2005. április 20. szerda 22:16

 

Földhözragadtan

 

Pár lépés a határ, pár pillanat az élet. És tudok ennél nagyobb közhelyeket is, de most nem fárasztanám velük önöket. Csak hát – valahogy el kell kezdeni. Ezt a félig-meddig magánjellegű beszámolót, amely azért – úgy vélem – tartalmaz némi megosztani valót. Furcsa két nap áll mögöttem; erre mondják, hogy van, amikor összesűrűsödnek az események. Bár látszólag alig történt valami, semmiképp sem valami szokatlan, kiváltképp mifelénk. Zajlott az élet…

Hétfőn kiderült: koros, tízéves autóm nem nagyon fog átmenni a műszaki vizsgán. Márpedig lejárt forgalmival nem igazán tanácsos közlekedni… Ezt is cserélni kellene, azt is, de persze ketté kell választani a dolgot, javasolja az öreg szerelő. Mert ha „csak” azért kell a forgalmi, hogy könnyebb legyen egy másikra cserélni a járgányt – hát el lehet azt intézni. Van neki erre egy „jó embere”. Értem, hümmögök, no de azért közlekedni is szeretnék ám vele, így én. No, hát pár napon nem múlik, össze lehet azt szedni. Amire szükség van. És bevezet annak rejtelmeibe: hogy is mennek manapság a dolgok. Természetesen ugyanúgy, mint régen, nem ebben furcsálkodom én, hanem abban, hogy – ma is ugyanúgy mennek. Miközben nemrég arról olvastam értekezést: relatíve azért sokkal jobban megy ám nálunk manapság az élet, mint régen. Szinte már mindenki nullkilométeres autóval furikázik, és nyugati márkával.

Hát – nem tudom.

Az utóbbi még csak-csak stimmel, de az előbbi?

Lerobbant, öreg járgányok garmadája lepte el az utat. A hozzájuk „rendelt” alkatrész-bontókkal. Lehet a gyártótól rendelni, nyolcvanezerért, de van egy hely, ahol harmincötért is megkapja, így a mester, no, ugorjunk el hozzá. És így, tovább, aprólékosan. Ismétlem: nem arról beszélek én, hogy ez baj. Csak arról, hogy – semmi sem változott. És az a baj… Közben, persze, az ember felveti: mennyibe is kerülne egy „használt új”? Van ilyen, ne tessék benne fogalmazási hibát keresni. Azért új, mert még csak másfél-kétéves, és, ha kifogja az ember, legfeljebb ha húszvalahány ezer kilométert futott. És „mindössze” kétmillió nehányszázezer forintot kóstál. Mégse’ ötöt, hatot, mint a hasonló kategóriás újak.

Már ha az ember nem szeretne fullextrás szappandobozt…

És értekezik a kereskedővel. Aki elmondja: a régit beszámítjuk (nem is mond elképesztően alacsony árat), az „új” használtra meg ad a bank hitet. Kilencszázalékost, hetvenkét hónapra. De mennyi idő alatt, hümmögök, no és az a sok papírmunka. Kitöltjük a hitelkérelmet, feleli, és (rápillant az órára) azt még most megkapják, ha minden rendben, holnapután el lehet vinni az autót. Tessék, nézek rá hitetlenkedve. Semmi munkáltatói igazolás, semmi garancia-fedezet, satöbbi? Ugyan, legyint. Ha nem fizeti, ugyanolyan gyorsan el is viszik. Munkáltatói? A bank is tudja, hogy jó esetben kap egy átlagjövedelmet, de többnyire egy minimálbéres papírt. Amire, persze, nem adhatna, de hát a kérelmező sem annyit keres – valójában. Hanem annyit, amennyit bemond. A bank kamatot akar, mi eladni akarunk, s ameddig az állam nem akarja ugyanezt, legfeljebb csak adóterhekkel, addig így is marad, legyint. Egyébként is – pang az egész piac.

Fellendülés?

Tavaly ilyenkor harminckilenc autót adtam el. Most – tizet. Eddig. Vagy tizenegyet, néz rám reménykedve. Az egész legalább negyven-ötven százalékkal esett vissza. Tudok olyan márkáról, amelynek az eladási százaléka közel hetvenet zuhant. Szerintem két oka van ennek, mondja, a maga úgy harminckettő-harminchat évével. Az emberek, szerintem, most értek a második hullám végére. Az első a rendszerváltás volt – aki akkor nem került rögtön a vesztesek közé, az látott maga előtt valami kis laufot. Most ne az újgazdagokról beszéljünk, figyelmeztet, hanem az átlagról. A művezető, meg az osztályvezető, meg az iskolai igazgatóhelyettes. Ilyesmik – tudja. Na, ezek kis kivárással lecserélték a kocsit. Talán a gyereket is beköltöztették valahová. Éltek egy kicsit. No de azóta eltelt tíz év, mondja. Az a kocsi azóta már tízéves. A diplomás gyerkőcnek már két-három éve nincs munkahelye. Nem talál. És az ő fizuja sem úgy emelkedett, mint ahogy várta. Ha pechje volt, akkor a munkáltatója kihasználta a Bokros-csomag adta kibúvót, és kényszervállalkozót csinált belőle. Behülyítette, hogy váljon számlaképessé, akkor több marad a zsebében. Csakhogy azt a többet, ha csak nem szemérmetlenül több, már rég elvitték az adók. Meg a büntetések. Meg a félelem. Ami miatt, ha maradt is neki, őrzi a párnája alatt. Mert holnap talán már számlát sem tud adni – nem lesz kinek. Hiszen vagy ötször adták el a feje fölött a munkahelyét. És az új tulaj neki sohasem emelt fizut…

Szóval országos bukta van, magyarázza belelendülve.

Mindenki fél. Nem úgy, mint öt éve, teszi hozzá. Nézze, nem a politikáról beszélek én. Hogy akkor olyan kormány volt, most meg ilyen. Nem ez a lényeg. Akár azt is elfogadom, hogy a Bokrosnak lehetett valami igaza. A makróban. És hogy az akkori kormány indított el mindent, felfelé. Aki ezt akarja mondani, vagy hallani, tegye. Ha jól esik neki. De az az igazság, hogy ezt két-három év múlva kezdték elhinni az emberek. Mert még az a minimálbér is két és félszeresére ugrott. Egyszerűbb volt a lakáshitel. És kevesebb. A munkahelyek körül sem volt ennyire hisztérikus a levegő. Senki sem félt attól, hogy máról holnapra megszűnhet – mert egészen más volt a levegőben. És nem a politika, tette hozzá. Hanem az unió. Nagyon sok átlagember gondolta úgy, hogy az a csoda, ami a rendszerváltás idején elmaradt, most majd bekövetkezik. Ha nem is látványosan; ha mi tényleg csak piacnak kellettünk; de akkor is. A piachoz is kell vevő, igény, kell az a minimális fogyasztói biztonság. Erre még rá is erősítettek a száznapos programmal. De azóta – legyintett. Mutasson nekem egy olyan közép-közalkalmazottat, aki nem retteg attól, hogy holnap ő kerül sorra? Vagy itt, mutat a műhely felé, egyetlen olyan szerelőt, aki nem tud magának annál olcsóbb alkatrészt, mint ami a raktárunkban van? A főnököt talán érdekli? Dehogy… És kacsint is hozzá, hogy értsek a szóból…

És mondja, szinte ugyanazt, amit én is gondolok – hát nem is ismétlem. Mert még azt gondolnák, hogy csak a bőrébe bújva ismételgetem. Pedig – nem.

Csak beszélgettünk egy kicsit a középosztályról.

Másnap, tegnap, kedden délután, csöngött a telefonom. Betörtek édesanyám egy éve üresen álló vidéki házába. Le kellene mennem, hogy mit is vittek el, megtenni a hivatalos feljelentést, és egyebek, mondja az utcában lakó barát, akit megkértem, hogy időnként pillantson rá. Sok érték már nem volt ott, tűnődtem, lefelé menet.

Két öreg, kopott szőnyeg, édesanyám megszokott, sokéves konyhaedényei, a csorba tányérok, amelyekből még gyerekkoromban kanalaztam a levest, és a falon függő gyerekkori családi fotográfiák. Két-három doboznyi könyv, sokkal több volt, láthatóan nem válogatva, hanem találomra kapták fel őket, a szomszéd szerint biztosan tüzelni vele. Ennyiért megéri, értetlenkedek, nem az álnaívat játszva persze, hiszen a nyaralósorokat sokszor még kevesebbért látogatják végig az őszi, téli fosztogatók – no de hát ez mégis csak egy nagyközség főutcája. Az idegenre felriadó kutyákkal a szomszédban, a függöny mögül kipillantó tekintetekkel a hát közepében. Na és, legyint barátom.

Ez csak pár értéktelen ócskaság.

És ha több is – csak lopás. Betörés.

Ami miatt senki sem fogja kockáztatni, hogy tényleg észrevegyen valamit. Mert akkor tanúskodni kell. Pláne, ha látta is az elkövetőt. Mert annak mindig lesz ideje a tárgyalásig arra, hogy a tanút a barátaival félig agyonveresse. Akár csak a rend kedvéért. Még ha nagy értékről lenne szó – a rendőrök figyelmeztetnék, hogy amennyiben a tanúnak baja esik, akkor neki helyből nyolc évvel több néz ki. De tíz, vagy húszezer forint miatt? Nem is nyomoznak. Nem éri meg – mert talán elkapják, akár még holnap, valamelyik kocsmában, amikor eldicsekszik vele, hogy talált egy jó kis lakatlan házat, ma éjjel is ott alszik, no, hát talán akkor elkapják. A bíróság meg sokhónapos tárgyalási szakasz után rávarr illetéktelen behatolást, kis értékű károkozást, hat hónap letöltendőt – a börtönből meg hazaküldik, hogy jöjjön vissza megkezdeni a jövő hónapban, mert momentán nincs hely.

Hát ennyi.

Na, ha már lejöttél, beszéljük meg a rácsokat, amit a múltkor említettél. Jól elkéstünk vele - de jobb későn, mint soha. Százharmincért felrakják neked, az összes ablakra, a két bejáratra, dupla zárakkal, vasalva, ahogy kell. Lefestve, pofásan. Kell? Bólintok – hát persze. Pesten hatvanezerért raktak fel a bejáratra egy rácsos ajtót, nyolc évvel ezelőtt – nyögöm ki. Az ott van, mondja lakonikusan. Itt – ennyi. Honnan kerítik hozzá az anyagot, azt ne kérdezd, én se teszek ilyesmit, de megbízható munka lesz. Az tuti. A kertet is felásatom majd, már óránként háromszázért találni embert. És nem is lazsálják el az időt. Ennyi, néz arcomra, megértve róla valamit. Nem adhatsz többet, ennyi errefelé a szokásos. A több, az már alamizsna. Az már koldulás. Az már sértés. Na, teszel feljelentést, kérdi. A helyszínelő srácok itt voltak, találtak valami ujjlenyomatot, elég levélben feljelentést tenned, de néhány meghallgatásra biztos személyesen is le kell jönnöd, teszi hozzá, szinte sugallva a tapasztalat diktálta választ.

Persze, hogy nem, mondom. Rakasd fel a rácsokat, aztán majd meglátjuk.

Ebben maradtunk.

Késő éjjel, és ma is, ezen a két napon tűnődtem. Túl a szomorúságon – amit a gyerekkor csorba bögréinek, s az édesanyám főztjének ízeit már úgysem reprodukáló kormos fazekaknak elvesztése okozhatott – azon tűnődtem, sokadszor is: az a politika, amely leszélsőjobboldalizza a gazdákat; amely rettegésben tartja alkalmazottait, és – sok esetben – a helyi önkormányzatok ellen hangolja őket; amely arról beszél, hogy nagy a jólét, majd korrigál, hogy annyira talán nem, de…; amely folyamatosan takarékos államról beszél, de a nadrágszíjat a legszegényebbeken húzza meg; egyetlen bevált költségvetési bevételt ismer szinte: a külföldi hitelfelvételt; s amely folyton a holnappal hiteget. Hogy most 2007-ig kell várni, akkor nyílik az uniós bőségszaru. Hogy majd az euró. Hogy adóreform. Ez a politika – honnan meríti még mindig a támogatottságát?

Emberek, polgárok, kapaszkodók és lecsúszottak – valóban ennyire szerettek gyűlölni? Mert muníciót, folyamatosan, ők csak ehhez szállítanak nektek…

Miközben, ha jobban – és valóban – körülnézünk, azt látjuk: a „hárommillió koldus országa” lassan egy erősen alábecsült arány.

Nem sokáig lehettem, persze, szomorú. Mert szerda este az ember kötelességszerűen megtekinti a híreket. És azt hallja, egy Eörsi Mátyás nevű agent pro… – hagyjuk. Szóval tőle: semmi baj nem történt az uniós csatlakozással. A legnagyobb eredményként könyvelhetjük el, hogy nem okozott problémát; az emberek jóformán észre sem vették.

Mély levegő… és hét, nyolc, kilenc, tíz.

És tizenegy után sem mondom ki azt, ami a nyelvemre szaladt.

Csak annyit üzenek: kedves képviselő úr. Leugorhat hozzám, felásni a kertemet. Közben beszélgethetne kicsit arrafelé az emberekkel. Ott, Észak-Magyarországon. Akik meg fogják érteni, ha magának óránként ötszázat fizetek. Tán még bele is pótolnak valamennyit.

Mert ők - jó emberek. És megértőek.

Ha sértés is – nem vennék magukra.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra