2005. május 04. szerda 22:07

 

Csalagút Budapesten

Ezek provokálnak engem. A polgárnak kél káromkodni kedve, nem hallod, szólj rám, tolulnak fel bennem az ünnepelt költő szavai. Kicsit átírva, persze… Mert ezek provokálnak engem. Mintha arra menne ki a játék, hogy minden maradék jó modorunkat és türelmünket elveszítve üvöltözzünk a tehetetlen dühtől; s erre mutatva ők azt mondhassák: látjátok – őrültek. Nem vitaképesek. Nem lehet velük felelősen gondolkodni a jövőről. Nehogy megbízzatok bennük, hiszen tudjátok – mi tisztában vagyunk a nehézségekkel.
De megoldjuk, elvtársak.
Ezek provokálnak engem.
Ahogyan a Világkiállítás terveinek idején tették. A pályázatot ugyan még ők adták be, de ellenzékben nem győzték elhitetni: képtelenek lennénk megvalósítani. Nincs pénzünk rá. (Hogy általában más kisebb városoknak sincs több, de kikalkulálható, az senkit sem érdekelt.) Nincs megfelelő infrastruktúránk.(Hogy többek között ez a vállalkozás segítette volna annak kiépülését – senkit sem érdekelt.) De nem is sorolom tovább – aki nem amnéziás, az emlékezhet. Hogyan jelentették ki először a szabaddemokraták azt, hogy megvalósítható, csak nem 1994-ben, hanem 1995-ben; ettől függetlenül az osztrákok már 1993-ra megépítették Hegyeshalomig a sztrádát; majd hogyan faroltunk ki belőle, nemzetközi presztízsveszteséget is szenvedve. Mert mi erre képtelenek vagyunk…
Merjünk kicsik lenni.
Ezek provokálnak engem.
Majd jött az olimpia rendezésének terve. Nem győztek mulatni rajtunk. No persze, az a baj, hogy valamennyire magam is szkeptikus voltam. Mert nyilvánvaló volt, hogy a Demszky-féle városvezetéssel az ennél jóval kisebb álom is lázálommá válik. De, ugye, emlékezünk: külön listázták azokat, akik aláírták az olimpia terve melletti íveket. Az „elhülyülő polgári holdudvar” szinonimájává váltak azok, akik ki mertek állni az álom mellett. Hogy miért ne legyen egy konkrét célunk, amelynek megfelelve, lépésről lépésre, felépíthetjük az új fővárost?
Száz nagy lépéssel…
De hát nincs rá pénzünk, így – ezek. Elképzelhetetlen. A város így is túlzsúfolt, átépíthetetlen, ökológiai szempontból robbanás-veszélyes – satöbbi. Emlékszünk, ugye. És hogy hurrogtak a labdarúgó Európa-bajnokságok terveire. Mikor lesz nekünk pénzünk stadionokra, kérdezték, hogyan használnánk ki őket, ha vége az EB-nek; szóval az EB el lett hantolva… (És csak egy kérdés: biztos, hogy tíz vidéki stadiont nem töltene meg egy Joe Cocker turné…?)
Bezzeg a négyes metró. Hogy nem támogatta az Orbán-kormány. Azóta is ezt a hazugságot próbálják kijátszani ellene – pedig mindenki tudja, aki odafigyelt, hogy a kormány csupán látni akarta a költség-garanciákat. Nem bocsátott ki felelőtlen ígérvényeket, és – természetesen – nem kezdett hozzá az építéshez a főváros kötelező önrészének biztosítása nélkül. Ami elmaradt – volt helyette vádaskodás, meg hannoveri villamos, meg körút-felújítás, prolongált csőtörésekkel. És még most sincs négyes metró, nyomokban se, pedig – állítólag – a szocialista kormány erre garanciát vállalt, anno, a kampányában. És a szabaddemokraták ugyanennek köszönhetően jutottak be, rezgő léc fölött, a parlamentbe. Döntően a fővárosi szavazatoknak köszönhetően. Amely szavazópolgárok, lám, azóta már tyúklépésekben méregethetik: hány saroknyira is laknak a négyes metró állomásaitól…?
A józanabbja már konstatálhatta, hogy száz lépésnél sokkal messzebbre vannak…
De most – hogy azzal telt az elmúlt másfél évtized: nekünk semmire sincs pénzünk – de most. Majd. Mert bár azzal telt az előbb említett időszak, hogy a kabarék elcsépelt poénjává vált a „merjünk nagyot álmodni” kifejezés, és a helyébe lépett a „merjünk kicsik lenni” felszólítása – mégis. Majd most.
A Csalagút.
A Duna alatti nyolc kilométeres gyorsforgalmi autóút. A Boráros és a Batthyány között. Mondta a Molnár Gyula, hogy ez majd milyen jó lesz nekünk, és 2020-ra el is készülhet, minden probléma nélkül, tehermentesít, meg minden.
Ezek provokálnak engem.
Mert ha most elhagy a türelmem, az indulataim befészkelik magukat a jobb csüdömbe, és lázasan elkezdik keresni a „valagutat”, akkor, persze, én leszek az összeférhetetlen. Az utcán politizáló. A Sajtóklubban PÖCS-re keresztelt antidemokratikus felforgató elem. Akivel már tervezgetni sem lehet. Hát így nem is fogjuk meglátni az alagút végét, mondogatják majd egymásnak, és üzenik, nekem.
Hát nem, bólintok, elszontyolodva. Mert hirtelen ráébredtem: lehet, hogy ez a cél. Hogy elhiggyem a budapesti Csalagutat. Ahogyan a Világkiállítást, vagy az olimpiát.
Mert a kampány után azonnal bebizonyítanák, hogy erre, bizony, nincs pénz. Meg nagyon veszélyes is; lám, a Mount Blanc alagúttal is hogy jártak. Kigyulladt, és nem volt segítség. Na, erre gondolva, mondom én merő segíteni akarás által vezérelve, úgy kell tervezni, hogy a két végénél legyen egy-egy vízvisszavezető csatorna, oszt tűz esetén meg csak megnyitnánk a tetején a csapokat. Ezt akár még tűz nélkül is megtehetnénk, direkt jól jönne uszálykiemelésnél, Attila kardjának keresésénél, vagy alacsony vízállásnál. Az utóbbi esetre gondolva lehetne például síneket fektetni a Duna-mederbe, és Győrtől Mohácsig – alacsony vízállás esetében – vonat vinné az uszályokat.
Mert mozdonynak, kompnak egy a hangja…
Ezek provokálnak engem.
De – nekem legyen mondva. Mert ha ezeknek már csak ilyen hagymázas hülyítésekre telik, akkor én, bizony, mégis látom az alagút végét…

 

Tamási Orosz János  

 .

Vissza a kezdőlapra