2005. április 13. szerda 22:43

 

Álvita egy látszatdemokráciában

 

A hatvanas évek végén történhetett velem: KISZ-bizalmi választására készült az osztály. Vagy talán KISZ-titkáréra, már nem emlékszem, de komolyan nem - valahogy azt gondolom, csak nem volt az iskola valamennyi osztályában KISZ-titkár, csak az osztálybizalmikat delegálták az iskolai KISZ-be, ahol végül titkárt választottak. A lényeg: valamilyen osztályelsőt kellett választani, demokratikusan, és, hogy megadják a módját, az osztályfőnökünk meghívta az eseményre – levezető elnöknek - édesapámat, aki néhányszor már tartott ott előadást munkásmozgalomról, pártéletről, forradalmi ifjúsági napokon. Apám tehát celebrálta a választást, s a végén kiderült: két szavazattal kevesebb titkosat kaptam, mint az ellenfelem. Csúfos bukásnak éreztem, hiszen pont előtte derült ki, hogy az osztályban nem én vagyok a legnépszerűbb figura.

Akkor valahogy nagyon utáltam a demokráciát…

A régi emlék most a köztársasági elnök személyének jelölése kapcsán élesedett ki bennem. Nem elsőként írom le, hogy a helyzet már-már komikusan kínos. És azt is olvashatták már honlapunk egy elgondolkodtató felvetésében, hogy hát ez a jelölés egy személyek fölött álló, pártideológiákkal szemben elkötelezetlen, de a köztársasági eszmerendszert mindenestül magáénak valló közméltóság ’nevesítéséről’ szól; s az ennek ellentmondó tartalmú civakodás azt sejteti, hogy a jelölők épp e lényeg megértése során veszítették el a fonalat, de nem a vonalat… Mert ahol maga az értékrend csorba, hiányos, ott bizony nehéz az értékelvűség komplexitásában döntést hozni. Marad, mi volt, a puszta lét – hogy az áthallásokat folytassam. De kinek a léte? Mi is történik, immáron hosszú hónapok egyre kínosabb fiaskói során? Egy valódi személyi és közjogi tekintélyvesztés (szemben azzal, amit diákként éreztem, s mégis valami ahhoz hasonló), a hetvenes-nyolcvanas évek látszatdemokráciájába csomagolva.

Púderpurparlé.

Először a nevek dömpingje sokkolta az embereket. Kezdetben még komolyra lehetett venni, hogy ki is lehetne a legmegfelelőbb – de sokan már akkor úgy érezték (éreztük), hogy ezt a polémiát, sajtóban és párttalálkozókon, a közméltóság fogalmáról kellene folytatni, szigorú anonimitás mellett. Senkiről se mondassék ki, nagy nyilvánosság előtt, hogy valaki más embernél alkalmatlanabb jelölt lenne, hiszen ezzel – ha árnyalatnyira is – felsértjük, felhorzsoljuk azt a tiszteletet, amelyet addig élvezett. Egy nép általi választás során ez nem így történne, hiszen abban, aki megméreti magát, az erre önként vállalkozik – de egy ilyen, a pártok által történő jelölésnél roppant veszélyes valakit – amennyiben nem pártfunkcionárius – pártszimpátiáról biztosítani, akkor is, ha ő ebből, esetleg nem is kérne… Mert alulmarad, vagy megválasztásra kerül – a tőle elvárható közjogi tolerancia, népfenségi legitimáció mindkét esetben csorbát szenved. A média találgathat, ha akar, de a politika döntési folyamata – a legutolsó pillanatokig – maradjon csak zártkörű. Épp azért, hogy a szuverén ember személyes értéke ne sérülhessen.

Nem ez történt. A politika nem visszafogta, hanem gerjesztette az össznépi találgatást.

Tucatszám röpködtek a nevek, miközben – a fő áramkörben – kialakult egy olyan presztízsharc, amely mintegy újragenerálta a szocialisták pártstruktúrájának bizonytalanságát. És, ugyanakkor, a koalíció feszültségeit is. A közjogi méltóság teoretikus fogalmának – ’szilikerek, nád a berek’ - nyoma veszett. Maradt a puszta létvita: Szilit, mindenáron. Mert ha nem, akkor az őt oly hevesen támogató Hiller pártelnöki presztízse is tovább gyengül. Miképp a szabaddemokratákkal szemben ismét tárgyalási vereséget szenvedő szocialista pártvezetés egészének tekintélye. Mert valójában már – mindvégig? – erről van szó. Szili Katalin, bizony, a mérleg nyelveként merült fel a technokrata, lobbista, yuppie-szocialisták és az ideológia idealizmusait még valamennyire valló és megtartó, a szociáldemokráciára az ezt hirdetőknél sokkal jobban ’hajazó’ ego-szocialisták között. (Elnézést a szócsinálmányokért – de azt próbálom érzékeltetni általuk: valódi tartalommal egyik tábor sem bír, nem is bírhat, hiszen az egyik nem is vállal ilyesmit, a másik pedig olykor megpróbálja azt kölcsönvenni egy számára soha meg nem élt világnézettől.)

Tudjuk ezt, persze, de vajon valóban felmértük-e a polémia teljes súlyát?

Amely, ismétlem, lényegében egy látszatdemokrácia álvitáinak hangulatát idézi elő. Azt mutatja, kifelé: lám, mi nem ugrunk bele hűbelebalázs módjára a dologba. Átrágjuk a problémát, hosszan és nyíltan. Miközben a felmerülő jelöltek emberi érdekkapcsolatainak lehetséges vetületeit vázolgatják – nem törődve azzal, hogy ezzel a szóban forgó ’funkció’ társadalmi tekintélyét gyöngítik. És, miközben az erről szóló nyilatkozatokat olvasgatjuk, lapszélre és marginális híradókockákra kerülnek az ország valódi problémáiról szóló elemzések. Például Fónagy János szavai, aki a kormány olyan autópálya-építési konstrukcióról elmondta: beláthatatlanok a következményei, és megnövelik a költségeket. Miért? A 2003-ban elfogadott autópálya-törvényben évenként meghatározott költségvetési forrást a gazdaság jelenlegi állapota miatt képtelen biztosítani a kormányzat, ezért inkább nagy összegű hitelek felvételéről döntöttek, és kötvényeket akarnak kibocsátani. A törvényben 2005-re előirányzott 300 milliárd forint helyett a Nemzeti Autópálya Rt. mintegy 280 milliárd forintnyi hitelt vesz fel, és 500-600 milliárd forintnyi kötvényt tervez kibocsátani.

Szili?

Fónagy hozzátette: egy ilyen értékű kötvénykibocsátás 25 éves futamidő mellett 200-250 milliárdos kamatot jelent, ha pedig a lejárat végén az állam nem tudja visszavásárolni a kötvényeket, akkor a tulajdonjog is elvész. Sőt: a kormányzati tervek szerint a jelenlegi 20-22 milliárd forintos autópályadíj bevételt 55-60 milliárdra akarják növelni három év alatt.

Szili vagy Gombár?

Emlékeztetett arra is Fónagy János, hogy az M5-ös autópálya-beruházást vizsgáló bizottság jelentésével kapcsolatban mind a négy parlamenti párt egyetértett abban: 1992-93-ban a döntéshozók rosszul mérték fel a társadalom teherbíró képességét, és olyan gazdasági konstrukciót alkottak, amely megfizethetetlen díjakhoz vezetett. A jelenlegi kormány azonban nem tanult ebből a hibából…

Szili? Gombár? Glatz?

Bírálta, hogy ellentételezés nélkül egyre tovább drágul az üzemanyag, azonban álláspontja szerint ez nem csak a tőzsdei árak emelkedésének, hanem a kormányzati intézkedések következtében meggyengült forintnak is betudható. Mint mondta, a kormány az exportkondíciók javítását többek között a magyar autósokkal fizetteti meg…

Szili? Gombár? Glatz? Bárándy?

Horn…!?

Valóban ezek a legfontosabb kérdések számunkra?

Engem, speciel, van, ami ennél is jobban izgat. Például az az állítás, amely szerint: 2004 az elszalasztott lehetőségek éve volt a magyar gazdaság számára. A kapott eséllyel az ország egyelőre nem tudott élni. A közgazdászok által készített mutató 50, 8 ponton áll, vagyis gazdaságilag egy közepes kockázatú ország vagyunk. Egy európai uniós tagországtól elvárható lenne, mondják az elemzők, hogy nem közepes, hanem alacsony kockázatú országgá váljon. Különösen akkor, amikor más hasonló fejlettségű ország alacsonyabb kockázati besorolással rendelkezik. Az okok pedig - többek között - a hazai romló bér- és versenyképesség, a növekvő munkanélküliség. Magyarország pillanatnyilag igen messze van attól, hogy visszakapaszkodjon abba a zónába, ahol 2000 elején tartózkodott.

Mondják független gazdasági elemzőink.

Hogy nekik sincs ennél jobb dolguk.

Riogatnak – miközben mi köztársasági elnökjelöltet keresünk. Gombot a kabáthoz…? Gombot – a malaclopóhoz.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra