2005. május 26. csütörtök 20:57

 

Négyszázezer a meghatározott plafon?

 

Na már most: az, hogy kormányzati zűrzavar uralkodik-e a pénzügyminisztériumban, vagy egyszerűen csak körte helyett almával számoltak, és banánnal magyaráztattak-e, azt én nem tudom. (Így kezdem – talán elnézi a kedves olvasó, hogy azonnal a közepébe vágok; no de ezúttal rövidre is fogom…) Szóval: nem érdekel, hogy a távozóban lévő közigazgatási államtitkár vajon miért is indul útjára? Egy biztos: a magyarázkodások szerint nem kerül sokkal rosszabb helyzetbe; szakmailag tehát nem igazán viseli meg az a szakmai vesszőfutás, amely a magyar pénzügyek felelőseit három esztendeje sújtja…

Még az is lehet, hogy neki lett elege…

Maradjunk a tényeknél. Már ha azoknak tekinthetjük a „négy százalékos EHO” ma kiadott hivatalos magyarázatát. Amely szerint (s mintha csak tegnapi cikkemre íródott volna, ami azért egyszerűvé teszi a helyzetemet), „a járulékszabályok módosításának célja, hogy azok is részt vállaljanak a közteherviselésben, akik, bár számottevő jövedelemmel rendelkeznek, eddig ezt nem tették meg. Azoknak, akiknek elsősorban különadózó jövedelme van, január elsejétől 4 százalékos egészségügyi hozzájárulást kell fizetni meghatározott plafonig”.

Milyen jövedelmekről van szó?

„Osztalék, ingatlan bérbeadás, ingóértékesítés (ha emellett van még tőkejövedelme is az érintettnek), vállalkozásból kivont jövedelem. Az ingóértékesítés esetében ez azonban nem azt jelenti, hogy ha valaki elad egy biciklit, hogy azután egészségügyi hozzájárulást kell fizetni” – nyugtat meg a közlemény. „Hogyan számoljuk az ingóértékesítésből a jövedelmet?

Vett valaki egy festményt valamikor évekkel korábban 100.000 forintért, és közben a festő ismert lett, s ma már a festményét el lehetett adni 2,5 millió forintért. Ebben az esetben a 2,5 millió forintból levonjuk a 100.000 forintot, és a jövedelem 2,4 millió forint, amelyből 4 százalékos egészségügyi hozzájárulást kell fizetni, jelen esetben 96.000 forintot akkor, ha az illetőnek van amúgy egyéb tőkejövedelme is.

És itt most bejön egy új fogalom is - a feltöltési plafon - ami 400.000 forint. Folytatva a példát, ha a festmény értékesítője egyébként abban az évben már fizetett 350.000 forint tb járulékot más jövedelme után, akkor a festményértékesítést követően nem 96.000 forintot kell befizetnie, hanem csak 50.000 forintot. Miért 400.000 forint a plafon?

A számítások szerint az állami egészségbiztosítás egy állampolgárra évente 400.000 forintot költ. Tehát Magyarországon a bérből és fizetésből fizették az egészségügyi ellátás költségeit azok helyett is, akik tőkejövedelemből akár milliós haszonra tettek szert, ám eddig nem járultak hozzá a közös kasszához. A rendszer évi 400.000 forint tehervállalást vár el azoktól, akik külön adózó jövedelemmel rendelkeznek, ennél nagyobbat nem”.

És – másoktól…? És ha már kifizettem a négyszázezret?

Ugye, tetszenek érteni a kérdésemet, tisztelt pénzügyminisztériumi megmagyarázó emberek? Mert azt változatlanul nem értem: hogyan jön a műtárgy-kereskedelemhez, vagy az antikváriumi aukciókhoz az egészségügyi hozzájárulás. De azt értem, a fenti példából, hogy a „feltöltési plafon” négyszázezer forint. Amely összeghatárt egy közepesen jól kereső ember alapbefizetései eleve meghaladják; így tehát neki (ha, mondjuk, banki középvezető) nem kell külön kilencvenhatezret fizetnie a festmény bevételéből. Mert egyébként már meghaladták a kötelező levonásai ezt az összeget. (Most ne mélyedjünk el a pénzügyminiszteri példa életszerűtlenségében – hiszen: 1 – ki igazolja azt, hogy az adott festményt „évekkel korábban” mennyiért vettem, egyáltalán vásároltam-e, vagy ajándékba kaptam, talán egyenesen a festőtől; vagy, mondjuk, eleve ötször annyit fizettem érte már akkor is, mint amennyit a galéria adott volna. Mert jobban bíztam az értékében, vagy mecénás akartam lenni, vagy akármi… 2 – pár év alatt egy közbeni ismertté válás sem realizál a kortárs festők piacán huszonötszörös értéknövekedést; amennyiben viszont maradandó életművekben gondolkodunk, úgy még inkább nyilvánvaló, hogy nem valós a százezerhez két és félmillió aránypára…)

A lényeg: amennyiben egy évek óta létminimumon, vagy az alatt élő ember úgy gondolja, hogy mégis eladja az utolsó családi ereklyét, a nagymama ezüst étkészletét (hogy új elemet hozzak be a számtanpéldába), vagy a dédnagypapáról maradt festményt (amelyről hirtelen kiderül, hogy nem egy-két milliót, hanem huszonhétmilliót ér, mert eredeti Tiziano…), akkor ő, bizony, a vételárból – az előbbi példánál maradva – tartozik leperkálni egymillió tízezer forintot egészségügyi hozzájárulás címén. Ám ha a képet egy jól kereső vállalkozóval adatja el, aki abban az évben már befizetett négyszázezer forint EHO-t – akkor emberünk máris spórolt kerek egymilliót.

Továbbá – bár ígértem, hogy rövid leszek – a feltöltési plafon fogalmát se nagyon értem. Mert ha valami a „plafon” – akkor az annyi, az annyi. „A számítások szerint az állami egészségbiztosítás egy állampolgárra évente 400.000 forintot költ” – olvasom a magyarázatban; ezek szerint, tehát, az annyi, az pontosan ennyi. Fejenként évi négyszázezret tartozunk befizetni – függetlenül attól, hogy a személyenként erősen eltérő jövedelmünkhöz hogyan aránylik ez az összeg. Egyszerűbben: nem a bérünk és jövedelmünk tizenegy százalékát, hanem egy attól független, adott összeget – nevezetesen négyszázezer forintot – vagyunk kötelesek egészségbiztosításra fordítani. Hiszen az is annyit fordít ránk…

Vagy nem?

Tessék mondani – nem mindegy, hogy mennek, vagy maradnak a pénzügyminiszterek, az államtitkárok, az osztályvezetők? Szerintem, ha nem a második elemibe iratkoznak vissza, akkor nem oszt, nem szoroz…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra