2005. június 21. kedd 18:09

 

Forgácsok egy fakeresztről

 

Lopott a cím. De ez a mai időkben talán nem olyan szokatlan; inkább az tűnhet meglepőnek, hogy azonnal bevallom. Elismerem: Simonyi Imre verseskötetének borítójáról vettem kölcsön; részben azért, mert néhány rövidke felvetést illesztenék itt egy füzérbe, részben pedig azért, mert – remélem – valóban forgácsokat illesztek egymás alá egy kormányzati periódus hanyatlásából… Amely hanyatlásra szintén az említett kötetből illeszthetjük az egyik legpontosabb mottót: „egy út egy ember egy eszme / tévút félember rögeszme” (Simonyi Imre: Út, eszme).

I.

Szedjük össze a legjobban ismert paneleket. Lassan idézem, hogy mindenkinek eszébe jussanak a mondatok. „Elősegítjük 3-400 ezer új munkahely létrehozását. 38 órára csökkentjük a heti munkaidőt. Járulékkedvezménnyel ösztönözzük az 50 éven felüli férfiak és a 45 éven felüli nők újrafoglalkoztatását. Új, a munkavállalókat jobban védő Munka Törvénykönyvet alkotunk, és soron kívül visszavonjuk a „cselédtörvény” elfogadhatatlan rendelkezéseit. Javítjuk a vállalkozók helyzetét. Megszüntetjük a munkáltatók egészségügyi hozzájárulását. Választhatóvá tesszük az átalányadózást, hogy csökkenjen az adminisztráció. Garantáljuk a támogatási pályázatok átláthatóságát”.

Ugye, tudjuk, hogy ebből mi valósult meg?

„Javítjuk a vidéken élők helyzetét: minden, megfelelő méretű településen központi forrásokból fedezzük az alapfokú oktatás, az egészségügyi és a szociális ellátás, a kulturális alapszolgáltatás költségeit. Ezeket a településeket bekapcsoljuk a közlekedés országos rendszerébe, és támogatjuk az ivóvíz- és csatornahálózat, a hulladékgyűjtés és -kezelés kiépítését. Kiszámítható agrárpolitikával növeljük a mezőgazdasági termelők piacra jutásának és jövedelemszerzésének biztonságát. Átlátható támogatásokat vezetünk be, amelyekhez egyszerűbben és igazságosabban lehet majd hozzájutni. Biztonságos árvízvédelmi rendszert építünk ki a Tiszán és mellékfolyóin”.

Ugye, tudjuk, hogy ebből mi valósult meg?

„Nemzeti összefogással rendbe hozzuk az egészségügyet. Minden magyar állampolgárnak döntően közpénzből kell hozzájutnia a szükséges és megfelelő színvonalú egészségügyi ellátáshoz. Megszüntetjük a szegénység és a betegség eltéphetetlennek tűnő kapcsolatát. Rendbe rakjuk az elavult kórházi épületeket; tiszta kórtermeket és megfelelő élelmezést biztosítunk. A meglévők működési feltételeit is javítva három-négyszáz új háziorvosi, két-háromszáz új gyermek háziorvosi körzet kialakítását kezdeményezzük. Megállítjuk a betegeket terhelő gyógyszerköltségek növekedését. 50%-kal emeljük az egészségügyben dolgozók bérét, és 4 évenként egy teljes évi munkabérnek megfelelő hűségjutalmat adunk az ápolóknak”.

Ugye, tudjuk, hogy ebből mi valósult meg?

„Megvalósítjuk az „Érettségi+3” programot: a középiskolai bizonyítvány mellé ingyenesen megszerezhető lesz a nyelvvizsga, a gépjárművezetői jogosítvány és a számítógép-használói bizonyítvány. Minden diák — az estin és a levelezőn tanulók is — ingyen utazhat vonaton és távolsági buszon lakóhelye és iskolája között. Az alapfokú oktatás első 8 évében ingyenes lesz a tankönyv. Duplájára emeljük a felsőbb évfolyamosoknak járó tankönyvsegélyt. Iskolafelújítási programot hirdetünk, és 10 ezer új kollégiumi férőhelyet létesítünk, illetve újítunk fel. Színvonalas, minőségi felsőoktatást teremtünk, amely versenyképes diplomát ad. Megteremtjük a felvételi vizsga eltörlésének feltételeit”.

Ugye, tudjuk, hogy ebből mi valósult meg?

Idézhetnék még forgácsokat, innen-onnan, az MSZP 2002-es hivatalos választási programjából. De olyat, ami megvalósult volna, az akkor ígéreteknek megfelelően – nem nagyon. Hazudtak, ismét, nagyon nagyokat. És milyen sokan hittek nekik… Nem szégyen?

II.

Lassan mondom, hogy mindenki megértse: nem lesz gázáremelés… A szlogen – ismerős. De olvassuk Medgyessy Péter konkrét, írásba adott választási ígéreteit. „Kezdeményezzük új alkotmány kimunkálását, a választójogi törvény módosítását, az országgyűlési képviselők számának csökkentését, felelősségük növelését, munkájuk számonkérését. A társadalmi párbeszéd intézményesítése, a civil szervezetek, az egyházak, a kisebbségek és az érdekképviseletek ellenőrző szerepe érdekében kezdeményezzük a parlament második kamarájának létrehozását”. … „Kezdeményezzük a kisebbségek parlamenti képviseletének megteremtését”. „Megállítjuk a betegeket terhelő gyógyszerköltségek növekedését, ingyenessé tesszük a szív- és érrendszeri megbetegedések, valamint a csontritkulás kezelésére szolgáló gyógyszereket. Átfogó programot indítunk az allergiát okozó, káros növények ellen. Megszervezzük, hogy négy év alatt negyedére csökkenjen a parlagfűvel borított terület”.

„Kormányom felvirágoztatja a mezőgazdaságot és a magyar vidéket. Olyan, kiszámítható agrárpolitikát hirdetünk, amely új piacszabályozással megteremti az értékesítés és a jövedelemszerzés biztonságát. Kiszámítható és a termelőknek tartós biztonságot nyújtó agrárrendtartást vezetünk be. Egyszerű, igazságos és korrupciótól mentes támogatáspolitikát alkalmazunk. Helyreállítjuk az agártermelők működési- és versenyképességét. 60–80 milliárd forint költségvetési támogatással egyszeri adósságkezelő programot hirdetünk a gazdálkodóknak. Megújítjuk a tőkepótló hiteleket. Pótoljuk az elmúlt évtizedben elmaradt fejlesztéseket. Felújítjuk a forgóeszközhitelek rendszerét. A családi gazdaságokat elsősorban az áruhitelek rendszerével segítjük, miközben fenntartjuk a korábban adott támogatásokat”.

„Meggyorsítja az autópályák, a városokat elkerülő, a kis településeket bekötő utak építését, a kombinált fuvarozási rendszer kialakítását, a víztisztító hálózatok megépítését, a vasút villamosítását. 800 km új autópályát és autóutat építünk. Hozzálátunk a 4-es metró építéséhez, a budapesti közlekedési körgyűrű befejezéséhez. Az 1,2 millió hektáros erdőtelepítési program részeként 300 ezer hektár erdőt telepítünk. 2004-ben befejezzük a Tisza és mellékfolyói teljes körű árvízvédelmi rendszere, valamint a Duna-Tisza-köze kiszáradását gátló hálózat megépítését, zöld folyosót hozunk létre”.

„Kormányom társadalmi szerepükhöz méltó élet- és munkakörülményeket, nyugalmat, függetlenséget, szabad és erős intézményeket biztosít a magyar alkotó értelmiségnek, a tudomány képviselőinek, a nemzeti kultúra teremtőinek és formálóinak. Kiszabadítjuk az alkotó értelmiséget az állami függőség és kényszervállalkozás csapdájából. Ennek érdekében átalakítjuk adózásuk és társadalombiztosításuk szabályait. Az adók csökkentésével segítjük, hogy ki-ki könnyebben juthasson a művelődés és a kultúra forrásaihoz. Országos programot indítunk a falusi és városi művelődési házak működésének felújítására, új közösségi házak létrehozására”.

Ugye, tudjuk, hogy ebből mi valósult meg?

De miért idéztem ilyen hosszan, pontosan, körülményesen? Mert egyre többször hallom: a koalíció ígéreteit pontatlanul idézik. Más a választási beszédek hevében, élőben elmondott szavak hatása, másképpen rögzülnek azok emlékezetünkben, s megint más az írott szöveg. Amely nem is tartalmazott olyan kijelentéseket, amelyeket az ellenzék most számon kér… (És a legszebb mondat, amit mostanában hallottam: az MSZP választási programját Gyurcsány alá sem írta. Nos, rákerestem, és így igaz: az ő neve nem szerepel a programok nevükkel hitelesítő szocialista képviselőké között. Ami csak azt jelenti: 2002 elején még „a fasorban sem volt” egy olyan politikus, aki két évvel később miniszterelnököt váltó puccsot hajthatott végre egy állítólag erős, összetartó, határozott és céltudatos párt soraiban…)

III.

Hallgatom tehát Gyurcsány úr e hétre rendelt szentenciáit, pontosabban olvasom szavait a rádió honlapján, és nem értem magunkat… Miért nem vagyunk képesek egyszerűen elzavarni őt? Isten ne verjen számra, de akár így, együtt, mindannyian? Szocialisták és polgáriak, szövetségben, de aztán nem együtt: csak nekivágni egy választásnak. Azonnal. Mert ez az ember már azt is megkérdőjelezi: vannak-e még tisztességes, egyenes, az adott szavukhoz ragaszkodó szocialisták? 

„Mindenütt tapasztaljuk” – nyilatkozza ki Gyurcsány – „hogy ahová az autópálya megy, oda megy a befektető is. Mindig azt mondják, hogy nagyvonalú fejlesztések és programok kellenek. Ebben nincs is vita ellenzék és kormány között. Egy olyan ország számára, amely munkahelyeket akar teremteni, amelyben egyes régiókban bántóan magas a munkanélküliség, mi lehet a legjobb program? Vinni, akár erőltetett ütemben is, keletre, délkeletre az autópályát, vinni az autóutakat. Aztán az ilyen módon teremtett munkahelyek, az ilyen módon megtelepülő vállalatok pedig új növekedést serkentenek, a növekedésnek pedig közös jövedelem lesz a vége, amelyből majd, természetesen, tudjuk fizetni az autópályák építéséhez felhasznált pénzügyi forrásoknak a terheit. Úgy vagyunk ezzel, mint a legtöbb család, amikor lakást vesz, hogy most megveszi, de azt is tudja, hogy kifizetni majd a következő 15-20 évben fogja. Ez teljesen normális az ilyen nagy beruházásoknál”. A riporter, szokatlan módon, bepróbálkozik egy számonkéréssel: „Ön korábban is azt mondta, hogy az autópálya-építésben van az előtte felvett hitelek összege, meg a nyugdíjakban, meg még sok mindent említett, de most újabb kötvényeket bocsátottak ki, és újabb hiteleket vettek fel”. „Természetesen, ez így történik akkor, amikor egy ország nyugdíjra, kórházra, egyetemre, főiskolára, autópályára és sok mindenre többet költ el, mint amennyit az adófizetők befizetnek. Miről mondjunk le? Szerintem az ország gazdasága alapvetően jól muzsikál, az állam, miután évek óta mindig többet költ, mint amennyije van, azért nagy odafigyelést igényel, ezt soha nem vitattam, oda is figyelünk, de az élet Magyarországon sem négyéves ciklusokból áll” – válaszolja, lazán, a tények, a választók, és a szocialista képviselők lenézésével a miniszterelnök.

Mert ez utóbbiak is tudják: önmagában egy autópálya – kevés. Az legfeljebb a fővárosból, a nagyobb vidéki városokból falura menekülők közlekedésén segít. Hiába ér már Miskolcig az M3-as – sem a munkahelyteremtéseket, sem a már meglévő vállalkozások életét nem lendítette fel. A mezőgazdaságból megélni akarók előtt változatlanul nem lebeg még csak egy rövid-távú egyéni vállalkozó terv megvalósíthatóságának megnyugtató álma – hiszen még a legegyszerűbb kérdésekre sem tudják a választ. Mit érdemes termelni? Mennyit? Melyik piacra? Milyen piaci feltételek között? S ez a kérdés-csomag a feldolgozó-ipartól egészen más távlatokig terjed – mondjuk, odáig, hogy nincs illeszkedési pontokat kínáló Nemzeti Fejlesztési Terv…

IV.

Segítség: valahol elveszítettem a fonalat… Rosszul figyeltem az eseményekre, az meglehet. Kérem tisztelettel: feddjenek meg akár, de segítsenek rajtam. Emlékezetem szerint valamikor februárban volt egy négy-párti egyeztetés a Nemzeti Fejlesztési Tervről, amelyre Dávid Ibolya egy bevásárlókosárnyi előterjesztéssel az egyik kezében, és egy vékonyka füzetecskével (az írek hasonló programjával) a másikban érkezett; s ahová Gyurcsány nem engedte be az ellenzéki pártok szakértőit. Majd utóbb elnézést kért emiatt; tényleg; valahogy leszokott a bocsánatkérésekről. Ez most jut eszembe. Ez a korszak lezárulóban van; mostanában a zárt üléseken történő nyilvános önkritikára való felszólítás, illetve az egyszemélyi vezetés rövidpórázának bevezetése dívik. Miközben, ugyanezért, természetesen az ellenfél nyilvános megvetése jár…

Na szóval, volt az a Terv-egy, amiről hónapokon keresztül azt hallottam: a szakértők kidolgozzák, finomítják, és elénk tárják. Ezt követte a „szááááz lépés” (tudják: hórukk-akkord…), amelyek számlálása során kinek-kinek más eredmény jött ki; személyes zavaromat eloszlatandó, fellátogattam az MSZP honlapjára, de a „hivatalosban” is csak hatvannégy lépés olvasható; és azokban még benne van a borravalós is, szóval gondban lehetnek… Hétfőtől meg, nagy hirtelen, a Második Nemzeti Fejlesztési Tervről beszélgetnek a parlamentben.

Mi történt az elsővel? Kimúlt, még a szakértők asztalán?

És ezt a másodikat látták már orvosok?

Nem értem.

És akkor most melyik a kormányprogram: a Száz Lépés, vagy ez a második Terv? És az utóbbi hány hónapra szól? Ne tessenek már velem szórakozni, de tényleg…

V.

Olvasom Járai Zsigmondot. „A jegybank elnöke szerint az elmúlt évek gazdaságpolitikai hibái vezettek oda, hogy Magyarország hátrányosabb helyzetbe került a nemzetközi piacokon, mint korábban volt. Ezt jelzi, hogy a Standard and Poor's hitelminősítő intézet kétszer is leminősítette Magyarországot, amire az elmúl tíz évben nem volt példa. Járai szerint az euró bevezetése szempontjából a legutóbb az EU-hoz csatlakozó országok között az utolsó helyre csúszott vissza Magyarország, és a versenyképesség szempontjából a középmezőnyben van. A befektetőkben egyre inkább az a kép alakult ki, hogy Magyarország lassan lefelé csúszó pályára került - mondta, megjegyezve azonban, hogy "nagyon nagy probléma nincs" hiszen a gazdaság az idén 3 százalék körüli ütemben fejlődik, sőt a 3,5 százalékot is elérheti. A csatlakozó országokkal összehasonlítva azonban ez mégis viszonylag rossz ütem - tette hozzá.

Megjegyezte azt is, hogy az EU jövőre az ideinél gyorsabb gazdasági növekedésre számíthat, ami Magyarország számára is optimizmusra ad okot e tekintetben. A külföldi eladósodás nagyon gyors növekedését az egyik legnagyobb problémának nevezte az MNB elnöke. "A külföldi eladósodás szempontjából abba a kedvezőtlen helyzetbe került az ország, mint amelyben a kilencvenes évek közepén volt" - mondta Járai Zsigmond emlékeztetve arra, hogy 2001-ben 2 milliárd euróra csökkent az ország nettó külföldi adóssága, ami mostanra elérte a 25-30 milliárd eurót”.

Nos: amennyiben a fenti mondatokról lehántjuk azt, hogy ennél tovább egy állam nemzeti bankjának elnöke nem mehet; nem kelthet sem pánikot, és okot sem adhat a kormányzó-erők nyílt támadására; nos, ennek tudatában arról van szó: nagyon nagy bajban vagyunk. Ugyanakkor valami engem még jobban meghökkentett. A saccolás. Meglehetősen naív vagyok gazdasági kérdésekben, de azt mégsem tudtam: a jegybank elnöke sem ismeri pontosan eladósodásunk mértékét. De a „rátartás” is két és félszerese a négy évvel ezelőttinek – úgy ötmilliárdos hibahatárral „lőtte be” nyilatkozatában az ország nettó külföldi adósságának összegét Járai.

Na már most: mennyi idő alatt lehet ebből visszakapaszkodni?

VI.

Lehet-e? „Budapest már nemcsak Brüsszelnél és Athénnál, hanem Berlinnél és Los Angelesnél is drágább város – legalábbis a Mercer most kiadott elemzése szerint. A neves személyzeti tanácsadó cég évről évre listát készít a világ másfél száz nagyvárosáról, összegezve a lakhatási és közlekedési kiadásokat, továbbá az élelmiszerek, ruhaneműk, háztartási cikkek, az egészségügyi és háztartási szolgáltatások, továbbá a szórakozás és sportolás költségeit. Ezek alapján a magyar főváros most a 25. helyre került, míg tavaly csupán a 34. volt a listán. Budapest a térség legdrágább városa. Varsó Prágát felváltva a második helyre küzdötte fel magát, amely abszolút értékben is nagyon jelentős drágulást takart: 2004-ben még csak a New York-i szint háromnegyedét tették ki a megélhetési költségek, ám most már majdnem annak 92 százalékára rúgnak (Budapest esetében 84,5-ről 93,3 százalékra változott a mutató). A vizsgálatban szereplő németországi nagyvárosok egytől egyig olcsóbbak a négy visegrádi fővárosnál. A lista helyezéseit nagymértékben befolyásolja a valutaárfolyamok alakulása, hiszen a viszonyítási alapot New York és a dollár jelenti”.

Itt tartunk.

Idáig jutottunk – a fent részletesen idézett választási ígéretektől.

VII.

„nulla / premier planban” (Simonyi Imre: Valóság)

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra