2005. március 31. csütörtök 22:11

A következő napokban részletekben közreadjuk Varga Imre beszélgetését Tamás Gáspár Miklóssal, még 1983-ból

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Kor-dokumentum * TGM (1)

Vajon mennyi utat járt be, és hogyan, Tamás Gáspár Miklós? Vajon meddig terjed a kisebbségi filozófus felelőssége? Szemére vethet-e másoknak bármit is az, aki valaha – egészen pontosan 1983 augusztusában – így vélekedett: „Mert a kisebbség számára a közvetlenül érzékelhető fájdalom: az ellene szünet nélküli célozgató propaganda, az erre fölépült fenyegetettség-érzés. A közéletnek, a mindenfajta politizálásnak egyetlen formája a magyar kérdésről való mitologikus beszéd Romániában. Lényegében minden csatorna ebbe a kloákába torkollik.” Vagy így: „Például, van egy csomó megalkuvó szülő Romániában, aki román iskolába adja a gyerekét, gondolván, hogy jobb esélyekre tesz szert a gyermek. Megfeledkeznek arról, hogy a numerus clausus nem úgy érvényesül, hogy ki milyen iskolába járt, hanem aszerint, hogy kinek milyen neve van. Tehát a Kovács Pistikét, aki törve beszél már csak magyarul, azt pont úgy rúgják ki az egyetemi felvételi vizsgán, mint azt a Kovács Pistikét, aki csak törve tud románul. Mert a nevét nézik, és nem a szülei enyhe kis opportunizmusát.” Tudjuk: több napra való olvasmányt kínálunk – de nem épp haszontalan szembesítés ez az írás azzal a Tamás Gáspár Miklóssal, akit ma ismerünk…

 

 

(Képünk egy olyan pillanatban készült, amikor a későbbi koalícióstársak emberei még nem kitüntették Tamás Gáspár Miklóst. 1988 június 16-a, a Batthyány-örökmécsesnél…)

***

Kisebbségből kisebbségbe (Varga Imre beszélgetés áttelepültekkel) ­

Magyarságunk arcképéhez hozzátartozik a szomszédságunkban élő magyar nemzetiségek és a nyugati diaszpóra ismerete is, kérdéseiket sajátunkénak kell tartanunk, tanácsos megismerkednünk gondjaikkal, részt venni ritka és értékes örömeikben. Magyarország, köztudott, nem azonos a magyarság egészével. Van, aki merészen kifordítja ezt a tényt, mondván, hogy az "igazi magyarok" azok, akik napról-napra megharcolnak veszélynek kitett nyelvükért, kultúrájukért, vagyis küzdelem árán maradnak magyarok, tehát az igazi Magyarország országhatárainkon kívül van. Mint minden szokatlan gondolatban, van ebben is valami ellenkezést keltő, fölkavaró. Újra kell gondolnunk, vajon címer, zászló, határok, a viszonylagos védettség elegend6-e az egészséges nemzeti tudat és önismeret meglétéhez. Tény, hogy a magyar nemzetiségekhez és diaszpórákhoz való formai kötődéseket bensőségesebbé, teljesebbé, életszerűbbé kellene tenni. S erre jóformán mindig csak egy-egy veszélyhelyzet tudatosítása után gondol 'az ország politikai vezetése.

Aki valamelyest is sorsának érzi a magyarságot, nem háríthatja félre személyes felelősségét. S ebben bizony van tennivalója mindenkinek külön-külön, szervezetileg, közösségi, de országos szinteken is. Néha már a jól irányzott kérdések is segíthetnek a tisztázásban. Olykor persze csak kérdezni tudunk, lévén, hogy másra eszközünk nincsen. A szomszédságokból egyénenként, majd csoportosan áttelepülők sok átértékelni való, hasznosítható tapasztalatot hoztak magukkal. Volt hazájukat, a nemzetiségi, a kisebbségi élet nehézségeit jól ismerik, de friss szemmel új honukról is mondhatnak megszívlelendőt. Megtalálják, s ez most a szó értelmének megerősítése, fölfedezik Magyarországot. De vajon haza találnak-e? Vagy itt-létüket ideiglenesnek tartva, az első adódó alkalommal visszamennének óhazájukba? Hűségesek? Önmagukhoz? Múltjukhoz? Jelenükhöz?

Hazát cserélni, hazát foglalni, mondom ezt a magam megszenvedett tapasztalatai alapján, igencsak küzdelmes folyamat. S minden egyes sors tanulsága lehet az egésznek. De itt csak válogathatunk - vödörnyit nekünk az óceánból. Mindmáig sok a félreértés az áttelepülők körül, s ez mindkét fél számára megnehezíti a közös hang megtalálását. Pedig a nyelv ugyanaz. A szót értést segítendő, vágtam neki az áttelepülőkkel készített beszélgetések rögzítésének. Ezeknek az írásoknak egy része már évekkel ezelőtt készen állt, s mivel akkor lapok, folyóiratok, kiadók részéről megjelentetésükre nem kaptam ígéretet, maradtak egész mostanáig kéziratban. Sajnos a közben eltelt idő sem tette dokumentumokká őket, máig élő gondokat-bajokat fogalmaznak meg. Tennivalóink talán már világosabban látszanak, mint évekkel ezelőtt, de még mindig sok a visszatartott kérdés. Önmagunkkal és másokkal szemben is. Kérdezni próbál a maga lehetőségeivel ez az interjúsor is, amelyet most olvasóink figyelmébe ajánlok. (Varga Imre)

***

- Milyen családban születtél? Beszélj a tágabb értelemben vett közösségről, iskoláidról és nyelvi környezetről.

- Nézd, én harminc évet töltöttem Erdélyben, kereken harminc évet. Negyvennyolctól hetvennyolcig. Tisztán magyar nyelvű környezetben. Amikor én gyerek voltam Kolozsváron, különösen azon a környéken, ahol laktunk, románok ugyan, mint később kiderült, éltek, de azok is többnyire magyarul beszéltek velünk. Tehát az ő kétnyelvűségük magyar felével fordultak felénk, úgy, hogy én csak az iskolában kezdtem románul tanulni. És senkit nem ismertem addig, akivel románul kellett volna beszélnem. Kolozsvárott születtem és ott éltem mindig. Kivéve két évet, amikor Bukarestben voltam diák. Értelmiségi családból származom, az apám író volt, szerkesztő, régi kommunista, aki egy ideig a magyar színháznak volt igazgatója Kolozsvárott. Egyetlen gyerek vagyok, kései gyerek, és ennek megfelelően meglehetősen elzárt és kevésbé tipikus életet éltem: egy értelmiségi gyerek életét. Még ráadásul az is eléggé elszigetelt, hogy nagyon sokat voltam beteg kisgyerek-koromban, és nagyon sokat voltam otthon. Tehát én leginkább csak a dolgozatokat írtam meg az iskolában, meg levizsgáztam, máskülönben nagyon keveset jártam iskolába. És hát ezért az apám nagy könyvtárában nőttem fel tulajdonképpen, meglehetősen szeszélyesen irányított nevelésem volt, de hát a könyvmolyság az mindig hozzátartozott az életemhez. A gimnázium vége felé lettek másfajta kapcsolataim, akkor kezdtem a kortársaim iránt érdeklődni. És egyáltalán akkor tudatosult bennem először igazán és empirikusan is, hogy én egy több nemzetiségű társadalomban élek, s nem egy kis zárt magyar glóbuszon. Akkor lettek kapcsolataim, különös módon nem erdélyi, hanem bukaresti románokkal.

- S van valami különbség köztük?

- Természetesen: A bukarestieknek sokkal kevesebb előítélete van a magyarokkal szemben, mint az erdélyi románoknak. Ezért egyszerűbb volt velük barátkozni.

- S ennek okát miben látod?

- Egyszerűen a hagyományok folytán. Az erdélyi románság nemzeti öntudata polemikus jellegűségben, magyarellenségben nyilvánul meg elsősorban, a bukarestieknek megvannak többnyire ugyanezek az előítéleteik, dehát ezek kevéssé közeliek, kevéssé támaszkodnak családi tradíciókra, ilyesmikre. És hát Bukarest mégiscsak nagyváros és némi üdvös kozmopolitizmus is kifejlődött ott az idők során. Úgyhogy ennek folytán az embert ott nem utálták annyira. Egy eléggé speciális dolgot tudok mondani, ami az én helyzetemben más volt egy kissé, mint a nemzedéktársaim helyzetében, az az, hogy én soha nem voltam annyira elszigetelve Magyarországtól, mint az erdélyiek általában. Fantasztikus privilégium volt, hogy hozzánk jártak folyóiratok és napilapok. Világéletemben olvastam, ha hozzájutottam könyvekhez. Számomra mindig megdöbbentő volt, hogy nemzedéktársaim mennyire nem ismerik Magyarországot, és mennyire nem ismerik a modern magyar kultúrát. Emlékszem, hogy javasoltam egyszer a Kriterion Kiadónak, hogy ha már nem megy másként, akkor legalább a világirodalmi sorozatában adjon ki magyarországi modern műveket. S ez meg is valósult. Kiadták Déryt, Ottlikot, Füstöt. S mikor ezeket a neveket említettem, hogy Ottlik Géza és Füst Milán, akkor a fene se tudta, hogy ezek kicsodák. Szóval a modernebb magyar kultúra tökéletesen ismeretlen volt olyan emberek számára, akik egyébként igazán csordultig voltak nemzeti érzéssel. Na most ez számomra sosem volt így, csak azért említem meg, mert a későbbiek szempontjából van jelentősége. Mielőtt én elvégeztem az egyetemet, tanultam két évig Bukarestben klasszika­filológiát. A bukaresti tartózkodás azért volt számomra jelentős, mert azt hiszem, ott alakult ki a nemzeti tudatom. Egy bukaresti alagsorban, ahol rajtam kívül főleg székely cselédek laktak. Ott volt az a pillanat, amikor a romániai magyar létnek az igazi dimenzióit én fölfogtam a bukaresti székely cselédek között. Az élményben semmi különleges nincsen, közhelyes - de hát velem is körülbelül így történt. És ott, ahol bizonyos föladatot jelentett megtartanom magamat magyarnak, ami nem jelentett különösebb erőfeszítést, de mégis valamelyest tudatosítani kellett, s ez elég meghatározó élmény volt. Nekem lehetőségem lett volna arra, hogy ott maradjak Bukarestben a tanszéken, román tudományos életet folytathattam volna. S ez nem volt különösebb csábítás, Bukarest nem egy vonzó város. De hát mindenképpen a horizonton a halvány alternatívája a választásnak fölmerült. Sosem haboztam igazán, de hát mégiscsak megerősített az önazonulásomban, hogy egyáltalán valami gyönge kis kihívással kellett szembesülnöm. Nem volt erős, nem akarom dramatizálni. Hazamentem Kolozsvárra. Lehet, hogy azért is nem akartam Bukarestben élni, mert tudtam, hogy görög-latin diplomával én nem fogok tudni egy specifikusan magyar értelmiségi pályán elhelyezkedni. Mert hiszen úgy van ez korlátozva, hogy nem lehet valaki Romániában magyar klasszika-filológus, mert ilyen nincs. Úgyhogy visszamentem Kolozsvárra. A filozófia szakra, amit már elkezdtem volt azelőtt, és ezt fejeztem be. Simán elvégeztem az egyetemet, bejutottam az Utunk szerkesztőségébe, ahol már azelőtt publikáltam. Ettől kezdve hetvennyolcig, a távozásom napjáig szerkesztője voltam az Utunknak. Ezt nevezik sima pályának. Hát ez nem volt annyira sima, mert hogy volt közben egy epizód...

 .

Vissza a kezdőlapra