2005. június 04. szombat 19:57
A csapágygolyó sorjázatlan élei
Remélem, nagyon sokan látták péntek este az ATV kamerái előtt Tóbiás Józsefet. Ha nem – akkor ez az a műsor, amelyet közkívánatra meg kell ismételtetnünk. Itt és most is közhírré teszem: ha valaki videóra rögzítette volna, tegye közkinccsé. Mert ezt mindenkinek látnia kell. No, nem azért, mintha annyira rettenetesen jó lett volna. Épp ellenkezőleg… A téma, mondhatni, a szokásos. A moderátor meghívására neki és Révész Máriusznak véleményt kellett volna cserélniük a köztársasági elnök megválasztásának körülményeiről. Valahogy el is indult a beszélgetés – de gyorsan különös mellékvágányokra futott. Tóbiás úr nagyon fóbiásan kezelte nem csak az ellenvéleményeket, de még az elhangzó kérdéseket is. Miközben lendületesen igyekezett bebizonyítani mindenki számára azt, hogy a fekete valójában fehér, hogy a csapágygolyó tele van sorjázatlan élekkel, s hogy a Föld tulajdonképpen egy lapos korong.
Aki a peremén túlra merészkedik, azt nem fogjuk visszarántani, kódolta eléggé világosan, minden hangsúlyába…
Tréfálok, igen, de megint csak görcsösen. Mert bevallom: valami nagyon különöset kezdtem érezni Tóbiás úr fellépését figyelve. A gyomorszájamban egy nagyon régről ismerős rángást; furcsa, kaparó szárazságot a torkomban. Annyira, hogy – bár három hónapja nagyon szigorúan diétázom (le is ment tizenhét kiló, jelentem, annyi a titka, hogy nem kell enni…), s emiatt még amolyan welcame-kortyokat sem fogyasztottam – le kellett gurítanom egy nyeletnyi unicumot, hozzá egy üveg szilveszterről maradt barna sört. Tudom: ez is amolyan bőbeszédű locsogás, száraz, sótlan humorizálás, de mit tegyek. Nagyon nehezen vallom be, hogy Tóbiás urat hallgatva elkezdtem – félni.
Nem túlzok.
Talán amúgy is fáradtabb vagyok mostanában; valahogy kezd sok lenni a hétköznapi és a közéleti agresszió, az egyre jobban érzékelhető nyomásgyakorlás, ami egyértelmű jele egyébként a hatalom válságának. Hiszen nem próbálnának újra és újra identitásomban megalázni, egzisztenciámban elbizonytalanítani, ha egyébként biztosak lennének önmagukban. Tudom – de mégis. Hallgattam Tóbiás urat, amint a maga harmincöt esztendejével folyamatosan mellébeszélt, a legarrogánsabb modorban, miközben percenként elmondta, hogy azt sem tudja, miről kérdezik, és miről beszélnek körülötte; s bár a mondatain akár mosolyoghattam is volna – a hangsúlyai egyre inkább a padlóhoz szorítottak. Ó, azok az ismerős tónusok… Mit mondott? Amúgy szánalmasan értelmezhetetlen gondolatokat, hiszen Szili Katalin jelöléséről azt állította, hogy az egybe cseng az ország valamennyi polgárának óhajával, s hogy a népképviselet azt jelenti, hogy a képviselők kötelesek arra szavazni, aki a lakossági közvélemény-kutatási adatok szerint a legnépszerűbb ember. Hát – nem tudom. Ha arra utalunk, hogy Szili még a saját pártján belül sem bírt teljes, egyhangú támogatottságot szerezni, s akkor még finoman fogalmaztunk, akkor ez az össznépi országóhaj erősen sántít. Ha pedig a legnépszerűbb kategóriában kezdünk gondolkodni, akkor azért Győzikét, vagy Caramellt is indítani kellett volna, Palcsó Tomiról nem is beszélve. Mer azért, valljuk be, hozzájuk képest még Sólyom repülése is igencsak földközeli…
Na persze, egy másfajta aspektusból nézve.
Gyártom itt a poénokat, próbálok laza lenni, mint áradáskor a pártoldal – de csak azért, mert nehezen nyögöm ki; igen. Félni kezdtem. Nem konkrétan, egy reális helyzet megfélemlített áldozataként. Egyedül voltam, szólt valami halk zene, John Scofield talán (egy valami szenzációs albumot készített Pat Methenyvel egyébként), szóval ment a muzsika, szörföztem közben a neten, és csak úgy, ezek hátterében hallgattam Tóbiás urat. Amint rászól Révészre, hogy fogja be. „Kuss, most én beszélek”. Nem, mielőtt feljelentene ő, vagy bárki, sietek kijelenteni: ez nem hangzott el. Csupán ennek hangsúlya. És a moderátorral sem azt közölte, hogy „hazudsz, te büdös k…”, csupán azt kifogásolta: az elhangzott kérdés tele van csúsztatásokkal. De a kifogásolás hangsúlya – kocsmatónusa - sokkal egyértelműbb volt… Hallgattam, és – már mondtam – azt vettem észre magamon, hogy a gyomrom összeszűkül, valami furcsa görcs feszül ahhoz a ponthoz, ahol a fekélyt szokták kitapogatni, keresgélni az orvosok; s hogy egyre nyugtalanabbá válok. Mert az ember, ott, meg akart félemlíteni.
Nem úgy viselkedett, ahogyan a demokrácia köntösébe kényszeredetten belebújt elődeitől megszokhattuk. Akik vagy tudomást sem vesznek rólam (és most természetesen rólunk beszélek), vagy hülyének néznek, esetleg olyan áldozatnak, akiket megszédítettek a jobboldali szekták táltosai; vagy afféle megvásárolható szavazónak, aki beéri valamilyen szépen hangzó ígérettel. Nem. Ez az ember úgy üzent nekem, át a képernyőn, ahogyan a hatvanas-hetvenes évek komisszárjai tették. Akikkel, persze, ki lehetett jönni. Mert, ha már megszerezték az életedet, beérték annyival. Hagyták élni a maradékot. Tóbiás úr – közülük jött. Még akkor is, ha azzal kérkedik: ezerkilencszázhetvenben született. Ezt annak kapcsán mondta, hogy már emiatt sincs semmi köze ahhoz, ami ötvennyolcban történt (reagálva így egy betelefonáló indulataira). Nincs, természetesen. Elhiszem neki. Bármit elhiszek neki. Inkább elhiszem.
Csak jussak el a távkapcsolóig valahogyan…
Kérem: akinek megvan ez a műsor, felvételen, az terjessze. És aki csak teheti (főleg, ha még bizonytalan a jövő évi választásokkal kapcsolatos személyes álláspontjában), az figyelje Tóbiás úr lakossági fórumait. Menjen el, és hallgassa meg őt. Ne kérdezzen semmit, még azt sem kívánom, hogy értelmezze a mondatait. Csak figyelje meg a gesztusait, a hangsúlyait, a korántsem pillanatnyi düh által benne lévő indulatait. Figyelje, elemezze, és gondolkodjon…
S ha még marad ereje, akár azon is eltűnődhet: mi is történt – amúgy – ezen a héten. Túl a köztársasági elnök megválasztásának tragikomédiáján. Mert ez az volt – akárhogy is nézzük, akárhogy is mentegetjük. A parlamenti demokrácia tekintélye végleg romokban hever; megfeküdt, mint a Majmok bolygója címen futó filmklasszikus végén a Szabadság-szobor. (Aki nem emlékezne rá: eldőlve látjuk, homokba süppedve, az utolsó kockákon…). A hétvége azzal telt, hogy már jóformán mindenki arról biztosította a közvéleményt: nem ő lesz a renitens átszavazó, hanem a szocikkal titkos alkut kötő szabaddemokrata, vagy a jobboldallal is koalíció-képes szabaddemokrata. Illetve a Szilit mégsem szerető szoci. A Sólyomra pikkelő fideszes. A Szilinek hálás volt emdéefes, illetve a Szilinek hálás mostani emdéefes. Nem ragozom – akit érdekel, olvassa el az ilyen irányú, immár többezer oldalra tehető „szakirodalmat” -, mert a lényegnél maradva: valaki biztosan hazudni fog. Állítják, vehemensen, s ezzel önmaguk közös tekintélyét alázzák porba.
Mindannyian, uraim.
Ezt hazafelé is üzenem – mert van, amikor tudni kell csöndben maradni. Ezzel gyakorolni – vagy érvényesíteni – a méltóságot.
Szóval – mi is történt a héten? Lesz panel-felújítási program. Ha jól értettem (cinikusan azt mondom: mindegy, mert a törvényjavaslatig úgyis módosulni fog), szóval, ha jól értettem, akkor egyharmadát az amúgy is drámaian növekedő hiánnyal küzdő költségvetés állja, egyharmadát a legkülönbözőbb ígéretek utáni forrást eddig sem megkapott önkormányzatok, míg a maradékot – kedvezményes hitelként – a lakónak kell felvennie. Annak, aki évtizede már hol a közüzemi számláinak hátralékát kapja (vagy nem kapja) a költségvetéstől, hol egyéb ígéreteket – a munkalehetőséget kivéve. És annak biztonságát, hogy a most felvett hitelt majd törleszteni is tudja. Valamint, ha már itt tartunk, annak lehetőségét: a legjobb rekonstrukcióval is legfeljebb tíz-húsz évet nyerő elavult szerkezetű panellakását ne egy jobbra, akár ugyanakkorára, csak nem olyan rosszul építettre cserélhesse. Mert a valódi megoldás ez lenne – az azt elodázó, a helyzetet nem is a távoli jövőben újra regeneráló problémát addig „jegelő” pedig ez a mostani program.
Persze, a jövőre ismét nem figyelő százezrek ezt nem így gondolják…
De gondolhatják vajon másképpen? A gulyáskommunizmus „élj a mának” szabadság-élménye máig sem feldolgozott. Tanulságai még kevésbé. Van viszont adó-sagánk – amely szappanopera évről évre arra figyelmeztet bennünket: ne is foglalkozzunk a holnaputánnal, a jövővel. Hiszen csinálhatsz te bármilyen üzleti tervet, számolhatsz te akárhogyan a jövedelmeddel – valamivel úgyis átverünk minden költségvetési év után. Üzeni a kormányzat. Itt van például az EVA – amelyről most, hogy sikertörténet, gyorsan kiderült: lehetőséget ad a csalásra. Tehát csalnak is vele. Tehát változtatni kell rajta. Ezt a Veres nevű pénzügyminiszter mondta (ha jól tudom, így hívják; valahogy nem ragadt meg bennem a neve, teljes határozottsággal. Úgy vagyok ezzel is, mint a fociválogatott összeállításával, vagy a közszolgálati televízió elnökének nevével; az ember ötven fölött már nehezen jegyez meg neveket – egy-két hónapra…). Szóval – azt azért tudni kellene az egyszerűsített vállalkozói adóról, hogy a bevezetésekor (alig két esztendeje) nem csak úgy, hipp-hopp lehetett áttérni arra. Kitaláltak hozzá egy olyan adófajtát – a nevében is elismerten ki nem vett osztalék utáni személyi jövedelemadót -, amely összeg kiszámításához a cég alapításának pillanatáig görgették vissza az éves bevallásokat. És kijött az annyi negyven százaléka, amelyet három év alatt lehetett befizetni. Volt, akinél ez néhány tízezer, másnál százezreket is elérő nagyságrendben jelentkezett; de olyanról is tudok, aki másfél millió forintot fizetett ki. Ismétlem: olyan adónemként, amelyet korábban nem kellett fizetnie, tehát sem „eltitkolt” összegről, sem „könyvelési trükkről” nem beszélünk. Ez – járt az APEH-nek. Amely feltétel teljesítése esetében a vállalkozó áttérhetett egy valóban egyszerűbb adófizetés formájára. Ismétlem – nem ingyen. Most pedig, miközben a rendszer egyre népszerűbb, jön egy pénzügyminiszter, és azt mondja: változtatni kell rajta. Egy szintre hozni például azzal az ÁFA-kulccsal, amellyel szemben választhatta ezt az utóbbit a vállalkozó. Ismét bizonytalanná tesznek egy rendszert; ismét kollektívan „lecsalóznak” olyanokat, akiknek a legtöbbje kényszervállalkozóból lett kisvállalkozó (vagy valójában még mindig kényszervállalkozó), és ismét meg óhajtják lopni őket. Akár csak azzal, hogy egy büdös hangot sem szólnak arról: mi lesz a kényszeredetten tudomásul vett és befizetett „áttérési adóval”?
Mert azért azt – amennyiben jelentősen módosítunk a két évvel ezelőtti feltételeken – illik e módosításoknak megfelelően valahogy jóváírni. Olyan ez, az egyszerűség kedvéért, mint egy ingatlan-vétel. Rejtett hiba miatt akár a vételt követő ötödik esztendőben is perelhetem az eladót; nos, amennyiben rejtett hiba van az EVA-ban, akkor tessék a polgári jog szerint eljárni. Mármint akkor, ha erről, nálunk, beszélhetünk. Még.
Szóval – mi is történt a héten? Semmi különös. Ismét megtettünk néhány lépést a száz közül – és egyre erősebb bennem az érzés, hogy az utolsó tizenöt-húsz lépés megtételére már nem nagyon lesz lehetőségünk. Ezt egyszerű fizikára alapozom: amikor egy kavicsos, göröngyös lejtőn haladunk lefelé, az utolsó szakaszra érve gyakorlatilag már annyira felgyorsulunk, hogy szinte zuhanva futunk, vagy egyszerűen csúszunk lefelé – lépteket még csak nem is imitálva. De nem kell félni.
A lejtő – a végül lapossá váló föld peremének - végén majd elkap bennünket a Tóbiás.
Tamási Orosz János
.
