2005. április 07. csütörtök 22:36

 

Prohászka Ottokár: Csendes tanítások.

 

a) A lelkek néma, de teljesen érthető ékesszólással tanítanak. Először arra, hogy «ne szeressétek a világot, sem azokat, mik e világban vannak» (1. Ján. 2, 15.); ne szeressétek a világot úgy, hogy Istent feledjétek; mert kár a szép, erős, isteni életért. Ók ugyancsak látják jól, hogy milyen testi s érzékies, mily fáradalmas és esztelen a legfőbbnek élete; hogy mennyi rajta a sallang s a póz s mily üres és kegyetlen belül. Látják, hogy az élet a kevélység, rátartóság, a féltékenység s érzékenykedés, a népszerűség s önzés hajszája. Látják az élet, a mulandóság folyamát, mely elmos kártyavárakat s sodor hullákat! Mennyire szeretnék belopni lelkünkbe az erények halált megálló értékeit; szeretnének fölébreszteni a mámorból! Mi bánatunkban őket keltegetjük s gondoljuk, hogy alusznak. Nem, testvéreim, a dolog megfordítva áll; ók már fölébredtek, de mi alszunk, lázas, kábult álomban! Ők már látnak, de mi még érzéketlenek vagyunk; bár hallanók szavukat s okulnánk rajta!

b) Ahogy így képzeletben nézem őket, úgy látom, hogy arcuk átszellemült s az örökkévaló felé fordult; húzza őket mulandóságbó1 s látszatbó1 el a végtelen; belenőnek a változatlanba s szenvedélyük lesz az erős, örök élet. Minél tovább nézem őket, annál inkább ragad rám is ez az irány, ez árama a lelkeknek s úgy érzem, hogy nem vagyok idegenben köztük. Sőt, itt volnék idegenben, s itt ágyaznék magamnak tövisekből fészket, ha földhöz s időhöz tapadva életemet a mulandóságnak szentelném. Veletek tartok hát, elköltözött lelkek, veletek nézek az örök élet végtelen perspektíváiba; rokonotok vagyok, de még csak olyan, mint a fecskefiók, amely a sárbó1 rakott fészek nyílásán néz a végtelenbe, s még nem követheti szárnyal6 testvéreit. Tudom, hogy a fészek letörik, hogy a világ elhagy; épen azért nem szegezem le magamat ide, hanem közösséget tartok veletek. E közösségben sokszor úgy érzem, hogy ti is felém jöttök s hogy főleg az este, mikor elhal a Mindszentek ünnepének zsolozsmája s az egyház figyelme a tisztuló túlvilágra irányul, úgy tetszik, mintha hosszú sorokban eljönnétek hozzánk s viszonzásul imáinkért, ránk borítjátok a túlvilág szentelt hangulatát. Jó ez nekünk; megérezzük benne nagy feladatainkat.

c) Ha így állok sírotoknál s így beleélem magamat a lelkek örök, szent közösségének érzeteibe, akkor tényleg a sírok is számomra a több, szebb élet forrásaivá lesznek; por, föld maradt ugyan rám tőletek, de szeretetem hozzátok olyan, mint az erős gyökér a termékeny földben s porban; kihajt, kivirágzik s gyümölcsöt terem. Ne is legyen a temető, hol annyit ásnak s kapálnak, terméketlen föld; ne legyen puszta, vetetlen föld; s nem is lesz az, ha e barázdákba, az Isten-szántóföldjének barázdáiba hitet s forró istenszeretetet, üdvösség szomját s imádkozó vágyat vetünk el; más mag ki nem kel bennük. Hittel Isten iránt, szeretettel a lelkek iránt menjünk végig a temetőn, akkor mindenfelől erős benyomásokat s buzdulásokat veszünk a tisztességre, becsületre, tisztaságra, kötelességteljesítésre s a próféta szavai szerint itt tanuljuk majd meg, «hogy hol az okosság, hol az erő, hol az értelem, hol az élet hosszúsága és fönntartása, hol a szemek világossága s a békesség» (Baruk 3, 14.). Szóval a lelkekkel való közösség minket is lelkiebbekké tesz, s emancipál a látszat s a csalódás életölő szomorúsága alól. Íme, akik a föltámadásban hisznek, azok e hitnek friss, lelket támasztó erejét s kegyelmét éppen a sírok közt érzik meg.

 .

Vissza a kezdőlapra