2005. május 08. vasárnap 01:09

 

Álomtryptichon

Álomtryptichon, írom e három írásom fölé az őket összekötő címet; mert ugyan nem egyszerre születtek, de a bennük lévő szatíra egymásba fűzi őket. S az is, hogy, lám, merjünk valóban nagyot álmodni – mert akár még el is irigylik tőlünk. Most, hogy a Belváros alatt húzódó körgyűrűről, és a Városligetre boruló kétszáz méter átmérőjű kupoláról olvasok a szocialisták városépítő koncepciójában – megrémülök. Hogy lám, talán valamibe beletrafáltam, még évekkel ezelőtt? Íme – ingyen adom. Talán ezen ötletekre is ráharapnak; de kéretik a mellettük olvasható szomorú valóságon is változtatni…

I. Körkórkép görkorin

Kedves jó Mikulás polgárbácsi, nagyon-nagyon nehezen kezdem el ezt a levelet, mert már réges-rég nem vagyok gyerek (bár sokan még most is kiskorú államtagtársnak néznek), s tudom, hogy te inkább a gyerekek kéréseit fogadod szívesen, de hidd el, nincs, akihez fordulhatnék, mert a kéréseim annyira nehezek, mint léggömböt hámozni a Holdon, vagy földön járni a Parlamentben; tudod, én egy közép-európai városkából írok most neked, úgy hívják: Zugló; igazából egyik kerülete a magyar fővárosnak, ugyanakkor sokkal nagyobb egy csomó igazi városnál, ezért úgy gondolom, akár önállóvá is válhatna, ebben te is segíthetnél neki, ezért fordulok most hozzád, mert jó lenne kicsit szépíteni rajta (de nem úgy, ahogyan a költségvetésen szoktak...); olyan jó lenne például, ha Mikulásra hoznál a Városligetnek egy pavilont, mondjuk a Nagycirkusz mellé kellene reggelre hip-hop odavarázsolni; azért pavilont, mert az olyan kör alakú, mint a Feszty-körkép és ebbe is olyan körkórképet kellene festeni a demokrácia bejövetele, avagy a rendszerváltás életképei címmel, egy csomó mindent rápingálhatnál, egy tucat vezért például, akik éppen vérszerződnek, miközben a törzstagok szép lassan kioldalognak a bétéjükből meg a káeftéjükből, a végén már a vezéreken sem lehet eligazodni, mert valaki mindig megfújja a követ, amit addig együtt fújtak, de pingálhatnál rá labirintust is, keresgélnék a népek a kiutat a bankkonszolidációból, privatizációból, ügynöktörvényből, adósságcsapdából, ezért is lényeges, hogy legalább száztizenhat méter hosszú és tizenhat méter magas legyen a vászon, mindennek rá kell férnie, mindent el kell bírnia, legalább a vászonnak, és az is muszáj, hogy a miénk nagyobb legyen; de azt se felejtsd el, hogy ötven fillérért lehessen megnézni minden nap ezt is; csoportos görkoris körkórképnézés személyenként egy lyukas kétfilléresből is kijöhetne; s hozzál, légyszíves, világvárosi sétálóutcát nekünk, olyan nagyot, széleset, Champs D Elysée-set, amilyen a párizsiaknak van, a Stefánia útból is meg lehetne csinálni; ez kétezerhatszázötven méteres legyen, a közepén egy-egy szembesávos vagy kettő, de akkor egyirányú kocsikorzóval, csupa szép embert lehessen ott látni esténként, elegáns közönséget, ismert úrvezetőket, pompás fogatokat, az utcai lámpákba kvarcforrást szerelj, kérlek, így igazi pálmák nőhetnének a járda egy meghatározott négyzetméterén, tudod, a Kata nagyon szereti a pálmákat; erről jut eszembe, drága jó Mikulás bácsi, hogy nagyon szeretnék egy kávéházat is, mondjuk az Abonyi utca-Dózsa György út sarkára, hogy ne kelljen messzire gyalogolnom, ha kedvem szottyan kuglófra, haboskávéra, nádkeretbe rögzített napilapra, meg Katára, mert övé lenne a kávéház, tudod, már régen szeretne egyet; de van még kívánságom sok, például hozhatnál a szemközti lakóknak egy visszkomfortos tengeri szigetet működő vulkánnal, lakjanak inkább ott, akkor nem zavarnák az utcát éjfél utáni ordítozással, motorbőgetéssel és más csendháborítással, ami miatt ezt a levelet sem tudom folytatni, de azt még hozzáteszem, hogy légyszi, hozz a rendőrségnek egy szirénázó autót, ugyanis felhívtam őket, hogy jöjjenek ki, csináljanak rendet, de ne vijjogással meg kékfénnyel a kocsi tetején vágtassanak ide, mert ha ezek meghallják, azonnal abbahagyják, s mire ideér a kocsi, már a függöny mögött röhögnek mindenkin, de a rendőr megnyugtatott, hogy úgyis csak halkan tudnak kijönni, momentán egyetlen vijjogós autójuk van, az meg terepen kószál, egészen másfelé; drága-drága Mikulás bácsi, én nem tudom, hogy mekkora a puttonyod, de jó naggyal jöjjél, mert nemcsak hozni kellene, hanem vinni is, szegénységet, rosszakaratot, kapzsiságot, de legalábbis egy kisvárosnyi kutyapiszkot, mert lassan eltemet bennünket; igaz, ha eltűnődsz a kívánságaimon, akkor joggal válaszolhatod, hogy – megérdemeljük; de azért – köszike...
II. Zugló Köztársaság

Fej, vagy írás, latolgatom a végtelenül leegyszerűsített lehetőségeket, miközben történetem első szaván tűnődöm; nem mindegy: hogyan kezdem, hiszen azonnal eldől, hogy az elképzelhetetlen valóság, vagy az elképzelt mesevilág díszletei közé vezetem az olvasót; az elképzelhetetlen valóságot a Bosnyák-téri koldus arcáról olvashatjuk le, akinek hiába magyaráznék arról a Zuglóról, amely egy szinttel fölöttünk húzódik; de ez a szint esetünkben egy teljesen más tér- és idődimenzió szintje; tudom, máris legyintenek, hogy elcsépelt ötlet már ez, lerágott csontja a fantasztikus irodalomnak, annyira, hogy silányságig csupaszította egynémely fércmű szerzője; mégis eltűnődöm rajta, hiszen néha látni vélem azt a Zuglót, amelynek polgárai saját nemzeti teátrumukba igyekeznek esténként a Hősök tere mellé, káprázatos színház ez, saját társulattal, a következő premier az a darab lesz, amely elsőként filmváltozatban hódított, a Róna Cinema Studio ezzel robbant a nemzetközi filmpiacra (a cannes-i különdíj után…), a színház szubrettje délutánonként a Stefánia korzón csodálható meg, amikor végig sétál lovagjával a kávéházak terasza előtt, az egyikbe be is térnek, de gyorsan távoznak, mert egy hangos társaság azon örvendezik éppen, hogy a véletlen szeszélye folytán Zugló Köztársaság nemzeti válogatottja az EB selejtezőcsoportjában elkerülte Magyarországot, viszont ismét utazunk San Marinóba; ha újra megverjük őket, akkor feljutunk az európai labdarúgó középmezőny alsó harmadába, ami hat év alatt nem is olyan rossz eredmény, egyébként megint jönnek majd edzőmeccselni az angolok, csak az a baj, hogy pont aznap lép fel Sting a Zuglódiában, miniállamunk új koncertközpontjában, s ezért nagy lesz kicsit a határforgalom, de sebaj, jön egy kis extra bevétel az útpénzből és a parkolási díjból (igaz, egy kissé valóban lassú az ötsávos kiléptetési rendszer a stadionkerti és az Őrs vezér téri tíz-tízezer férőhelyes parkolóház-komplexumból; még szerencse, hogy a szintenként elhelyezett autós megamozimultiplayer segít elütni a várakozási időt…); s milyen jó ötlet volt a Városliget melletti bevásárlóközpont; az elnyújtott épületsor jobb homlokzatfalára telepített klorofilpulzár hatására egyszerűen újjászülettek a park ősfái; minden nagyszerűen alakul tehát, kezdetben bár Európa és Magyarország és Budapest gúnyolódott önrendelkezési jogunk kikövetelésén, Zugló Köztársaság kikiáltásán, no de most arcukra fagyott a mosoly, hiszen Rákospalota és Újpalota csatlakozásával jelentősen nőttek tartalékaink, s az igen kedvező lehetőségeket kínáló vámszabadterületeink, valamint szolidan nagyvonalú bankszféránk (amely a megbízhatóságában kissé megroppant svájci pénzpiacot épp időben váltotta ki a nyugati tőke szabad mozgása számára…) eredményessége jelentősen növelte GDP arányainkat; lám, még az a mulatságos eset is valóra vált, hogy immár Európai Uniós országként várjuk és segítjük a szomszédaival és saját belső problémáival egyre halmozottabban küzdő, a csatlakozás vállalt feltételeinek sokadszorra sem kielégítő módon megfelelő, s ezért átmenetileg kizárt Magyar Köztársaságot, bár ez a segítség korántsem parttalan, a forintot továbbra is egy a tízhez váltjuk, azaz száz parazug (váltópénze a zuguba) ér ezer forintot; de nézem a koldus arcát és elszökken e virtuális látomás; nem agresszív és nem szégyentelen; lesütött szemmel áll, restellve sorsát; tenyerét felfelé tartja, nem is ő kér, csupán a gesztus; de emberáradat zúdul át rajta, ömlik el mellette, ki a templom felé, ki a posta felé, ki a hetes busz felé, ki csak úgy kifelé halad, ki a képből, ki önmagából; az, hogy független Zugló, most oly buta látomás, hisz független államot csak független polgár teremthet, no de a legnagyobb függetlenség a szeretet, mert csak az tesz a legszabadabbá bennünket; s hol van itt ez az érzés, kérdem magamtól, táncoltatva tenyeremen az érmét: fej, vagy írás, tűnődöm; ha fej, akkor a virtuális valóságba menekülök ma este is; ha írás, akkor, akkor a tiétek; vegyétek.


III. Homo novus

Határozott, ám jóravaló embernek tűnt, senki sem gondolta volna, hogy mindebből néhány nap alatt csupán határozottsága lesz nyilvánvaló, a többi – jóravalóság és emberség – elillan mellőle, vagy, ha jelen is van, csak úgy, mint delikátesz az úrvacsorában; a polgártársat ugyan valaki (korábbi tapasztalatai alapján) komplett hülyének, erősen frusztráltnak és nagyzási hóbortban szenvedőnek definiálta, hozzátéve, hogy érdekesebb kombináció aligha akad, ám épp ezért tűnt a jellemzés oly nehezen hihetőnek; de lőn első nap és kiderült általa: az emberek vélhetően unják már, hogy buszremíz legyen a Thököly út szomszédságában, ezért azt el kell bontani, a helyére pedig nagybani piacot kell építeni, mellékvágány-csatlakozással a Keleti-pályaudvarhoz, így sokkal egyszerűbbé válik annak szállítók általi megközelítése, a vonat amúgy is olcsóbb; teherdiszkontvagonokat rendszeresítünk, mondá a homo novus, csak tessék megcsinálni, mindenki nagyon fog örülni; és lőn második nap és kiderült: egymáshoz nem messze fölösleges két nagybani piac, a régit tehát a Bosnyák-téren meg kell szüntetni, lehetne ott például buszremíz, hisz azoknak is kell garázs, szerelőcsarnok, menetirányító, s onnan egyből ráfordulhatnának a buszjáratok főközlekedési útvonalára, mindenki nagyon fog örülni, mondá; és lőn harmadik nap és kiderült: sportkomplexum épül az új nagybani piac közelében, átépítik a Népstadiont és újjáépítik a Sportcsarnokot; akkor viszont a nagybani piac vasúti szárnyvonalát a sportcentrumig kell építeni, sőt, a két új főlétesítményt mélygarázshálózattal, alszintszolgáltatókkal és barlangi csónakázó tóval (amely hajózható csatorna-összeköttetésben állna a városligeti tóval, motorcsónakvonták találkozása természetesen tilos) kell vonzóvá tenni; bizony, mindenki nagyon boldog lesz; és lőn negyedik nap és kiderült: az új Bosnyák-téri buszremízt sokkal egyszerűbb megközelíteni, ha beálló sávot húznak a parkon át, így az utolsó járatok nem zavarják meg az utasokat; csupán a templom van útban; nosza, kerekekre kell helyezni és áttolni (Nyugaton ez bevált módszer) a Városliget mellé, a lebontott Regnum Marianum helyére; szép környék, minden hívő elégedett lesz, tessék, tessék hozzákezdeni; és lőn ötödik nap és kiderült: nagyon sok lakópolgár sötét udvari lakásban él, ez tarthatatlan; a háztömbök előnytelen fekvésű oldalait át kell tehát fordítani, s ahol ez nem megoldható, oda (átmenetileg, hiszen végleg semmi sem megoldhatatlan) hatalmas tükröket kell felszerelni, így a kellő nap (mert persze az között is szelektálva lészen) sugarai a túloldalról is fényárba borítják majd a szobákat; bizony mondom néktek: mindenki boldog lesz; és lőn hatodik nap és kiderült: túl sok ember jár a földön, ráadásul mindkét lábával, így hát méterenként csatornanyílásokat kell vágni a járdákba; a fedeleken át felgomolygó köd majd azt az érzetet kelti, hogy a fellegekben járnak, s ugye: az, amit érzünk, előbb-utóbb legyőzi a tényeket és le mindenki aggodalmát, no de hát mit is beszélek, hisz mindenki örülni fog; és lőn hetedik nap és – beborult; esett, álló nap és hónap, esett éveken át; mire elállt, a város víz alá került, mindenki maga eszkábálta vízi csotrogányokkal közlekedett, ezek egyre fejlettebbekké váltak, de így, hogy elállt az eső és levonulóban volt a vízszint is, kezdtek jelentéktelenedni; ám jött akkor egy polgártár, egy homo novus, aki meggyőző erővel hirdette: mennyivel egyszerűbbé vált minden; a közlekedés, a sportos életmód, nem kell uszodákra költenünk; igaz, hogy koracivilizációs értékeink javarésze víz alatt áll, de ne engedjük le életterünkről a vizet – jóval egyszerűbb, ha megtanulunk kopoltyúval lélegezni; minden és mindenki sokkal boldogabb lesz!
 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra