2005. június 19. vasárnap 19:47

 

Az unión kívül is van élet

 

Az unión kívül is van élet, mondta Orbán Viktor néhány esztendővel ezelőtt – óriási baloldali közfelháborodást okozva. Ami, persze, nem meglepő, hiszen állította volna akár az ellenkezőjét – a háborgás ugyanakkorra. Nem az a lényeg, amit mond, hanem az: hogyan lehet azt elferdíteni, ócsárolni. Így volt ez addig is, így van azóta is… Na szóval, hogy a témánál maradjak: az idézett mondat csatlakozási tárgyalásaink egy feszültebb pillanatában született. Sem többet, sem kevesebbet nem állítva annál, amiben Orbán azóta is következetes: mindig és mindenben nemzeti érdekeink, és értékeink megóvásának szándéka vezessen bennünket. El kell mennünk a kompromisszum-készségek legvégső határáig akár, ám elvtelen megállapodást nem szabad elfogadnunk.

Én legalábbis így, és csak így értelmezem, azóta is, az idézett mondatot.

Amely most valahogy felerősödött bennem.

Szögezzük le, újólag: az unióhoz való csatlakozás számunkra kikerülhetetlen lépés. Annak minden gyökeres tagadása – demagógia. A magyar múlt sokféleképpen láttatható és mesélhető – de a valóság az, hogy már államalapításunk is egyfajta „európai csatlakozásnak” nevezhető. Vagy elfogadjuk a nyugati civilizáció kínálta kompromisszumok egyensúlyát – vagy felmorzsolódunk. S azóta is, lényegében, a nagyhatalmak megállapodásainak részeiként élünk. Tatár s török pusztításától védtük meg Európát, mondogatjuk előszeretettel, holott, valójában, nem volt hová visszahúzódni. Ahogyan később is egyszerű geopolitikai megfontolások változtattak a sorsunkon; hol jobbra, hol rosszabbra fordítva azt. Gondoljunk csak a címkékre, amelyeket oly előszeretettel ragasztunk önmagunkra: komp-ország, híd-ország. Erről van szó. Egy híd innen oda vezet; egy komp összeköt két kikötőt. Függve mindkettőtől; s a politikai időjárás szeszélyeitől függ, hogy éppen melyik kikötőben éri a téli fagy; hol kénytelen véres háborúkat, vagy békének mondott hidegháborúkat átvészelni.

Nincs valódi választás.

Mi nem bújhatunk a hegyek közé, mint Svájc.

Csak kettőt tehetünk: mindig tartalékolni, és mindig politikai szövetségeket kötni. Az utóbbiak közül lehetőleg a legjobbakat – bár sokszor még ezt sem választhatjuk meg. Hiszen nem rajtunk múlt, hogy a „wilsoni önrendelkezési elv” kísérleti nyulai legyünk Trianonban; megfűszerezve az a „büntetés” meséivel. Nem rajtunk múlt, hogy szovjet megszállás alá kerüljünk; ahogyan azt se gondoljuk már – és vessünk is véget a „Kádár-nosztalgiáknak” -, hogy valamiféle ügyes politikai manővereknek köszönhetjük a „legvidámabb barakk” korát. Tetszik, vagy sem – a „komp-országot” akkor épp erre használták. Ennyi…

Megint úgy tűnik, kezdek elveszni a részletekben. De ennyit talán szabad volt megemlítenem múltunkból, most, hogy valójában a jövőről akarnék beszélni. Hogy kilátástalan, vagy csak reménytelen… Talán egyik sem – de azért el kell tűnődnünk felette. Mert néhány nap, és megerősödnek majd az unió-ellenes hangok. Két fiaskó után ez elkerülhetetlennek látszik. Az alapítók azt gondolhatják: jogukban áll nemzeti érdekeiket szem előtt tartva cselekedniük. Legfeljebb kilépünk, vonogatják vállaikat, vagy minden úgy lesz, ahogy mi diktálunk. A később csatlakozott országok pedig hiába mondják majd: ha mi két szék között a földre esünk, az nektek sem lesz jó… Megvoltunk negyven évig, ezután is megleszünk, üzeni az újrázott vállrándítás. Gondoljuk tovább: sokan most azt mondják, nyugati elemzők, hogy a nagy országok makacskodásai valójában belpolitikai üzenetek voltak. Választási manőverek. Majd az őket leváltó friss erők élénkítenek az unión, így a bizakodó kijelentések. No de, ha épp az ilyen üzenetek miatt, megnyerik a választásokat?

Tessék nekem erre is válaszolni – ha lehet.

Ami biztos: az unió, minden szkeptikusság ellenére, elkerülhetetlen. Sőt – talán már mindenképpen elkésett lehetőség… Mert az öreg kontinens együttvéve sem vezető tényezője a világgazdaságnak. Külön-külön egyfajta manufaktúraként létezhet csak az ázsiai, indiai piac kínálatai mellett; nem beszélve az Egyesült Államok pénzpiaci jelenlétének erejéről. Erős – önfenntartásra is képes – európai gazdaságot csak összehangoltság hozhat létre. Ez evidencia. Összehangoltsághoz összeszokottság, és közel azonos teljesítményre kondicionáltság kell. Mint egy profi futballcsapatban. Ahol a hat legerősebb játékosnak is tudnia kell azt, hogy a csapat minimum tizenegy játékosból, és hat tartalékból áll. Ha nincs ki a létszám – nem fogadják el a csapat bajnoki nevezését. Még akkor sem, mondom, ha az a hat játékos a világ legjobb futballistája, amúgy. Amiről egyébként, a példát gyakorlatra átültetve – szó sincs…

Ezek után – kell egy edző, és egy szövetségi kapitány.

Közös edzésterv, az egyéni játék-jellemzők stratégiai egybegyúrása.

Hadd ne merüljek el tovább a részletekben. Ennyi is elég ahhoz, hogy kijelentsük: az unió nélkül elképzelhetetlen a világpiaci versenyképesség. Ezt minden szkeptikusnak látnia kell; önmagamat is ezzel győztem meg, ha érdekes; bár mindig dolgozott bennem a kivárás óhaja. Talán nem kellene annyira igyekeznünk, gondoltam, talán – megfigyelőként - meg kellene várnunk az első ígéretek teljesülését. Mindenekelőtt, talán, fel is kellene készülnünk – saját, nemzeti stratégiával. A helyzet, amúgy, alapvetéseiben nagyon egyszerűnek tűnik: amennyiben a nyugati országok, az önmagukat stabilnak hitt gazdaságok, úgy döntenek, hogy nem kell annyit fordítani a frissen csatlakozott országok felzárkóztatására, akkor azok – akkor mi – nem fognak, fogunk, felzárkózni. Maradunk olcsó munkaerő, és vékonypénzű vásárló. Akkor, bizony, mi a kínai piacot fogjuk választani; előbb-utóbb megtanulunk saját búzából saját kenyeret sütni, és – bármit is mondjon Szanyi államtitkár az unióra hivatkozva – mi bizony le fogjuk vágni Dezsőt, a garázsban, és olyan kisüstit fogunk inni a böllér egészségére, hogy annak illata a Lajtán túlig száll. Mert – életben kell maradnunk. S amikor a népességfogyásunk már olyan méreteket ölt majd, mégis, akkor egyre több mecset és minaret épül városainkban, vidékeinken. Addig is, konkrétan a hollandoknak üzenem: nem biztos, hogy négy-öt év múlva is lesz pénzem a holland biztosítási díjakra.

Visszamegyek a magyar államihoz, mert addigra, bizony, ismét lesz.

Euróra nem lesz szükségem, nyugati árukra, nyugati utazásokra úgysem lesz elegendő – akkor meg minek? Végeredmény: melyikünk jár, hosszú távon, rosszabbul? Én maradok olyan szegény, mint eddig, sőt, egy illúzióval még szegényebb leszek – ők viszont nem lesznek, általam, gazdagabbak. Elmondta már ezt nekik valaki…?

Hát, ennyit Orbán Viktor mondatáról, mondanám most, egy rejtői fordulattal. Mert azért nem véletlenül idéztem fel – van benne ráció. Most még inkább, mint valaha… Amikor a kormány újabb derűlátásairól olvasgatom a híreket; szám sarkában mosolyt őrizgetvén. „Jelentős támogatásra számíthat Magyarország az unió következő költségvetési időszakában” – így már a hír címe, s én, bevallom, nem értem. Mint Kádár egykori nyilatkozatai a szocializmus építésének befejezéséről… Kérem tisztelettel – nincs uniós költségvetés. Nincs. Erről szólnak a hírek. De olvassuk tovább a vasárnapi Népszava-mannát: „a kormány Száz lépés programjának 90 százaléka - a már érvénybe lépett vagy a még készülő kormányhatározatok és törvények nyomán - még az idén megvalósul - jelentette ki a kancellária miniszter. Kiss Péter hozzátette: célratörő, sikeres programokkal az évente elnyert uniós forrásoknak akár a tízszereséhez is hozzájuthatnak a magyar pályázók az Európai Unió következő költségvetési ciklusában. … E tekintetben fókuszban maradnak a hátrányos helyzetű kistérségek. Pályázó-képességüket az idei 9-10 milliárd forintos program, és az uniós pályázatok hiányzó önerejének előteremtését támogató új önkormányzati hitelforma segíti”.

Gondjaim vannak…

Az első: nem tudom, mennyi fogalmazódott már meg ebből a bizonyos száz lépésből. Valahol a felénél elveszítettem a fonalat; megengedem, hogy ez az én hibám, no de mentségem, ha van, csak annyi: nem tudom, hogy az „adózni kell a borravaló után” és a „nem kell adózni a borravaló után” címmel közzétett nyilatkozatok egy lépésnek, kettőnek, vagy egynek sem számítanak? És hadd ne soroljam az összes többi, képlékenynél képlékenyebb tervezet kálváriáját. Ahogyan abban sem lennék olyan biztos, hogy minden törvényjavaslathoz lesz elegendő kormánykoalíciós többség a szavazáskor. Csak annyit mondanék, a közelmúlt koalíciós egységét tapasztalva: láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni… Azt sem értem (hogy előszedjem vesszőparipámat): most akkor változik az EVA, vagy nem. Ha igen, akkor oda az egyetlen adózási sikertörténet a ciklus történetéből. Ha nem – akkor minek s miért az EKHO? Ha csak EKHO lesz, EVA helyett – miért választanám azt, ahelyett, hogy kihúzzam valamilyen zsebszerződéssel, a következő mozaikszóig? Mert adómorálhoz elsősorban megbízható adókörülmények kellenek; jó lenne ezt is tudomásul venni végre.

És, kanyarodva vissza az idézethez: ismét csak az uniós pályázatok. Amelyekre való hivatkozásban ott a bűvszó: a kistérségek önerő-biztosításához kedvezményes hitelfelvételt nyújt az állam. Magyarán ez azt jelenti, hogy az önerőt is vissza kell majd fizetni; azaz a beruházás költségeihez ezt is hozzá kell számítani; tehát az önköltség magasabb lesz a piaci feltételeknél. Emiatt azt vagy elutasítják, vagy átmegy, de a pályázat feltételeibe eleve bele van kódolva a csalás-kényszer… Már, persze, ha lesz hová pályázatot beadni.

Mert tízszeres pénzhez is hozzájuthatnak a pályázók a következő költségvetési ciklusban, olvasom, no de még nincs következő uniós költségvetés. S ugyan – végezetül – tegyük hozzá, hogy a magyar igényeket (állítólag) nem kifogásolták; a Veress pénzügyminiszter mondta; no de itt is van egy kis bibi. Csekélység, de van. S ezért hivatkoztam én – amúgy – Orbán Viktor mondatára…

Mert, afféle virtuskodásként, az is megtörtént Brüsszelben: a most csatlakozott országok, így mi, s állítólag a javaslat is magyar agyban született, felajánlottuk, hogy inkább lemondunk a nekünk megszavazott fejlesztési, felzárkóztatási költségek egy részéről, hogy az angolok, vagy a hollandok meg ne rövidüljenek. Hát – nem tudom. Hogy egy ilyen – amúgy a „móriczos” hét krajcár bukéját ízesen megelevenítő – gesztusnak van-e értelme? Vállalni azt, hogy szegényebbek maradjunk, csak hogy a gazdagok asztalát továbbra is közelről sóvároghassuk? Tízszeres uniós pénzforrásokat ígérni itthon, miközben, ha szavunkon fognak ott bennünket, akkor ki tudja, mennyi marad? Vagy azt mondani, hogy köszönjük, de akkor maradnánk továbbra is megfigyelők. Kivárjuk: valóban kellünk-e.

Addig is: az unión kívül is van élet…

Tamási Orosz János    

 .

Vissza a kezdőlapra