegény országokat, észak és dél országait elválasztó mély, szakadékszerű törés.

Az Egyház belső életében pedig a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő útkeresés látszott az egyik legfontosabb, központi kérdésnek. II. János Pál pápa magáénak vallotta a II. Vatikáni Zsinat örökségét. Az 1999-es II. Európai Szinóduson büszkén vallotta, hogy – a jelenlévők közül immár egyetlenként – szavazati joggal vett részt a II. Vatikáni Zsinat minden ülésszakán. Ezt az elkötelezettségét tükrözte névválasztása is: vállalta és tovább építette Boldog XXIII. János és VI. Pál pápa örökségét. Vallotta, hogy az Egyház hiteles reformja „az, ami szeret és nem gyűlöl, ami segít és nem bírál, ami nem letör, hanem helyrehoz, nem kitalál, hanem fejleszt, nem áll meg, hanem folytatódik” (Levél Ratzinger bíboroshoz 1984. április 8.). Ehhez a meggyőződéséhez híven folytatta és az Egyház gyakorlati életének és tanításának részleteibe is elvitte a Zsinat által kezdeményezett megújulást. Ez a szándék vezette, amikor teljesítve XXIII. János pápa ígéretét kiadta az új Egyházi Törvénykönyvet, majd a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexét. 1988. június 28-án kibocsátotta apostoli rendelkezését a Katolikus Egyház központi szervezetének, a Római Kúriának megreformálásáról. Nem sokkal ezután pedig kiadta a Katolikus Egyház Katekizmusát, mely szintén a II. Vatikáni Zsinat tanítását közvetíti a mai ember felé.

Ki győzné összefoglalni lenyűgözően gazdag pápaságának eseményeit? Apostoli utazásaival az Evangélium örömét akarta elvinni az egész világra. A szentek és boldogok avatásával új példaképeket állított Isten Népe elé. Püspököket, papokat, szerzeteseket, de igen nagy számban világi embereket is, családanyákat és édesapákat, a legkülönbözőbb nemzetek és foglalkozások képviselőit. És persze a vértanúk hatalmas seregét, a mártírokét, akikben olyan gazdag volt a véres XX. század. Egész pápasága alatt tanított. Nagyhatású körlevelei, katekézisei, melyeket fáradhatatlanul megtartott az Örök Városban, szentbeszédeinek hatalmas gazdagsága aktuálisan, emberközeli módon és ugyanakkor megragadó elméleti és lelki mélységgel mutatta be katolikus hitünket. Örökös gondja volt, hogy számot adjon a keresztény reményről Szent Péter apostol tanítása szerint. Hozzá akarta segíteni a csüggedéstől és kétségtől gyötört mai embert, hogy átlépje a remény küszöbét. De tanításában nemcsak egyéni prófétai hangját hallottuk, hiszen legnagyobb megnyilatkozásai előtt kollégiális szeretettel hallgatta meg az egész világ püspökeinek véleményét. Műfajjá tette az egyházi tanításban a közös tanácskozások eredményét felhasználó „szinódus utáni apostoli buzdításokat”. A keresztény örömhírt továbbadva az újraevangelizálás programját tűzte az Egyház elé. Nem csupán a világméretű missziót, de a nagyvárosi ember és kulturális közeg evangelizálását is sürgette: ő az igazi kezdeményezője a városmissziók programjának, melyet az utóbbi időben már itt, Budapesten is elkezdtünk.

Hangsúlyozta és személyes stílusával is tanította, hogy a keresztény „üzenetnek be kell épülnie a modern hírközlés által az új kultúrába” (Redemptoris missio). Méltán mondják hát róla, hogy a média pápája is volt. Személyes szeretetének kisugárzása mindenki számára vonzóvá tette egyéniségét és üzenetét. Ezt érezték meg rajta a fiatalok is, akik egyre nagyobb számban és egyre nagyobb szeretettel gyűltek össze a vele való találkozásra. Mert II. János Pál pápa értett a művészet nyelvén, értett a szimbólumok nyelvén, a jelképes értékű gesztusok nyelvén, mert egész személyét sugárzóvá tette a szeretet.

Ez a szeretet pedig nem ismert határokat: értékes eredményekkel gazdagította a keresztények egységét szolgáló ökumenikus párbeszédet, megnyílt a kultúra és a tudomány világa felé, a kölcsönös szeretet, a bizalom és az őszinte megbecsülés párbeszédét kezdte el a nem keresztény vallások képviselőivel is. Történelmi jelentőségű, bátor tette volt a római zsinagógában mondott beszéde és szentföldi útja, valamint a damaszkuszi Omajjád mecsetben tett látogatása is. Figyelmes szeretete kiterjedt minden népre. A Jubileumi Év kapcsán a bocsánatkérés és a megbocsátás ünnepélyes gesztusával irányt mutatott mindnyájunknak.

3. Szeretete különösen és személyesen is megérintett minket, magyarokat. Egyházunk és egész társadalmunk szívébe zárta személyét. Két magyarországi látogatása, egyházunk és hazánk vezetőivel való személyes találkozásai, a megújuló diplomáciai kapcsolatok és a hazánkkal kötött kétoldalú egyezmények mind az őszinte együttműködés vágyát fejezték ki.

Köszönjük Szentatyánk magyarországi látogatásait és azt a gazdag útmutatást, amit nálunk mondott beszédeiben adott számunkra. A Püspöki Konferenciához intézett szavaiban (1991. augusztus 20.) meghirdette az egység és együttműködés programját, a közös lelkipásztori tervezés és a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvés fontosságát. Bátorított, hogy ápoljunk szoros kapcsolatokat a többi földrészek püspökeivel is, közös összefogással mozdítsuk elő öreg kontinensünk újraevangelizálását. A papok és püspökök szoros együttműködését, a nehéz múltra is tekintettel lévő szolidáris, testvéri egységet hangsúlyozta. Személyének is köszönhető, hogy a rendszerváltozással újra lehetővé vált a szerzetesélet, a katolikus iskolák szolgálata, az iskolai hitoktatás kiterjedése, az egyházi egyesületek és mozgalmak szabad működése. A megújult valóság alapján bátoríthatta Szentatyánk püspöki karunkat a szerzetesekkel és a világi hívekkel való együttműködésre. Buzdított arra, hogy tartsunk egyházmegyei zsinatokat a II. Vatikáni Zsinat által kezdett egyházi megújulás életre váltása érdekében. „Ne engedjétek, hogy a papság erői teljesen kimerüljenek a meglévő struktúrák igazgatásában, hanem bátorítsátok azoknak a lelkesedését, akik az elveszett bárány keresésére indulnak”. Arra bíztatta hallgatóit, hogy újra fedezzék fel a gazdag magyar kulturális örökséget, amelyet mélyen átjárnak az evangéliumi értékek. „A hívő ember semmiféle fatalista pesszimizmust nem fogadhat el – mondta –, mert a hit azt tanítja, hogy Isten az, aki működik a szívekben, úgy működik, ahogyan ő akarja, akaratának titkos tetszése szerint (vö. Ef 1,6-9)”. „Ez legyen elég nekünk arra, hogy átjárjon minket az öröm, amiért valamiképpen együttműködhetünk az élet új és csodálatos formáival, amelyeket Isten már itt, Magyarországon is kezd kicsíráztatni Egyházában”.

Hálásak vagyunk azért, hogy Szentatyánk itt, Magyarországon példát mutatott nekünk az ökumenikus lelkületre, amikor Debrecenben tisztelgett a gályarab prédikátorok sírjánál. Hogy példát adott a nyíltszívű párbeszédre, amikor találkozott a hazai zsidóság képviselőivel, a kultúra és a tudomány embereivel.

Köszönjük, hogy tisztelettel megállt Mindszenty bíboros sírjánál Esztergomban, hogy Budapest, Pécs, Szombathely, Debrecen, Máriapócs, Győr és Pannonhalma meglátogatásával reményt öntött a szívünkbe. Köszönjük, hogy Batthyány-Strattmann Lászlót, Apor Vilmost és Romzsa Tódort boldoggá avatta és így új példaképeket állított elénk. Köszönjük, hogy boldog Hedviget, Kingát és a kassai vértanúkat a szentek sorába iktatta.

Köszönjük, hogy bátorította a katolikus oktatást és felsőoktatást, hogy 1999-ben pápai alapításúvá emelte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet.

Köszönjük a római magyar kápolna megnyitását a Szent Péter bazilikában. Köszönjük minden bátorítását és szeretetét, köszönjük, hogy ismert minket és a sorsunkat, a nyelvünket, a kultúránkat, az élet és a család tiszteletét hazánkban a szívén viselte. Köszönjük, hogy tavaly Pünkösdkor személyes levelet és áldást küldött a csíksomlyói zarándokoknak.

Különösen köszönjük azt az üzenetét, melynek szavai ma is olyan aktuálisak a számunkra: „Kedves magyarok! Arra van szükség, hogy mindannyian egyetértésre jussatok az igazi humanizmus olyan alapvető értékeiben, mint az igazság, az igazságosság, a szabadság, a kölcsönös tisztelet és a szolidaritás. Olyan értékek ezek, amelyeknek a gyökere a Jézus Krisztus megváltó kegyelme által felemelt és megerősített emberi természetben van” (II. János Pál üzenete a magyarokhoz az 1991. augusztusi találkozás előtt).

Köszönjük, Szentatyánk, hogy itt, a gyász órájában most mindannyian testvérként együtt lehetünk.

4. Mindenható Istenünk, add, hogy elhunyt János Pál pápánk útmutatását követve megújuljunk a reménységben, neki pedig add meg a boldogság, a világosság és a béke országát, mely azoknak készült, akik szeretnek Téged. Isten irgalmából nyugodjék békében! Ámen.

 .

Vissza a kezdőlapra