2005. május 17. kedd 09:32
Két százalékon az olvasáskultúra
A csönd mindig beszédesebb. Most, hogy –
átmenetileg – elült a Nagy Könyv körülötti képernyőkampány, talán vessünk az
első fordulók eredményeire egy kicsit tüzetesebb pillantást. Korábban már
megtettem; ha itt-ott a kedves olvasó emlékezne néhány mondatomra, az tehát
nem lesz véletlen. De kénytelen vagyok idézni önmagamat ahhoz, hogy némi
ellenvetést tehessek a bizonyítvány magyarázóinak észrevételeire… Frissítésül
el is kezdem ott, ahol néhány hete abbahagytam. Hogy valóban el kell-e fogadni
azt: ma már a minőségi irodalmat is a tömegkultúra eszközeivel kell
népszerűsíteni, nos, ebben azért én nem vagyok annyira biztos, mint a
Gyurcsány-önkultusz kultusz-minisztere… Mert ki tudja, mennyi pénzt költöttünk
ismét a – semmire. Igaz - ha egyfajta valóban reprezentatív
közvélemény-kutatásnak fogjuk fel a beérkezett négyszázezer szavazatot, akkor
akár eredményként is elkönyvelhetjük a megszerzett ismereteket.
Megtudhattuk, hogy a száz legnépszerűbb könyv között hat szerző reprezentálja
az elmúlt másfél évtized irodalmát. (Szigorúan azokat említve, akik ebben az
időben robbantak be a kortárs irodalom keresett írói közé; azokat, akik már
húsz-harminc éve a pályán vannak, és rendelkeznek egy stabil olvasói körrel –
nem említem. De pillantsanak rá a listára: ők sincsenek olyan meggyőzően nagy
számban képviselve…) A „frissek” tehát: Joanne Kathleen Rowling (négy Harry
Potterrel), Dan Brown (A Da Vinci-kód), Meg Cabot (A neveletlen hercegnő
naplója), Rácz Zsuzsa (Állítsátok meg Terézanyut!), Paulo Coelho (Az
alkimista), Böszörményi Gyula (Gergő és az álomfogók). Esztétikai vitát most
ne indítsunk – de nem épp klasszikusok ők… Akik lekörözték a kortárs
szépirodalom fajsúlyos műveit. S mit is állított a minap – az MTI kérdése
kapcsán - Tarján Tamás irodalomtörténész, aki tanácsadóként segíti A nagy
könyv mozgalmat? Arról beszélt: számára úgy tűnik, mintha eddig csak „túl
civilizált személyek” szavaztak volna, a kialakult szeplőtelen táblázatból
ugyanis szinte hiányoznak az irodalmi tömegáruk.
Azt hiszem, ismételten és tüzetesebben rá kellene pillantanod erre a listára,
kedves Tamás. Mert számomra – és talán rosszul látom – egyértelműnek tűnnek
fenti állításaim. Tudom: egy tömegmozgalom esetében ne legyenek maximalista
elvárásaink; örüljünk, hogy legalább valamilyen szinten jelentkezik az
olvasás-kultúra. De azt, ami tömegáru, ne címkézzük át „mélykultúrává”,
pusztán azért, hogy sikeresebbeknek tűnjünk… Mert, tovább folytatva a fenti
állításomat, arra is rá kellett döbbennünk: a lista szerint lényegében nincs
kortárs magyar szépirodalom. Mert Szabó Magda szerepel rajta, négy munkájával,
illetve megtaláljuk Vámos Miklós, Esterházy Péter, Kertész Imre, Szepes Mária,
Závada Pál (öt két regénnyel), Faludy György, Nógrádi Gábor és Jókai Anna
nevét. Ez a preferáció egyértelműen jelzi: a kortárs magyar szépirodalom
értékes munkáinak széles körű megismertetése – rossz. Hiszen az előbbi
névsorban – egy kivétellel; mert talán csak Závada Pál helyett beszélnek
munkái… – csak olyan alkotók nevét láthatjuk, akik mögött hosszú évtizedek
alkotói sikerei állnak, valamint (erre „rásegítve”) egy olyan közéleti
tevékenység, amelynek révén írói munkásságuk iránt is nagyobb közérdeklődés
keletkezhetett. Így például talán „borítékolhatjuk”, hogy a Megasztár
zsűritagjaként közismertté vált Bakáts Tibor majdani – de már beharangozott –
első regénye elég nagy hátszelet kap majd…
Mert kiadója jól él a népszerűsítő eszközökkel – a könyvpiac ugyanezt nem
adván meg a köztünk élő, maradandó értékeket létrehozó szerzőknek. Például
Tolnai Ottónak, aki januárban vehette át az Év Könyve díjat Göncz Árpádtól,
Költő disznózsírból címmel megjelent munkájáért. Most, itt, a tavalyi Év
Könyve a legnépszerűbb ezer(!) cím közelébe sem került… Tanulságos
ellentmondás. De hol maradt Gyurkovics, Csoóri, Parti Nagy, Nádas, Eörsi -
vagy Vavyan Fable és Lőrincz L. László…? Hol a frankfurti könyvvásárt néhány
éve „utcahosszal” nyerő Tar Sándor? Hol a hatvanas-hetvenes évek színházi
világának „teltház-királyai”: Szakonyi, Csurka? Hogy, más összefüggésben,
Szilvásiról, Berkesiről, Moldováról (akik szintén láthatatlanok) később
szóljak… Mondjuk ki: az utóbbi másfél évtizedben nem kortárs könyvsikerek,
hanem szépen adjusztált könyvheti sikerlisták születtek; nem művek, alkotások
kerültek ki az írók műhelyeiből a legnagyobb számban, hanem tiltakozások,
petíciók, memorandumok aláírás-gyűjtő ívei. Abban a nagy vehemenciában,
amellyel író és író saját másként gondolkodásának mindenhatóságáról próbálta
meggyőzni vélt vagy valós ellenségeit – az olvasó, észrevétlenül, elment
fagylaltozni. És filmeket nézni.
Mert melyik három mű is végzett az első kör élén? A dobogó harmadik helyén
Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye, a másodikon Molnár Ferenc Pál utcai
fiúk-ja, a legtöbb szavazatot pedig Gárdonyi Géza Egri csillagok-ja kapta.
Három könyvsiker? Nem. Három mozisiker. És kíváncsi lennék, hányan mondanák
azt a szavazók közül: még nem olvastam, de láttam a filmet. Jó volt… S itt
térjünk vissza a fentebb kivételként említett Závada Pálra: vajon mennyiben
járult hozzá az ő jelenlétéhez, ismertségéhez – mondjuk – a regényéből készült
film sikere? (Csak egy adalék: az Egri csillagok az első képernyős forduló óta
kétszer is lement ismétlésben egy-egy televíziónkban…)
A válasz, természetesen, kézenfekvő. És nem új keletű ötlet. Hogy eldönthessük
a kérdést: monstre vetélkedők helyett (vagy akár mellett) meg kellene oldani
végre azt, hogy legyen pénz a televíziós adaptációkra, s a kortárs
szépirodalom legszélesebb körű szolgálatára. Hogyan? A kereskedelmi
kvízjátékokban például ne azt kelljen tudnia a játékosnak, kétszázezer
forintért, hogy a felsorolt négy keresztnév közül melyik az ismert
könnyűzenész keresztneve, hanem azt, hogy négy író közül melyikük kapott abban
az évben(!) József Attila díjat. Vagy Kossuth-díjat – hogy némileg könnyebb
legyen… De akár az érettségi tételek között is szerepeljen egy olyan feladat:
sorolja fel azokat az írókat, akik a vizsgázó tanulmányai ideje alatt indultak
az írói pályán, vagy kaptak jelentősebb szakmai elismerést. Legalább nyolc
nevet kérünk, a hozzájuk tartozó művekkel együtt. (Pótkérdés, az ötösért:
közülük kik indítottak elírásgyűjtést azért, hogy ne indítsunk minden héten
aláírásgyűjtéseket…)
Persze – vannak olyan ívek, amelyekre valóban szükség van… (S lám, máris itt a
kibúvó – no de mit kezdjünk például Kóthy Judit (az olvasásnépszerűsítő
projekt tanácsadó testületének tagja) azon kijelentésével: „ízléstelen és a
ügyhöz méltatlan kezdeményezés a Jobbik nevű csoport kampánya. Amelyben azzal
érvelnek Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet című műve mellett, hogy az
olvasók közös erővel adjanak esélyt legalább egy magyar szellemiségű könyvnek
a top100-ba való bekerülésre. Véleménye szerint felesleges, hogy erre a
derűsnek szánt mozgalomra rátelepedjen a politika, a magyar írók foroghatnak
sírjukban - jegyezte meg. Hasonlóképpen ellenszenvesnek mondta azt, amikor egy
napilap azt méricskéli, hogy az egyperces tévés spotokban milyen ideológiai
kötődésű emberek ajánlanak könyveket” (MTI).
Nos, én nem tudom, hogy szükséges, vagy szükségtelen volt-e ez a kampány.
De azt sem tudom, hogy nem a félelem diktálta-e?
Félelem attól, hogy a Wass Albertre adott szavazatok – esetleg – meg sem
jelennek. Mert azért mostanában őt – ki tudja, miért – divattá vált (vagy
divat maradt) kirekeszteni. Talán még emlékezünk arra a
tömeghisztéria-keltésre, amely magyarországi szobrának felállítása körül tört
ki; s arra a hűvös távolságtartásra, amely az ellene keltett romániai
indulatokat itthon – tudomásul veszi. És helyesli. És egy kedvelt – bár itt az
első ezerben sem jegyzett – kortárs író szükségesnek tartotta a második
világháború végét felidéző írásában megjegyezni a minap: „1945. május 9-én nem
a bolsevizmus győzedelmeskedett, hanem - tetszik, nem tetszik - a bolsevizmus
döntő segedelmével az európai gondolat; ez a nap nem Wass Albert napja; ez a
nap Thomas Mann, Bertold Brecht, Bartók Béla, Albert Einstein, Szvjatoszlav
Richter, Szilárd Leó, Örkény István, Ilja Ehrenburg, Füst Milán, Gábor Andor,
Kertész Imre, Fischer Annie, Kardos G. György, Bibó István, Pilinszky János,
Stefan Zweig, Kurtág György és a többiek győzelmének a napja”. Nos, egy olyan
irodalmi közéletben, amelyben a kirekesztés elve ilyen nyilvánvalóan és
egyértelműen működik – valóban nincs szükség egy figyelmeztető kampányra…?
Egy olyan irodalmi közéletben, amely – azóta már – Móricz antiszemitizmusának
mielőbbi bizonyítását, s – ennek fényében – életműve „árnyalását” követeli…?
És valóban nincs szükség annak jelzésére, hogy – visszatérve a műsorra - az
irodalmat népszerűsítő „arcok” aránya messze nem tükrözi kortárs értelmiségünk
valamennyi áramlatát? Nem az ez elleni tiltakozás, hanem az ilyen megjelenítés
– ízléstelen.
Maradjunk Kóthy Judit korrektebb mondatainál. „Több mint négyezer könyvet
jelöltek meg kedvencükként azok, akik A nagy könyv programban eddig interneten
szavaztak, de csak harmincegy regény kapott legalább kétszáz szavazatot” -
számolt be a legfrissebb adatokról az MTI-nek. – „Az internetes listán vezető
világirodalmi mű 1209, az élen álló magyar regény 1050 szavazatot kapott. Az
eddigi négyezernél is több megjelölt műből kétezer csak egy-egy szavazatot
kapott. Hatszáz alkotásra szavaztak legalább tízen, és hetvenkilenc regény
kapott több mint száz voksot. A kétszáznál több szavazattal megjelölt művek
száma harmincegy. Kifejtette, a népszerű írók esetében a szavazatok sok mű
között oszlanak meg, Fekete Istvánnak például 11, Jókai Mórnak 13, Rejtő
Jenőnek 12 alkotására voksoltak, Szabó Magdának 14, Wass Albertnek 12 műve
szerepel a listán”.
„Sipos Pál, a Magyar Televízió művelődési főszerkesztője elmondta: előzetes
értelmiségi aggodalmak alapján amiatt "paráztak", hogy rosszul fogadja az
ország a könyves játékot. Szerinte végtelen módon lebecsüli a magyar
olvasóközönséget az olyan vélemény, hogy "nincs esélye ennek a jelentős
cécónak". Elárulta, hogy Bulgakov A Mester és Margaritája például nagyon
előkelő helyen szerepel a listán, és éppen olyan művek szinte nem is jelentek
meg, melyek felkerülésétől sokan tartottak. Azt majdhogynem bornírt
jelenségnek nevezte, hogy a mozgalom legkomolyabb "nem szeretői" a magyar
írók. Az értelmiségi borúlátás és az eddigi szavazás szerinte arról
tanúskodik, hogy a véleményformálók és a "véleményformáltak" véleménye eltér,
utóbbiak igenis értékes műveket jelöltek meg”.
Nos – nézzük a számokat. Valahol azt olvastam: a forduló során kiderült, hogy
minden ezer magyar állampolgárból négy olvas szépirodalmat. Ha ezt a számot
felszorozzuk, akkor az eredmény: tízmillió emberből negyvenezren olvasnak. Jó
– a szokásos kétmilliót vonjuk le. A szám akkor is – nyolcmillióra
negyvenezer. (A Megasztárt összességében mintegy nyolcmillió ember követte
figyelemmel – a szám tehát akár objektív is lehet.) A beérkezett szavazatok
száma – négyszázezer – e tipp tízszerese; ugyanakkor hatszor kevesebb, mint
ahányan egy-egy Megasztár-hétvégén SMS-eztek… Miért fontos ez az
összehasonlítás? Mert arra valóban jó alap, hogy kijelenthessük: esetenként
akár hasznosak is lehetnek a tömegkultúra eszközei. De csak ahhoz, hogy
levonjuk a helyes következtetéseket: „ez a 100-as lista a valóságosnál
egyértelműen sokkal jobb képet sejtet 2005 Magyarországának kulturális
közállapotairól. Nem a valóság, hanem annak javított, bővített égi mása: Ezt
sikerült a könyvtárosoknak, az mtv munkatársainak, az ötletgazdáknak, a külső
tanácsadóknak előhívniuk. Lám ilyenek is lehetnénk…”. (Nagy Attila
olvasásszociológus tökéletes definíciója.)
Számomra, bizony, problémás Berkesi, Szilvási vagy Moldova hiánya is. Nem,
mintha életművüket rangos teljesítménynek tekinteném. Csak épp – volt nekünk
egy számokban gazdag negyven esztendőnk. Az említett bestseller-szerzőkkel,
olvasó népért mozgalmakkal, író-olvasó brigádtalálkozókkal, a munkahelyi
könyvterjesztés nagyszerű statisztikai adataival. Ki nem vett annak idején
Marikától magyar remekírókat, a világirodalom klasszikusait,
Balzac-tízkötetest bőrkötésben, világjáró sorozatot? És elsősorban az említett
szerzők szinte havonta érkező példányait… Amennyiben az a – akkori tálalásában
komplex, valójában nagyon egysíkú – ízlésvilág most is megjelent volna a
szavazáson, arra gondolhatnánk: szomorú, hiszen, lám, lenne min tágítani,
szélesíteni, mélyíteni.
De nem jelent meg. Amiből arra következtethetünk: amennyire felszínesnek és
súlytalannak bizonyult az akkori értékrend, annyira lerontotta az olvasás
iránti általános érdeklődést. Eltűnt az alaptalan, ingatag alapozás – és
maradt a funkcionális analfabétizmus tovább növekvő (vagy ma már jobban
bevallott) aránya. Amelynek növekedését – sajnos – nem ellensúlyozhatja
egy-egy ilyen felszínes, a szomorú valóságot korántsem tükröző játszadozás…
„Lenyomatot hagyott egy magas szintű olvasáskultúra, még van mibe
belekapaszkodni" – mondja optimistán az ötletgazda Békés Pál. A valóság, ezzel
szemben, az, hogy a szavazatokban megjelent a szépirodalom hátteréből élők
(kiadók, terjesztők, pedagógusok, könyvtárosok) véleménye. Hangsúlyt kapott,
ha nem is akarnak erre sokan odafigyelni, annak bizonyítása: a mai „magas
szintű olvasáskultúra” lakosságra vetített aránya jó esetben ötszázalékos,
rosszabb – realistább – esetben pedig mintegy fél-másfél százalékos. Ám –
amennyiben az egyetlen műre adott kétezer szavazatot nézzük – a tovább
szűkített arány úgy félszázad-százalékos siker… Ezt a szavazást sok politikai
közvélemény-kutatásnál reprezentatívabbnak is tekinthetjük; hiszen, amíg az
utóbbiban a válaszadók arányát igyekeznek a legszélesebb körből megszólítani,
addig ebben a játékban eleve azok szavaztak, akik – valamilyen szinten –
spontán érdeklődést mutattak a szépirodalom iránt.
Nincs miért örülnünk…
Tamási Orosz János
.
