2005. június 11. szombat 13:38

 

Hobbiminisztérium

 

Szocialista szemmel nézve miniszteri tárcát kapni manapság olyan lehet, mint hozzájutni a legszebb kamaszkori álmainkkal felszerelt hobbiszobához. A kulturális tárca esetében ez különösen igazzá válhat, hiszen a ciklus eddigi jutalmazottait figyelve – vélekedésemet semmiben sem cáfolták. Görgey Gábor, mint utólag kiderült, eleve csak egy esztendőre vállalta. S vállalhatta is, ennyi időre – ez a tárca amúgy „kiemelt fontosságát” is jelzi a szocialista szemléletű jövőépítésben… Nos, Görgey Gábort leginkább azt motiválhatta, hogy miniszter még nem volt; e minőségében megmutathatta a színházi szakma felé: lehet, hogy direktor-jelöltként talán rosszabb pályázatokat írtam, mint ti, de lám, mégis többre vihetem.

Ha akarom.

Elég annyit mondani – jókor, jó időben, például egy cukrászdában, nekihevült internacionalista társaságban -, hogy „nemzeti színű zászlókat a jövőben csak sportpályákon akarok látni”. Máris miniszternek – s így akár operaházi fővő-direktornak – érezhette magát… Majd jött Hiller. Úgy, mint aki megy. Leginkább történészi minőségét próbálta hangsúlyozni – ám azokkal nem mentünk valami sokra. Ők sem. Legalábbis kétségesnek mondhatóak ma már  a Ságvári-példázatok, mint a helytállás szinonimái, ahogyan ezt akkor is próbálták néhányan elsuttogni. Békeidőben bármely célú fegyveres ellenállás – legyen az még oly indokolt is a majdani (egyszeri) történelemkönyvek lapjain – nem állítható követendő példaként az utókor elé. Vagy, ha igen, akkor az egyet jelenthet: „elvtársak, ha nem nektek tetsző rendszer jut hatalomra – lőjetek”. Majd, történészként, a nemzet egységességének kétséges hasznosságáról is kifejtette ő a nézeteit, a kettős állampolgárság elutasítása kapcsán, s ezzel – amennyiben a történészi berkekben, hosszútávon, valóban van tisztesség – egyszer s mindenkorra befejezettnek is nyilváníthatóak ez irányú vonzódásai…

Engem legalábbis, vélhetően, sohasem fognak lázba hozni ez irányú tanulmányai…

Most meg itt a Bozóki.

A rock apostola.

Írtam én már erről, elég bátortalanul sejtvén meg akkor azt, ami pedig egyértelmű volt. Csak nem akartam elhinni. Hogy hát ez a miniszterkedés valóban olyan gyerekszoba-dolog. Minden, ami akkor hiányzott belőle, most az ember ölébe hullhat. És fantasztikus zsúrokat rendezhet a haveroknak – „all inclusive”. (Gyerekeknek a jogosultságokat igazoló kötelező karszalaggal. Mint a Szigeten…) Szóval, hogy ne mélyedjek el idő előtt a részletekben: mit is lehetett tudni Bozóki András munkásságáról – mielőtt miniszter lett? Hogy pert vesztett Orbán Viktorral szemben (amiben az a figyelemre méltó, hogy egykori Fidesz-alapítóként el tudott jutni odáig személyes indulataiban, hogy bíróság elé citálja az egykori küzdőtársat). A Medgyessy-ügyben (D-209) a Népszabadságban fejtette ki azon irányú téziseit: azt a bizonyos dokumentumot csak Kovács Lászlónak állhatott érdekében nyilvánosságra juttatni. Ezért dörgedelmes válaszban is részesült Kovácstól – ugyanakkor Gyurcsány, ahogy tehette, bársonyszékkel jutalmazta a mi derék „bozókharcosunkat”… Aki azért, a már említett lapban, azt is felvázolta: miért, miben, és menyivel nagyszerűbb miniszterelnök is Gyurcsány Orbán Viktorral szemben. Mindezt azért szögezzük le: a politológusoktól elvárható objektivitást ő nem akkor adta fel, amikor elvállalta a miniszteri tárcát. Ebben tévednek bírálói. Hanem már korábban – akkor, amikor elemzéseiben rendre a „rossz rendőr – jó rendőr” féle párhuzamba állításokkal kísérletezgetett.

Miközben, azért, az alternatív és a hagyományos rock szeretetével sem hagyott fel. Nem csupán műélvezőként, hiszen írói munkásságában is teret engedett ilyen irányú hajlamainak. Amelyekkel, szögezzük le, nincs különösebb baj. Ha jól saccolom, nagyjából egy az ízlésünk; az pedig különösen szimpatikus számomra, hogy olyan zenekarokra és stílusokra is – nagyon korán – felfigyelt, amelyekről az úgynevezett művelt közönség nagyon nagy része a mai napig sem tud semmit. Mondom – ez nagyon rendben van. Egészen addig, amíg e csekély ismertséget meghódítani tudó zenei irányzatot meg nem próbáljuk – sok-sok pénzzel – a legkisebb közös többszörössé alakítani. Akár úgy, hogy mellérendeljük a stílus összességét – vigyázva arra: a hányadosok egymáshoz viszonyított aránya is a közös többszörös értékét növeljék. Ami pedig „nagyon kilóg” az egyenletből, azt figyelembe sem vesszük.

Ez történik – most.

Fordítsuk le a homályos példákat a nagyon világos gyakorlatra. Bozóki miniszter úr az ezer sebből vérző költségvetés terhére egymilliárd forintos pénzalapot hozott létre a magyar rockzene támogatására. Alapvetően, természetesen, a klubéletről beszélnek; az összegre azok a könnyműzenei klubok és fesztivál-szervezők pályázhatnak, akiknek, eddig, nem volt anyagi lehetőségük arra, hogy „eltartsák” a magyar kortárs rockzenészeket. Úgynevezett honorárium-kiegészítéseket kapnak tehát ezentúl, ami – az egyik neves zenész kommentárjában – azt jelentheti: a jövőben, érdekes módon, megszaporodnak majd a kétszázezer forintos fellépti díjak. Ezzel egy hosszú évek óta megoldatlan probléma jut nyugvópontra, mondja a szakma – én azonban (mint általában) most sem vagyok erről meggyőződve. Mert mi is történt?

A miniszter létrehozott egy olyan – hatalmas összegű – forrást, amely mintegy kötelező jelleggel bír a jövőben utódai számára is. Tette ezt úgy, hogy a történet máris több olyan sebből vérzik, amit nem „jó lenne”, hanem kötelező lesz megoldani. Hiszen a könnyűzene olyan ágát hagyta ki a támogathatóak köréből (elektronikus zene, techno), amely ma, népszerűségét tekintve, lényegében „leváltotta” a rockzenét; a klubzene mai „diszkóját” jelenti. Más dolog, hogy nekem sem tetszik; más dolog, hogy menekülök, ha ötven kilométeres körzetben felhangzik valahonnan (és stimmel a hangerő hatótávolsága – nekem, bár tévénézés közben a feleségem azt állítja, hogy süket vagyok, ezt mégis elhihetik…).

Ettől még nem zárhatjuk ki egy olyan csomagból, amely – állítólag – a magyar klubélet és kortárs könnyűzene élénkítésére irányuló törekvés jegyében készül.

Korántsem biztos, hogy – jó elképzelés alapján. Mert, bár lehet, hogy laikus vagyok, de azért megkérdezem: a nagy koncertszervezőket vajon nem lett volna könnyebb érdekeltebbé tenni abban, hogy ne csak olyan előadókat hívjanak Budapestre, sorozatban különösen megfizethetetlen jegyárakkal, akikkel garantált a teltház? A nagy lemezcégeket abban, hogy legalább annyira akarják népszerűsíteni a kezdő magyar zenekarokat is, mint a világsztárokat?

E, persze, csak egy közbevetés – folytassuk itt később. Most maradjunk a Bozóki-rockszvit újabb fejezeteinél. Tudjuk, hogy feltett szándéka – amelyben állítólag a zenepedagógia szakembereinek jelentős támogatását is élvezi – bevezetni az iskolai zeneoktatás tantárgyai közé a rockot. Annak hangzásvilága, állítólag, megkönnyíti a zene alapismereteinek elsajátítását. Lehet. Sőt, talán biztos is. Bár én, ki tudja, miért, még mindig azt mondanám, hogy „Kodály-módszer” – bár tudom, hogy nálunk már nagyon régen nem működik. Csak a japánok hisznek benne. Nem baj. A lényeg: hogy nem lesz, esetleg, tankönyv-probléma, már annak jeleit is tapasztalhattuk. A miniszter úr néhány napja személyesen mutatta be annak a három kötetre tervezett sorozatnak az első darabját, amely a rock történetét dolgozza fel. Belelapozva úgy tűnik: nem is rosszul. Sőt – a ma divatos tankönyvek stílusában. Adatok, némi háttérismeret, pletykák, stílus-változások. (Mélyebb stílus-elemzésekre, ugyanakkor, nem vállalkozik – de még ezt se írjuk a negatívumok közé. Hiszen a következő kötetek fejezeti még ilyen irányba is bővülhetnek.)

Főleg akkor, ha időközben a rocktanterv is elkészül…

Úgy tűnik, addigra a hagyományos konkurenciától sem kell tartani. És ez a legnagyobb baj. Mert olyasmi is történik, mostanában, ami miatt valóban miniszteri hobbiszobává kezd hasonlítani a kulturális tárca. (Benne szellemi hobbitokkal; s itt nem a Tolkien-hősök lelki adottságaira gondolok…) A tárca támogatásának megszűnése miatt vegetál – lényegében megszűnt – a Fonó Records; az a műhely, amely a magyar népzenei felvételek gyűjteményes kiadására vállalkozott. Digitalizált változatokba mentve közben sok olyan felvételt, amelyet még bakelitre sem írt át addig, senki. Az Utolsó Óra sorozat, a vállalkozás mintegy kétötödénél – utolsó óráiba érkezett. Az Operaház helyzete változatlanul megoldatlan. A direktor lemondása ezt húzta alá – s igazából véve még komolynak vehető ígéretek sem születtek. A Miskolci Operafesztivál – amely nagyon fontos kultúr-misszióként is felfogható – több meghirdetett program lemondására kényszerült, az ígért támogatások elmaradása miatt.

És itt a legújabb történet: a Budapesti Filharmóniai Társaság, százötvenkét esztendős történetében először, tüntetésre kényszerült. Miért? A számára ígért támogatások elmaradása miatt. „Habosítva lett ez előadva”, kommentálta akciójukat Bozóki, hiszen „én nem is ígértem nekik támogatást”.

Valóban nem.

Ezt még elődje tette, akkor, amikor ígéret tett arra: a zenekar továbbra is részesül abban a támogatásban (idén ötvenmillió forintban), amelyet immáron tíz éve biztosít számukra a mindenkori kulturális tárca. Ugyan ennek megerősítését nem kapták meg Bozókitól, kinevezése után, de a támogatás megszüntetésének szándékát sem közölték velük. Egészen pontosan szóba sem álltak velük: a Társaság titkára két és fél hónapig próbált, reménytelenül, bejutni a miniszterhez. Bozóki nem fogadta; leveleire nem reagált. Majd a tüntetés után a fenti – cinikus – nyilatkozatot tette; hozzátéve, hogy tizenkétmilliót majd átutalnak. Az összeg azóta sem érkezett meg…

A komplett történet, persze, értelemszerű megoldási lehetőségeket is kínál. A Londoni Szimfonikusok kiváló lemezfelvételeket készítettek a rock örökzöldjeiből, a Pink Floydtól a Dire Straitig. A vonósszekcióból bármikor kiállítható akár négy-öt Princess-formácó… És Bónis Ferenc neve is szépen cseng ugyan, de meg kellene hívni, tiszteletbeli elnöknek, mondjuk, Caramellt. Vagy Palcsó Tomit – a vezetékneve akár el is altathatja a komolyzene elkötelezett híveit. De talán mégsem kell elmenniük idáig. Talán a miniszter – két rockszvit között – meghallgatja őket. Odafigyel elődeire. Figyel arra a magyar zenei hagyományra, amely azért még mindig piacképesebb Európában, mint a kortárs magyar rockzene. Amely utóbbi értékeiből, előttünk, ez semmit sem von le. Hiszen tudnunk kell – és többnyire tudjuk is -, hogy a Bizottság, a Kontroll, az Európa Kiadó csak itt, csak bennünk, csak értünk…

Kamondy Ági Ismeretlen katonája sem Párizsban nyugszik.

„Idegen vagy, aki valahogy itt rekedt / Csak félig-meddig érted a híreket / Eszed, amit az agyad meghagyott / Nem gondolkozol, tehát nem vagy ott / Az értelmed kettős értelem / A civilizáció túltesz az életen / A test repül, a lélek hálni jár / A halál az állam szolgálatában áll / Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz / Rákkeltő lettél, gyűlölnek, amerre mész”. Lám – az imént még tréfáltam, s most egy hirtelen váltás. Miért? Mert valaha – írásaiból gondolom, talán rosszul – Bozóki András számára is a fenti (és ahhoz hasonló) sorok voltak igazán izgalmasak a magyar andergrand (majd nem azzá váló) „és/vagy” rock világában. Amely, bár a lázadásra, és a „lélekrák-keltő civilizáció” tagadására szövetkezett – soha nem a kirekesztésre. Soha nem a valódi értékek elsöprésére.

És, bár a legtöbb rocker mára konszolidálódott, azt hiszem: egyikük sem vágyott soha, igazán, arra, hogy legyen egy hobbiminisztériuma…

Tamási Orosz János           

 .

Vissza a kezdőlapra