2005. április 16. szombat 08:15

 

Neve, ha van is, csak áruvédjegy…?

 Nem szeretem az emlékéveket… Mindig azt igazolják, amit épp a huszadik század egyik talán legnagyobb felperese, a most százesztendős, éltében kitagadott testvérbátyánk, József Attila fogalmazott meg: neve, ha volt is, áruvédjegy… Alig múlt el születésnapja, s lám, máris nyakunkban az első botrány, s az első – nem tudok erre jobb szót – szamárság. A botrány? Jogdíjat követel a család. Mert a leszármazottak, általában, mindig nagy érdekvédők. Hamarjában két korábbi történet rémlik elém: Bartók Béláé és Szabó Lőrincé. Az előbbi egy nagyszerű dráma útját törte ketté: Ébert Tibor írt kiváló darabot Esterházy Jánosról, a KGB kezei közé került, majd cseh börtönben elpusztult felvidéki magyar képviselőről. (Élete külön regény – hadd ne bocsátkozzam most bele annak részletezésébe). A szerző darabjába szerves részként illesztette Bartók néhány zeneművének részletét; lévén maga is zenész, s lévén Bartók közismert kapcsolódásai a pozsonyi helyszínhez. A bemutató után az örökös letiltatta a darabot, nem jogdíjat követelvén, csupán, mert nem érezte megfelelőnek a felhasználás körülményeit. Majd, hogy esztétikai véleménye nem volt perdöntő – oly magasra srófolta a jogíjak összegét, hogy azt a színház már nem tudta vállalni. Inkább levette műsoráról a darabot…

A közönséget – aki talán mind Esterházy Jánosról, mind Bartók életének néhány személyes vonatkozásáról e darab megtekintése során hallott volna először – felejtsük el…

S talán Lóci – Szabó Lőrinc fia – vehemenciájára is emlékeznek még. Amikor született egy sláger, amelynek szövegét több költő verseiből állította össze a ’szerző’ – nem ékeskedvén persze idegen tollakkal, hiszen a borítón ott álltak az idézett költők nevei. A ’vendégszövegek’ alkalmazása a kortárs irodalom bevett szokásává vált; Esterházytól a legifjabbakig sorolhatnánk a példákat. Nos, ez nem tetszett Lócinak – a dalt letiltatta, a zenekart pedig háromszázezer forintra perelte. Ismét a közönség járt rosszul – hiszen egy költői dalszöveg helyett hallgathatták a „háromszavas” slágereket. Azokkal legalább nincsenek jogdíj-problémák; bár – nem tudom. Mert ha valakinek eszébe jutna, hogy a „gyere, gyere, bébi” szövegvariánst az ő nagyapja írta le először, s ezt bizonyítani is tudja, akkor jó nagyot kaszálhatna…

Most pedig József Attila leszármazottja enged meg magának enyhén szólva különös kitételeket. A költőt – akinek életében „a rokonok azt mondták: többé itt ne lássam” – az Internettől óvja Makai Ádám, József Attila egyik jogörököse. Levélben szólította fel az Országos Széchényi Könyvtárat, hogy azonnal távolítsa el József Attila összes szerzeményét a MEK oldalairól. Arra is kitért, hogy visszamenőleg is be kívánja hajtani a jogdíjakat, ugyanakkor tudakolta, hogy mióta érhetőek el József Attila versei a MEK honlapjáról. Nos – a törvény, az törvény. Nem ezt vitatom. Épp csak – jó tíz éve hozzáférhető már ott az az életmű. A különböző CD-ROM-okról nem is beszélve. Amelyek közkézen forognak – s könnyen megérhetjük, hogy József Attila versei is az illegális „fájlcsere-piac” kurrens részévé válik. Az ilyen, sehová sem vezető magatartás miatt. És Makai úr továbbmegy. Az origónak már egyenesen azt írta: „Sajnálattal közöljük, hogy mint eddig, ezután sem kívánunk hozzájárulni Attila verseinek interneten való közléséhez. Ön bizonyara megérti, hogy ha nem így tennénk, akkor felelőtlenül mintegy Attila jóváhagyását adnánk internet honlapokhoz (sic!), melyek tartalma ismeretlen és ellenőrizhetetlen."

Szeretném, ha szeretnének, írta József Attila.

Azt hiszem, tetszene neki, ha azt látná: beírva a nevét egy keresőbe, találatok százezrei jeleznék számára azt, hogy igen, szeretünk. (S még alá is becsültem a számot. E ponton kipróbáltam; nos, a google fél perc alatt egymillió egyszáz-ötvenezer rákeresést ajánlott fel… Hogy ettől óvni kellene Attilát…? Kötve hiszem.

De beszéltem, fentebb, szamárságról is. Közben megleltem az illendőbb kifejezést: tájékozatlanság, műveletlenség. A szenzációként tálalt Szépség koldusáról beszélek, amely a költő első verseskötete volt. S most megjelent annak hasonmáskiadása; a kötetet Buzás Péter polgármester, és Tóth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató mutatta be csütörtökön Makón. A híradások arról is beszámoltak, hogy az „eredeti példányba tintaceruzával belejavított a költő. S „az 1922-ben először kiadott kötet hasonmása most többek között azért jelenhetett meg, mert a helyi nyomda és a hozzátartozók lemondtak a jogdíjról. … A hasonmáskiadás különlegessége, hogy a Kesztner Zoltánnak dedikált példány alapján készült. A Péter László irodalomtörténész tulajdonában lévő könyvet József Attila kijavította: a 44. lapon a Parasztanyóka című verset tintaceruzával, „s az öreg anyó olyan szomorú" sorral kiegészítette - közölte a nyugalmazott múzeumigazgató”.

Tegyük hozzá: a javítás alá zárójelben azt is hozzáírta: „(Hibaigazítás!)”, majd a keret jobb sarkában ’pontosan és szépen’, mintha csak egyfajta váltó lenne, alá is írta. Ezen túl a kötetben található néhány sajtóhiba is, egy-kettő értelemzavaró. Mindezt Péter László nagyszerű tanulmányából tudom: abból, amelyet a Szépség koldusa reprint-kiadásába írt, utószóként. Az eredeti példányt Móra Ferencnek dedikálta József Attila, szeretettel, Szegeden, 1922 december 17-én; a hivatkozott hasonmás kiadás a költő születésének hetvenötödik évfordulójára jelent meg, a szegedi Somogyi-könyvtár gondozásában, háromezer példányban. 

Hát ezért sem szeretem a centenáriumokat. Mindig lehet friss és eredeti ötleteket találni. De ha már a beváltakhoz ragaszkodik valaki – akkor említtessenek meg az előzmények is…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra