2005. június 13. hétfő 20:34

 

Fesztivál az Avas alján

 

Ez az ötödik fesztivál, és idén már a negyedik kulturális miniszterrel kell mindent elölről kezdenünk – mondja szkeptikusan a Miskolci Operafesztivál egyik háttérembere. A legkönnyebb dolgunk Rockenbauer Zoltánnal volt; noha sokan mondták, hogy „persze, hiszen mániája a komolyzene”. Azért a népzenét sem hagyta sorsára, vetem közbe, az Új Pátria sorozat neki köszönhető mind létrejöttét, mind az első évek zökkenőmentes működését. Persze, legyint beszélgetőtársam is. Azt igazság az, hogy őt érdekelte a magyar kultúra. Érezte a felelősséget annak teljességéért – de az utódaik legfeljebb egy-egy részterületben érdekeltek. Vagy annyiban sem… Szóval, hogy visszakanyarodjunk: az első igazán nagy pofont idén kaptuk. Korábban azért minden minisztériumi tárgyalást időben le tudtunk zárni; az ígért támogatás összegével, utalásával sem volt baj. Most azonban április végén közölték velünk: csak az ígért összeg felét tudják biztosítani. Kész infarktus volt… Májusban már nem lehet egy „sínre tett” fesztivál felét elhagyni. Minden meghívás visszaigazolva, a dátumok egyeztetve, a plakátok, műsorfüzetek, szórólapok a nyomdában; az elektronikus beharangozók – például a Mezzo TV-ben – már a képernyőkön láthatóak. Mégis – hogy képzelik, kérdeztük? Nincs pénz, így a lakonikus válasz. Rendezzünk takarékosabban.

Nézünk egymásra a tányérok fölött. A könnyű vacsora most hirtelen nagyon nehézzé válik. Érted, faggat a tekintete. Takarékosabban szervezni – az egy dolog. Bár mi az indulás pillanatában elhatároztuk: vagy néhány év alatt odakerülünk a nemzetközi komolyzenei fesztiválok vérkeringésébe, vagy befejezzük. Eleve két-három napos, haknival teletűzdelt valamire nem szabad a fesztivál szót ráaggatni. Mi, itt, úgy gondoltuk: a kelet-európai térség meghatározó fesztiváljává válunk. És ki is nőttük magunkat. Évről évre világsztárokat látunk vendégül – idén például José Curát és Al Di Meolát, a teljesség igénye nélkül említve őket -, a látogatottság száma egyre nő, közben a fesztiválok hivatalos nemzetközi szövetségébe is felvettek bennünket. Abba a klubba tartozunk, amelyben „tag” Bayrauth, Salzburg – hogy ismét csak kettőt említsek a körből. Mi tehát ezt céloztuk meg – és ennek jegyében teljesítünk is. A komolyzenéről egyébként is tudni kell: a nemzetközi sztároknak két évre előre telített a naptára; ha valakit 2008-ra abból a mezőnyből ide akarunk hívni, azt most kell leszerveznünk. A lényeg: egy „hét határra szóló” fesztivált nem lehet takarékosan szervezni. De különösen nem lehet takarékosan rendezni. Ezt mondani, akár kényszerből is, a legnagyobb lenézése annak, amit csinálsz. Mintha menet közben át lehetne alakítani egy autót, Volvóból Trabanttá. Na, ezt egy kormánnyal talán meg lehet oldani, de az a kormány sem autóban található, legyintett.

Mit tudtunk tenni? Veszekedtünk. Közben a gyanúper is dolgozott bennünk – talán nem is a pénz fogyott el. Csak, ugye, más városok is pályáznak – velünk együtt – az Európa Kulturális Fővárosa címre. Lehet, hogy ezért akarnak a víz alá nyomni bennünket, gondoltuk. És ezért is írd azt, amiben megállapodtunk. Hogy az egyik háttérember. Mert, bizony, olyan világ ez – ha valami hatalmasságnak nem tetszőt mond az ember, akkor a fejét veszik. Akár igaza van, akár nincs. És nem őt büntetik, hanem azt a közösséget, amelyért dolgozik. Amelyért hangoskodik… És, persze, kalapoztunk, rendesen.

Tudod, mi volt a furcsa? A tuti szponzorok is kihátráltak mellőlünk. Ősszel még tízmilliót ígértek – most adtak kettőt. Rossz volt a pénzügyi év, indokolták, de tudtuk, hogy azért annyival nem volt rosszabb. Mert más területeken nem fogták magukat vissza, ugyanilyen arányban… Szóval, zárjuk rövidre: olyan csak azért is hangulatba kerültünk. Fesztivál márpedig lesz, itt, Miskolcon, mondtuk. És – lett. És – lesz.

Koccintunk…

Fesztivál valóban lett. A fenti beszélgetés idejére már túl voltunk a parádés megnyitón és a még forróbb Cura-hangversenyen. A megnyitó – meghittre sikeredett. Bartók Béla jogutódja egy használt tollheggyel és egy kopott radírral köszönte meg Mádl Ferencnek azt, hogy ünnepélyessé tette a fesztivál első pillanatait, és azt az öt esztendőt, amelyet a magyarság öntudatának megőrzéséért vállalt és tett. A tárgyakkal valaha Bartók Béla dolgozott… A pillanat maradandó emlékké vált mindenkiben, aki tanúja lehetett. (Személy szerint csak azt sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép. No nem azért, hogy megörökítsem azokat, akiket amúgy is elszántan fotóztak a fotóriporterek (Rost Andrea, José Cura, Kocsis Zoltán, és természetesen Mádl Ferenc és Dalma asszony), hanem azokat kapjam lencsevégre, akiket – amúgy – nem nagyon fotóztak. Pedig talán az év sajtófotója is lehetett volna az a felvétel, amelyen Szabó Zoltán és Pető Iván állnak, egymás mellett, de hatalmas gőggel szemlélve mind egymást, mind „ezt a hagyománykodó, magyarkodó vircsaftot”. Ami a szemük előtt zajlott – és aminél, láthatóan, csak egymás társaságának kényszeres elviselése volt számukra nehezebb feladat…

Ennyit, gyorsjelentésként, a Miskolci Operafesztiválról. Holnap folytatom…

Tamási Orosz János     

 .

Vissza a kezdőlapra