2005. április 24. vasárnap 22:44

 

Szocreál és panelproli

 

Véletlenül került hozzám a rajz; azt sem tudom: ki készítette, és mikor. A Blaha Lujza tér egy jellemző részlete, perspektivikus ábrázolással; a szocreál elitjét idéző Sajtóházat láthatjuk rajta – ahogyan azt tervezői megálmodták. Amikor én még a gyermekkor boldog tudatlanságának sodrásában éltem. Sodrás…

Kissé komolytalan itt ez a szó.

Ötvenhárom nyarán születtem; Sztálin és Dylan Thomas halálának évében; Nagy Imre első miniszterelnöksége idején; és még mennyi minden evilági történés erőterében. Oly korba csöppentem én, hogy visszatérjek a rajzhoz, amelyben igyekezték bizonyítani: a tudat kellő formálása határozza meg a létet. Ellenszegülve Szabó Dezső fél évszázados intelmének is: éhes gyomorral nem lehet Himnuszt énekelni. Látjuk a rajzon: a homlokzat legmagasabb pontjáról harsog a Szabad Nép. Alatta, hangyányival már kisebb betűkkel: Világosság. S még lejjebb, alig kivehető betűk: A B C. Ami utalhat az előbbi feliratokhoz szükséges eszköztárra, amely eszköztár helyes, világos használatával, amint azt már jól tudhatjuk, akár a szabaddá vált nép legkedveltebb napi olvasmányává is válhatunk. Feltételezve persze azt, hogy a népre és az eszköztárra vonatkozó állításunk egyaránt igaz; de utalhat ez a három betűs felirat – s valószínűleg ez utóbbi felel meg a valóságnak – egy olyan vegyeskereskedésre is, amelyben a szocialista élelmiszerskála kellő reprezentációval képviselteti rangját, s amely élelmiszerekkel ki-ki szabadon eljegyezheti magát...

De vajon hogyan, miért kerültek a kor városszépítő vívmánya fölé, még a tervező rajzasztalán, a képről is olyan fenyegetést árasztó komor, sötét, fojtó fellegek?

Ötvenes évek. Már egy esztendős is elmúltam akkor, amikor Joseph McCarthyt kizárták az Egyesült Államok szenátusából. Amikor ugyanezen ország Legfelsőbb Bírósága kimondta: alkotmányellenes a fajok iskolai, oktatáson belüli elkülönítése. Huszonkétmillió amerikai ekkor már saját televíziójából értesülhetett Hemingway Nobel-díjáról; és ekkor került az egyetemes kultúrtörténet maradandó értékei közé Fellini La Strada-ja vagy Chagall Piros háztetők című képe; Picasso Sylvette-je. Golding kiadja A Legyek urát, Tolkien a Gyűrűk urát. De ekkor készült el az első elektromos áramot fejlesztő napelem; az első atomhajtású hajó; és arrafelé az emberek már kezdenek idegeskedni az ökológiai kérdések és a radioaktív hulladékok miatt.

Ez volt amott. Emitt? Az emberek kezdtek eljárogatni a Petőfi Kör vitáira. Régen látott szomszédok vagy jóbarátok kerültek elő – Recskről, a váci fegyházból, a szegedi Csillag-börtönből. Nemzedéktársaim jó néhánya több év után először látta újra édesapját; vagy ekkor látta őt először életében. Apa nélkül tanult focizni, verekedni, lányra nézni, horgászni, nemet mondani és nyelvet ölteni. Hogy mire? Természetesen nem Polevoj Mereszjevére: az eszményítés szinte tökéletesen működött. Mert az iskolai hősök ők voltak: Csapajev és Szamuely; Igor és társai; Timur és csapata. Dörögtek a fapuskák, burukkoltak a békegalambok.

Hatvanas évek. Ne részletezzük újfent az amott történéseket. És ne az emittieket sem.

Hiszen miért rímeltetnénk tovább Ginsberget és Kerouacot a szocialista realizmussal; az egzisztencializmust a marxizmus-leninizmus legújabb eredményeivel; hogy amott Foxi Maxi matróz lett, emitt viszont a foximaxisták – admirálisok. Miért soroljam tovább kifosztottságom, kifosztottságunk megannyi stációját? Az ezerkilencszázhatvannyolc Párizsáról és ezerkilencszázhatvannyolc Prágájáról áradó hazugságözönt; az osztályharc fogalmát felváltó, azt finomítani próbáló ideológiai harcot, és a szocializmus további sikeres építését, amely egyre inkább előtérbe helyezte az eszmei harcot, a kispolgári gondolkodásmódnak, a nacionalizmus maradványainak leküzdését, az emberek szocialista gondolkodásának és erkölcsének további erősítését. Emlékezhetünk jól a szólamokra; ne soroljuk hát négy évtized megannyi jogfosztását, arcul csapását, elembertelenítő becsapottságát, az átverések oly tökéletes láncolatát, amelyek során nem csupán megfosztották lelkeinket a személyes szabadságtól, hanem hatalmas, átjárhatatlan falakat hazudtak a másként gondolkodók tudásanyaga elé.

Kárpótlást akarok. A negyvenöt-ötven éveseknek. Nekünk.

Akiket egy totalitárius eszme diktatúrája úgy fosztott ki, hogy megrablásunkra csak most döbbenünk rá. Hogy mennyi mindent elvettek tőlünk, pusztán csak azzal, hogy nem adták oda. De szorgoskodtunk légváraik falain magunk is; írtuk gyöngybetűinkkel a szocialista brigádnaplókat; Iván Kozirevekként örültünk mára reánk dőlő panellakásainknak; készültünk a KISZ–kongresszusra, hittünk a pártkongresszusnak és az Országgyűlés tavaszi vagy őszi ülésszakának; úgy általában véve: hittünk abban, hogy a párttal és néppel egy az utunk és hogy ez valóban közös út; hogy a dolgozó népet szolgálom, szolgálod, szolgálják. Hittünk mindennek és mindenkinek. És megtanultuk szépen, rendesen mindazt, aminek ma fillérnyi hasznát sem vesszük.

Kárpótlást akarok. Ahogyan ezt akartam már egy évtizeddel ezelőtt is. A fentebbi sorokat is akkor fogalmaztam – írhatnék most egy másikat, ugyanarról, de miért tenném?

A szabadság vágyának érzése, bennem, nem változott.

A vágy, hogy átélhessek egyfajta – valódi – megszabadítást, felszabadulást.

És most számoljak le vele?

Talán ezt kellene. Hogy korszerű legyek. Alkalmazkodó. De nem megy. Ehhez már nincs kedvem – ha amúgy, néha, valóban kedvetlen is vagyok. Mert nem értem körülöttem a sok-sok így gondolkodó, vagy nem is gondolkodó, embertársamat. Akik mindazt elfelejtették, amit fentebb leírtam. A sok-sok hazugságot. Lelkeink kifosztását, öntudatunk finom, már-már mesteri áthangolását. Amely ma is hat – mert másképp nem lehetne ennyire szabadon játszani az emberek indulataival, érzelmeivel, befolyásolásával.

Ne hagyjuk. Szóljunk rájuk – és, így, azokra, akik azóta is, és folyamatosan, hisznek nekik. És nem nevetnek fel hangosan, az egész országot bejáró, gúnyos nevetéssel, amikor azt olvassák a kulturális örökségünk sokrétű, s „annak éppúgy része az eklektika, a szecesszió, mint a Bauhaus, vagy éppen a szocreál is, amely építészeti szempontból felértékelődik a következő években, évtizedekben”. Ezt Bozóki András, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának első embere bírta mondani, néhány napja, Dunaújvárosban, amikor bejelentette: „A kultúra magyar városa” címet alapít a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma; az elismerést évente három város kaphatja meg, pályázat alapján.

S a fenti logika alapján az lehet igazán befutó, aki új beruházásait a „felértékelődő” szocreál stílusában valósítja meg. Ezt tudatosítja egy fiatal miniszter. Aki, nem miniszterként, néha még tudta, hogy mit beszél, és miről.

Érdemes például emlékeznünk arra a könyvrecenzióra, amelyet az elmúlt év nyarán írt Bozóki a „Vörös brigádok” című kötetről. Az összeállítás a szocialista brigádok korának esettanulmányait foglalja magába – a Kádár-korszak mindennapjait. A kötet egyik fénypontja – Bozóki szerint - Tischler János briliáns elemzése a korai Kádár-korszak politikai-gazdasági bűnügyeiről, amelyet egy esettanulmányban szikráztat fel. „Adva volt egy lelkes, de borzalmas feltörekvő káder, bizonyos Török István, a Vasas Szakszervezet főtitkára, a KB tagja, aki egy ponton úgy érezte, számára az 1956 utáni restauráció idején jött el az eredeti tőkefelhalmozás korszaka. Megfertőződve bizonyos (eléggé el nem ítélhető) kispolgári, fogyasztói nézetekkel, Török elvtárs lenyúlta egy ötvenhatos disszidens pasaréti villáját, amit a szakszervezet költségén - a szakszervezet által szponzorált, Kádár kedvenc csapatának számító Vasas Sport Club kreatív költségvetését kihasználva - kedvére kistafíroztatott”. … Majd hétvégi ház, perzsaszőnyegek, sőt, még egy Moszkvicsot is kiutaltatott magának. S „Kádárnál ez már kicsapta a biztosítékot. Noha diktatúra volt, szovjet okkupáció és cenzúra, Kádár attól tartott, hogy Török esete megingatja a pártmorált, és az opportunisták "a korrupció mentén" kezdik "tematizálni" a suttogó közbeszéd "napirendjét". A megtorlás elegánsan és óraműpontossággal működött. A pártvezetés Török elvtársat először elvtársi önkritikára kérte fel. Török zúgolódott-kapálózott ez ellen, de belátta, hogy nincs más választása, hiszen ha sokat ugrál, akár fel is akaszthatják. Kádárnak azonban ez nem állt szándékában, s a "szocialista törvényesség" keretei között leállíttatta a felpörgő - már-már a legsúlyosabb ítélet kiszabását javasló - ügyészséget. A szigorú, de igazságos Mátyás királyként fellépő Kádár úgy vélte, hogy az elrettentés célját a kivégzésnél jobban szolgálja a makarenkói pofon. Finoman rávezette a diktatúra "független" igazságszolgáltató szerveit a helyes döntésre. Ezt pedig dióhéjban így összegezhetjük: rövid börtönbüntetés, teljes vagyonelkobzás, a társadalmi tisztségektől való megfosztás és a kommunista pártból való azonnali kizárás. Törökből 1961-ben, fél év alatt, a Párt egyik kedvencéből földönfutó lett. Mégis szerencsés volt, mert túlélte a Moszkvics-ügyet. Szabadulása után a Párt egy kétszobás összkomfortos lakótelepi lakás kiutalásával gondoskodott róla. Miközben a pártvezetők Törökből csalódott panelprolit csináltak, államosított villáját kiutalták egy másik, Töröknél megbízhatóbb elvtársnak. Így mindenki jól járt - s a történet kezdődhet elölről”.

Eredeti tőkefelhalmozás? Ha jól emlékszünk, ezzel a kifejezéssel „szentesítik” a mai média egyik részének publicistái a Gyurcsány-féle tulajdonszerzést, a kapcsolati tőke kihasználását, a privatizáció átláthatatlan fejezeteit. És felfigyeltek erre a kifejezésre: panelproli? Ilyen bűnös szavakat használ a mi kulturális miniszterünk írói munkássága részeként? Ejnye-ejnye…

Még szerencse, hogy a szocreálról ilyen jó véleménye van.

A többit meg majd megbocsátják neki.

S a történet kezdődhet elölről…

Hogyan is fogalmazott az egyszázalékos ismertséggel büszkélkedhető miniszter úr néhány hete, egy soproni fórumon? „Az MSZP a posztkommunista évek után most új identitását keresi. A Fidesz identitás tekintetében 6-8 évvel megelőzte a szocialistákat, ezért is van az, hogy a magyar fiatalok közt sokkal több jobboldalit látni, akik keresztet állítanak, és Trianon-zászlókat lobogtatnak, mintsem antikapitalistákat, akik "Csegevara-pólókat" húznak magukra. Ezért is van az, hogy a világon egyedülálló módon nálunk nem a baloldalnak, hanem a jobboldalnak sikerül a tömeget mozgósítania. Az MSZP mindeközben "üres modernizációs párttá vált". Ezen kíván most változtatni a párt. A baloldal identitása ki fog alakulni, ezt a kétpártrendszer logikája is megköveteli”.

Hát – szocreállal és panelprolizással nehéz lesz. Ugyanakkor el is fogadhatjuk e mondatokat, megfelelően értelmezve. Mert az identitás élménye többnyire születésünk pillanatától adott, de egyébként választható is. Ha azt az értékrendet, annak együttesét, amely születésünk pillanatában körülvesz bennünket, egy másik értékrendre cseréljük. Ami ebből következően egy identitáshoz mindenképpen szükséges – az egy értékrend. Akinek csak „ki fog alakulni” az identitása, annak – vélhetően – még nincs értékrendje.

Csak pragmatizmusa – amely akár egy szociálliberális kormánykoalíció miniszteri bársonyszékébe is sodorhat manapság valakit…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra