2005. április 22. péntek 17:14

 

Áldozatok nélkül áldozattá válunk

Polgár László a Miskolci Operafesztiválról, Zürichről és az etióp bérekről

 

Ha Miskolc, és a nyár eleje, akkor operafesztivál. Immáron ötödik alkalommal, június 11-től 25-ig. Azzal a céllal, hogy Miskolc nevét beírja az európai fesztiválvárosok sorába. A jeles eseményen az évente megújuló állandó Bartók-repertoár mellett idén a Bel canto zeneszerzőinek (Bellini, Donizetti, Rossini) művei szerepelnek. A kelet- és közép-európai teljes operaprodukciókon kívül többnyire olyan világszerte ismert művészek szerepelnek itt, akik a Scala, a Metropolitan, a Coven Garden, a Mariinszkij Színház színpadain lépnek fel, rendszeresen. Közöttük Polgár László, aki közel másfél évtizede a Zürichi Opera vezető művésze. S akiről valahol azt olvastam: ünnepszámba megy, ha egy-egy szerepre hazalátogat…

- Itt, az Operaházban magam is látom ezt az ünnepet. Fiatal operisták kérnek öntől autogramot, régi barátok köszönnek örömmel; azért biztosan hiányzik ez a közeg…

- Hiányzik, persze.  Nagyon. Főleg a közönség tapsa tud rettenetesen hiányozni; itt harminchárom évvel ezelőtt szólt nekem először az a taps, hiszen azóta énekelek hivatásszerűen. A zürichi taps egy tizennyolc éves kötelék. Ennek, itt, valóban mélyebbek az érintései… És, persze, tavaly decemberig az Operaház rendes tagja voltam – amíg nyugdíjba nem kényszerültem. Mert azt akarta a vezetőség: közöljem, legkésőbb márciusig, hogy mikor tudok Budapesten fellépni. Ők élvezzenek prioritást, kérték, no de ez egyszerűen nevetséges. Hiszen én kint élek. Végül, az egyszerűség kedvéért, felajánlottam, hogy nyugdíjba megyek. Furcsa és fájó érzés, hogy ezt az épületet, azóta, szinte csak a riporterekkel való találkozásokra használom. És a közönségnek már nem tudom megmutatni azt, ami még bennem van.

- S mit szól ahhoz, hogy sztrájkbizottság alakult a szívének oly kedves Operaházban?

- Nézze… Azt szokták tőlem kérdezni, hogy mi a különbség a két operaház között, s én olyankor azt felelem, hogy nincs különbség. Csupán - az egyiknek van pénze, a másiknak nincs. De a zürichinek is csak azért van, mert az igazgató képes szponzorokat szerezni. Ez egy olyan gazdag országban, mint Svájc, megoldható. Sajnos, Magyarországon a mecenatúra még nem igazán alakult ki. Pedig igazán előállhatna végre, hiszen ma már - úgy gondolom - itt is vannak olyan gazdag emberek, mint Svájcban. Akik áldozhatnának a kultúrára - netán az operára is. Először is leírható az adóból, másodszor meg: egy ország minőségét a kultúrája adja meg. Ha a kultúrát nem támogatjuk, akkor az ország lesüllyed… De a kérdést sem megkerülve: jelen pillanatban, az Operaház, csődhelyzetben van.  Ez egyértelmű. S ha az APEH elviszi a pénzt, akkor biztos, hogy nem tudják kifizetni a béreket. Lehet-e ilyen kiszolgáltatott helyzetben alkotni – na, ez itt a kérdés. Persze, én ugyanazzal az odaadással és hozzáállással énekeltem akkor is, amikor ezernyolcszáz forint volt a bérem, mint ma. Tehát az én szemléletem igazában nem változott. De ez nem várható el ma - hiszen nagyon nehéz gazdasági életkörülmények vannak itt, egyébként is. Oda kellene figyelni erre, sokkal jobban… Ha már gyalogolunk Európába, akkor valahogy közelíteni kellene az európai színvonalhoz. Ahogy én nézem az árakat, azok zürichiek. A bérek meg – hogyan is szokták ezt mondani - albán vagy etióp szinten vannak. Komolyan mondom, nem tudom, hogy az emberek miből élnek. Egyszerűen felfoghatatlan… Ha nekem a budapesti fizetésemből kellett volna megélnem – nem tudtam volna. A nyugdíjam összege, harminchárom év után, épp hogy eléri a százezer forintot. Eleve alacsonyról indultam - tíz évig ugyanis nem emelték a fizetésemet. Az utolsó évben, mint Kossuth-díjasnak, fel kellett emelni, egy törvény miatt. Akkor, ezért, emelkedett egy picit…

- Azt mondja, hogy egy menedzser-szemléletű vezetés megoldhatná a gondokat?

- Pillanatnyilag ez az egyetlen kivezető út. Egy olyan igazgató kellene ide is, mint amilyen az én zürichi direktorom. Aki, szerintem, egy unikum. Kiváló gazdasági ember, korábban az Olivettinél dolgozott, ugyanakkor fantasztikus ízlése van. Nagyszerűen választja ki a darabokat, az énekeseket, a karmestereket, a rendezőket. De hát ezt a feladatot meg lehetne osztani… Lehet olyan embert találni, aki csak a szponzorokkal foglalkozna, és a művészeti dolgokkal pedig a főzeneigazgató. Ezt már itthon is meg lehetne oldani, mert ha itt nincs megfelelő mecenatúra, külföldi szponzorokat biztosan lehetne szerezni.

- A politika, illetve a művészek politikai szerepvállalása megoldhatja a feszültségeket?

- Nem. Ez a határozott válaszom. A direkt politika és a művészet összeférhetetlen. Nem is szabad erre az útra lépni. Ha egy művész elkezd politizálni, az – szerintem - azt jelenti, hogy lefelé megy. Természetesen egy művész is politizálhat, civilként, csak azt nem szabad belevinnie a művészetébe. A kollégákon látom: ha nagyon a politika felé fordulnak, akkor valami baj van a művészi habitusukkal… Sajnos, az ország megosztottsága érezteti a hatását. Aminek nem szabadna megtörténnie… A helyzetet igazában az súlyosbítja, hogy nem lehet kiemelni egy folyamatból. Nem csak az Operaház van csődben, hanem – egyértelműen - süllyed a kultúra. S egy ország, amelynek nincs pénze a kultúrára, nagyon veszélyes helyzetbe sodorja magát. Áldozatok nélkül áldozattá válunk. A megoldás nem politikai kérdés, egyik oldal részéről sem. Szponzorok, mecenatúra - ez az egyedüli megoldás, jelen pillanatban. Egyébként, a sötét szavak ellenére, optimista vagyok. Mert azt mondom, hogy ezt a helyzetet, sokáig, nem lehet tartani. És erre az emberek is rá fognak jönni, és valami történik. Hogy ez a zuhanás ne legyen ilyen meredek ívű. Jön majd, mert jönnie kell, egy időszak, amikor egészen bizonyos, hogy ez megfordul, és elkezdünk felfelé menni. Hiszek ebben, nagyon. Talán azért, mert az egész világra igaz ez. Mindenütt lefelé megy. A gazdag Svájc is megy lefelé… Ahhoz, hogy két magán-kozervatórium fönn tudjon maradni, össze kellett olvadniuk; hogy el lehessen küldeni a tanári kar és a vezetőség felét. Ott is „soványítottak”… Talán lesz egy hatalmas rázkódás, hogy végül visszaálljon a rend. A világháborúk után mindig volt egy konjunktúra. Isten ments, hogy ez történjen, természetesen, de valaminek történnie kell…

- A sikerei alapján lehetett volna utazó világsztár; mégis állandó társulatot választott. Miért?

- A biztonságot választottam. Egy operaházi tagságnak két éle van. Az egyik az anyagi biztonság, a nyugdíj; a másik a kötöttség, hogy nem oda megy az ember, ahova akar, hanem amit enged az igazgató. Három gyermekem van; úgy döntöttem, hogy a biztonság fontosabb, mint a szabadság. De az az igazság, hogy a fontos előadásokra az igazgatóm eddig még mindig kiengedett. Most először fordult elő, hogy zürichi előadás miatt le kellett mondanom egy Pierrre Boulezzel és Jessye Normannal tervezett párizsi Kékszakállú több előadását. És le kellett mondanom egy japán turné aláírt szerződését. Tudok tehát erre is példákat mondani - de azt mondják Európa-szerte: ha jó előadást akar hallani, akkor utazzon Zürichbe. Hihetetlenül magas a nívó; szerintem Európában a legjobb, és azt kell mondanom, hogy talán a világon is jelenleg ez a legjobb színház.

- Mivel jól ismeri a nemzetközi sztárvilágot, hadd kérdezzek olyasmit, ami talán furcsán hangzik. A magyar világsztárok – Rost Andrea, Miklósa Erika, és mások – valóban olyan klasszisok, vagy „csak” jó a hazai sajtójuk… Esetleg a vállalt honoráriumuk alacsonyabb…?

- Akiket felsorolt, s még sokkal többen, azok vitathatatlanul sztárok. Valóban. Vagy világsztárok voltak, vagy ma is azok. Persze, nagyon nehéz megfogalmazni azt, hogy mit is jelent a világsztár fogalma. Vannak „hangra szabott” szerepek, amelyekkel az ember bárhol felléphet. Miklósa Erika az Éj Királynője - nem tudom, van-e még valaki bárhol, aki így el tudja énekelni, mint ő. Nagyon is adekvát az ő szereplése. Rost Andrea egyértelműen világsztár. Hihetetlenül tehetséges. És volt, aki világsztár – volt; de tizenöt-húsz év során azt csinálta, amit ő akart. Ami pedig a honoráriumokat illeti, ez a felvetés még kevésbé közelít az igazsághoz. Mindenki ügynökségeken keresztül szerződik, mert ez szükséges rossz. Van, aki több ügynökkel is dolgozik. És nekik is az az érdekük, hogy minél jobban felsrófolják az árakat. Volt egy időszak, amikor a Szovjetunió szétesett, és a volt szovjet tagállamokból az énekesek végre utazhattak; na, ők nagyon lenyomták egy időben az árakat. Mert nagyon olcsón elmentek - de aztán a közönség rájuk unt, úgy, hogy mára visszaszorultak. Nivellálódott a helyzet…

- Hadd bizonygassam – nem a sztárok valós tehetségében kételkedtem. Csupán az járt a fejemben, hogy vajon egy ilyen nagyszerű magyar „referencia” nem teszi-e könnyebbé a még itthon lévő fiatalok elszerződését? Nem közvetlen ajánlásokra gondolok itt – csak, esetleg, ha valaki „szintén magyar”, talán könnyebben bejut a meghallgatásokra.

- Azért ezek egyéni sikerek. Valamennyi. Az az igazság, hogy ezen a pályán nem lehet hazudni. Nem rokoni alapon osztják a főszerepeket. Egyébként pedig - akik valóban jók, azok már elmentek. Vagy nem tagok az Operaházban.

- Próbáltam „készülni” önből, és felfigyeltem valamire. Úgyszólván nincs magánélete – legalábbis a bulvárlapok szerint. Abban a közegben kínosan nem forog a neve. Ha végre találtam valamit a neten, arról rendre kiderült: a „sakkapuka” névrokonról szól.

- Akit a tűz megéget, az fél a tűztől. A pályám kezdetén volt egy nagyon csúnya történet. A két Polgár Lászlót és a hat Polgár-lányt akarták meginterjúvolni az egyik lapban. Egy olyan újságban jelent meg, s úgy, amely számomra nem volt megfelelő. Perbe és haragba is szálltam ezzel az újsággal. Azóta az én magánéletem – tabu. A családom nekem nagyon fontos, és ami az embernek fontos, arra vigyáz. És én képes vagyok erre vigyázni. Egyébként is ritkítottam az interjúkat, ez is igaz, mert volt egy időszak az életemben, amikor annyi interjút adtam, hogy nem tudtam megújulni. Nem tudtam újat mondani. Az én életem végül is nem más, mint tanulok, tanulok, tanulok, utazok, és – tanulok. Főleg a tanulást nehéz fenntartani. Bevallom – lelassultam. Nagyon korán el kell kezdenem egy új szerepet, hogy mire odaérek, az beérjen bennem. Régen egy hét volt, most egy év a tanulás folyamata. Amit harminc éve tanultam, azt álmomban fölébresztve is azonnal - de amit tegnap tanultam, azt holnap már nem tudom. Döbbenetes volt ezt megtapasztalnom. A Hamupipőkében léptem fel tíz év kihagyás után, és volt egy rész, amely tökéletesen ismeretlennek tűnt. Megesküdtem volna, hogy, nem, hogy nem énekeltem még, de soha nem is láttam. Teljesen újra kellett tanulnom. Megdöbbentő volt… Nos, mivel egyre jobban kell koncentrálnom a munkámra, egyre kevesebb időm van beszélni, beszélgetni róla. De talán így van ez a legjobban… 

- Azért találkozásunk konkrét okáról még hadd kérdezzem. A Miskolci Operafesztiválról.

- Szívesen is beszélek róla. Ez az a fesztivál, amelynek van pénze, és meg tudja fizetni a jó művészetet. Tudják, hogy színvonalat csak jó művészek tudnak biztosítani, akiket viszont meg kell fizetni. A fesztivál igazgatója, Bátor Tamás, nagyszerű basszista, jó barát és kolléga. Nagyszerűen csinálja a dolgait. Jó műveket választ, jól kapcsolja a Bartók pluszt - a plusz mindig valami nagyon érdekes. Nagyon szurkolok neki, hogy ezt a fontos fesztivált egyre magasabbra íveltesse. Az ország keleti része, ugye, nem azonos a nyugatival. Nagyon nagy a különbség életszínvonalban; s ahhoz, hogy egy életszínvonalat növelni lehessen, ahhoz a kultúra nagyon nagy segítséget adhat. Ezért szurkolok nekik, ezért megyek fellépni június 19-én. Úgy gondolom, szép este lesz.

 

Tamási Orosz János

 

 

 

 .

Vissza a kezdőlapra