2005. június 14. kedd 20:30

Írástudók felbolydulása

 

A dolgok szép lassan a helyükre kerülnek. A megmondó emberek nem mennek, nem látnak, és nem győznek mellébeszélni. Mindent annak a sajátos logikának alárendelve, amelybe pedig, szerintem, már ők is belefáradtak. Mert az nem lehet, hogy változatlanul hiszik is azt, magánemberként, amibe oly hevesen lovalják bele magukat a képernyőkön, a rádiókban, az újságok oldalain. Lassan azért érezniük kellene már: valami nagyon nem stimmel.

Hétfőn este például – talán tudják, melyik műsorban – a négy, küzdelemben megfáradt veterán, csak összehozta a tutit. Először is: kommandós módszerekkel, az alkotmányt sárba tiporva uralkodott a köztársaság elnökét választó képviselők jogain a Fidesz – állítják, sokadszorra. Mert milyen dolog is az: egy képviselőtárs kéret új szavazólapot valakivel? Diktatúra… Arról azonban a nevezett négyesfogat egyetlen tagja sem szólt: összesen három képviselő kért új szavazólapot. Mert elrontották az elsőt. Közöttük egy szocialista képviselő is. Ő – kérhetett újat? Ő – ronthatott? Úgy, hogy jellemének megítélése – mindeközben – sziklaszilárd marad; gyanú, rágalom, sunyi kétség sem férhet nevéhez. Mi több: sokan nem is tudják, hogy elsőre rontott. Mert a hírekben és a kommentárokban erről – valahogy – nem esik szó… A lényeg: fortissimóban pezseg a négy tenorra és számtalan kísérő-hangszerre írt rágalom-ária. Miközben – mi is történt? A kormánykoalíció összetartó ereje kevés volt ahhoz, hogy megválasszanak egy nekik tetsző köztársasági elnököt. A nagyobbik kormánypárt ereje kevés volt ahhoz, hogy megtalálja a legmegfelelőbb elnökjelöltet. Ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy – szombati kongresszusán – tombolva alázzák meg a párt egyik vezető politikus-asszonyát; egyben a Magyar Köztársaság Országgyűlésének elnökét.

Kifütyülték.

Csak úgy, demokratikusan – ahogy megszokták.

Mindannyiuk Katikáját…

Mondom: az ember lapozza a híreket, olvassa a cikkeket, és egyre kevésbé érti ezeket az embereket. Akik 2002-ben nem győzték hangoztatni: veszteni tudni kell. Nem kérték – egyenesen követelték a polgári oldaltól a több méltóságot. Miközben szemérmetlen választási csalások tucatjait követték el, kezdve a szavazáson részt vettek névsorának ellenőrzésétől a hiányzókért elküldött autókig. Ez már történelem… S most mi is történik? Beindult a riogatás-hadművelet. A már említett elnökválasztás a Fidesz-diktatúra, Orbán Viktor hét végi pártelnöki újra-választása pedig már-már a személyi kultusz szinonimájává vált – részükről. Mert ahol nincs alternatíva, ott nem érvényesül a demokrácia, állítják. Vehemensen.

Tessék akkor végiggondolni, elölről. Ha kérhetem.

Hogy megszerezte a hatalmat egy olyan kormánykoalíció, amely három éve képtelen arra, hogy megfelelő gazdasági alternatívákat állítson az ország elé. Elveszítették az uniós képviselők megválasztásáról szóló „nép-referendumot”; elveszítették a „két igenes” népszavazást (mert hiszen mindkét kérdésben végül vereséget szenvedtek – a népszavazás csupán azon bukott el, hogy kevesen vettek részt rajta. Ez utóbbi is a kormányzati politika veresége – hiszen sikerült növelniük /a korábbi választásokhoz képest/ az emberek passzivitását…). És megbuktak, mint koalíció, a köztársasági elnök megválasztásakor. Ennyi.

Gazdaság-élénkítő eredményeik nincsenek. Hiszen, ha lennének, akkor nem kellene „száz lépés”; nem kellene Nemzeti Fejlesztési Terv; nem kellene újabb s újabb, sorra elvetélt adóreform-tervezet. Három év után ma is az a lakosság kérdése: jutunk-e ugyanolyan könnyen lakáshoz, mint a korábbi ciklus alatt? Kiszámíthatóbbá válik-e a jövedelmünk; vagy marad az „egyszer sokat, de akkor sem annyit, máskor pedig a kötelezőt sem” bérfejlesztési kapkodás? Mennyi lesz az adókulcs? Ha most áttérek az EKHO-ra, akkor – esetleg – nem fognak-e az adóhivatal részéről lecsalózni, amiért két éve áttértem az EVA-ra, és – mellesleg – a vártnál két és féllel többet fizettem be?

Karámország, mondja Hiller István pártelnök az ő kongresszusán. Az ellenzék nagyobbik pártja karámba zárja, ellenőrzi, felügyeli képviselőt. „Mi nem akarjuk, hogy az ország lakóival is ugyanez történjen. Nem akarjuk, hogy Magyarországot ellenőrizzék, felügyeljék” – fogalmazott Hiller. Szerinte - bár a Fidesz azt mondta, hogy kinyitotta a kapukat - onnan csak gyűlölet, ellenségeskedés és megosztás jött ki. A szocialisták szabad, igazságos, és sikeres Magyarországot akarnak. Azt gondolnánk: a pofátlanságnak is van határa. Legalább akkor ne mondaná ezt, egy olyan kongresszuson, amelyen az újságírók hermetikusan el vannak zárva a küldöttektől. Soha ezt megelőzően nem éltek ilyen erős biztonsági eszközökkel. Miközben egy azzal párhuzamos kongresszuson – a „diktátorok” összejövetelén – mindenki azzal váltott szót, akivel akart; és senkiben sem volt jelen a félelem. Az a félelem, amely – lám – Hiller mondataiban ott munkál…

Gyűlölet? Ellenségeskedés? Megosztás?

Ki is kezdte? Ez nem a „tyúk vagy a tojás” problémaköre. Mert pontosan visszavezethetjük az említett fogalmakat az első, formálódó lépésekig. Amikor – a rendszerváltó kormány alatt – a baloldal és a vele szövetséges szabaddemokraták kormánybuktató puccsok sorozatát kísérelték meg. Amikor a média össztüzet vezényelt mindarra, ami a változások elkerülhetetlen lépéseivel járt. Induljunk ki innen – és eljutunk 2002-ig. Amikor már le is fasisztáztak bennünket. A demokrácia nevében…

S mit akar Hiller? Szabad, igazságos, és sikeres Magyarországot. Vegyük szó szerint… Ha ezt akarja, akkor ma ez – nincs. Ha a legnagyobb kormánypárt elnöke, három esztendős kormányzás után, szabadságot, igazságot, és sikert akar – akkor ezt, eddig, nem sikerült biztosítaniuk. Tudjuk – jelentem. Örülök, hogy ő is észrevette…

Ennyit az előhangokról. A java még csak most következik, vélhetően. A polgári oldalnak még nagyon sokat kell elviselnie. Nem baj. Fogadjuk el Gyurcsány Ferenc állítását: a jobboldalról érkező sértegetés szívesség a baloldalnak. És gondoljunk arra: kik is azok, akik egy hete megállás nélkül sértegetik a velük szemben álló politikai tábort? Kik is azok, akik arra célozgatnak: a köztársaság elnöke „sem kóser”, hiszen nem lépett vissza. És, persze, Szilinek is vissza kellett volna lépnie, mondják ugyanők, egy furcsa logika mentén. Nevetnünk, persze, nem rajtuk kell – állítják… A hétfő estével kezdtem – ezzel is fejezném be. Pillanatnyilag. Mert volt abban a műsorban – tudják, melyikről beszélek – egy olyan mozzanat, amelyre érdemes felfigyelnünk. Azokra a percekre gondolok, amelyekben – ők, négyen – a független, liberális értelmiséget is eltemették. Mert azok nem követelik, kórusban, Sólyom lemondását. Nem kiáltanak alkotmánysértést. Nem riogatnak. Hallgatnak. Mert talán ők is Sólyom Lászlót akarták, sóhajtja a megmondó ember, de tudniuk kellene: nem azt kell pártolni, akit a baloldal nem jelölt. Ezzel a hallgatással rosszat tesznek a demokráciának, így a négyesfogat.

Azért ez keményen meg lett mondva.

Megüzenve.

A karám, persze, nem ott van. Ahonnan ők rikoltoznak…

Hát mit mondjak - nem szeretnék most balliberális értelmiségi lenni…  

Tamási Orosz János    

 .

Vissza a kezdőlapra