2005. április 19. kedd 00:26

 

Draskovics ment? Na és…?

 

Van-e Magyarországnak gazdaságpolitikája? Nem tudom. Egy pénzügyminiszter-váltást sokféle szakmai magyarázattal lehet kommentálni – legtöbbünk azonban nem ért a pénzügyekhez. A családi költségvetésekhez még úgy-amúgy, de azt is felboríthatja a külső környezet kiszámíthatatlansága. Az adók változása, a közterhek számának változása – mert hiába csökken, ha csökken, az egyik adó, ha mellé rakódik három olyan, egyesével akár jelentéktelen összegben, amiért addig nem kellett fizetni.  És akkor még nem szóltam az árak kalkulálhatatlanságáról – hogy az energiáért akkor most tizenkét, vagy negyven százalékkal kell-e majd többet fizetnem, s a vízért és csatornázásért vajh végül mennyit?

Mondom – nem értek a költségvetés mikro és makró számaihoz; nem is akarok ahhoz értőnek látszani.

De próbáljuk meg összességében, valahogy mégis, értelmezni a helyzetet.

Három esztendővel ezelőtt az akkor hatalomra került kormány egy vaskos hazugság árán szerezte meg a mandátumok többségét. (Igen – ez a kiindulópont, és nem a korábbra történő mutogatás. Mert ugyan sokan gondolják azt, hogy „beválhat” mindig mindent az előző ciklusra, ciklusokra kenni; de ebben van egy óriási buktató. Amire sokan nem gondolnak… Éspedig: egy kormány sohasem egyetlen ciklusra tervez. Ha jó az a kormány. És ha nem kényszeríti bele valamely ország belpolitikai bizonytalansága, a tömegek túlzó várakozásai, arra, hogy kapkodva, négy szűk esztendőben gondolkodjon. Az első ciklus az építkezésé – a másodikban már kezd látszani a kijelölt út. De ha ezt a lehetőséget nem adjuk meg, akkor önmagunkat is megfosztjuk a kellő ítéletalkotói lehetőségtől…)

Most, persze, mondhatja valaki: szavamon fog, s mindenképp a jelenlegi kormánykoalícióra szavaz jövőre(?) is. Mondván, hogy akkor hát lássuk a második ciklust.

Szó sincs róla.

Mert feltételként említettem azt: az elsőben azért látszania kell annak, hogy elkezdődött az építkezés.

Valami – a közért.

De térjünk csak vissza a hazugságokra. A jelenlegi kormány - és ebben már a közhelyekig egyetértett mindenki – a túlköltekezés módszerével nyert. Mindenre ráígért, és tizennyolcra királyt húzott. De senki sem kiáltott, hogy meztelen a király – épp ellenkezőleg. Az érintettek besöpörték az ígért ötven százalék nettó tizennyolc-húsz százalékát, s csak a következő évben, majd idén kezdtek el tűnődni azon, hogy hol marad a további emelés? Hová tűnt a tizenharmadik havi? Csak nem az idei adómat fogja tovább emelni? És hová tűntek az önkormányzatok kasszáiból a béremelések ellentételezéseire fordítható költségvetési tételek? Fizetésemelést a kormány fogalmaz, elbocsátó leveleket a polgármester? Kérdések, amelyek nem születtek meg időben – s ennek isszuk most a levét.

Csak ennek.

Hatalomra jutott egy kormány, amelynek lényegében kétpontos stratégiai terve volt. Egy: megvalósítani a száznapos program ígéreteit, azaz kibocsátani a fedezetlen csekkeket. Kettő: bebizonyíttatni valahogy és valakikkel, hogy az előző ciklus felélt és elherdált mindent. No de akkor miből valósult meg a száznapos program, kérdezhettük már akkor. De ki törődött ezzel. Az a kormány két év alatt széthullott. Meggyőző gazdasági stratégia nélkül könnyen válhatott pártharcok martalékává – s ez nem is maradt el. Jött, söpört, és tizennyolcra már ászt húzott a dumakormány. Blöff – mindenáron.

Ahogy 2002 második felében nem lehetett előre tudni azt, hogy miképpen fog alakulni a családi költségvetésem, ugyanúgy nem tudom ezt idén sem. Ez a lényeg. Az a kormány semmit sem tett azért, hogy ne fokozódjon a létbizonytalanság. Ez a lényeg. A mostani kormány vajh mivel töltötte az elmúlt fél esztendőt? Kedvünkre szórakozhattunk azon, hogy milyen is az új miniszterelnök személyisége? Álarcai mögül nagyon gyorsan felsejlett valódi énje: a gőgös, határtalan arrogancia. Ha másból nem, hát bocsánatkéréseinek modoros hangvételéből, őszintétlenségéből ez egyértelműen kiderülhetett. Márpedig a bocsánatkéréseinek elemzésére elég tág terünk és alkalmunk lehetett. Talán csak az élő fa nem tett szóvá semmit – bár, szegény, ha beszélni tudna… Mindeközben a kormány egy sikeres kampányt folytatott le a magyarság ellen; olyasmi ügyben, amely legutóbb, lám, a Románián át az Unió felé kacsingató Moldáviának messze nem okozott gondot; de emellett, amiről időnként kezdünk megfeledkezni, megbukott az egészségügy helyzetében elfoglalt álláspontja is. Majd lecserélte a kulturális minisztert egy azóta úgyszólván láthatatlan protokollvendégre. S legutóbb, szombat magasságában, bejelentette, hogy lépni kell, mozdulni, s ezért ma ezzel a miniszterrel, holnap azzal, holnapután pedig amazzal tárgyal.

De miről? És miért most? Nem a kinevezése utáni néhány hét során kellett volna erre sort kerítenie? Esetleg körvonalazni azt a programot, amelynek azóta már – ha nyomokban is – de látszania kellene?

Mondtam – nem értek a pénzügyekhez.

De hiszem: ha egy miniszterelnök alig egy évvel a választások előtt két fontos tárca – pénzügy és nemzeti kultúra (amelyen át vezethet csak az út a nemzeti konszenzus, közmegegyezés, civil társadalmi nyugalom felé) – élén vezetőt cserél, az a kapkodás jele. Ha ehhez az társul, hogy a további miniszterek lényegében láthatatlanok – tessék talán találomra megkérdezni az utcán egy-két tucat járókelőt arról, hogy ki is az új egészségügyi, vagy gazdasági miniszter… -, akkor az már a kormányfői diktatúra csalhatatlan jele. S a kettőből összeadódik egy félelmetes jövőkép.

Draskovicsnak mennie kellett? Na és, kérdezem. Ilyesmi nem fordulhat elő egy gazdaságilag padlón heverő országban akkor, ha a kabinetnek – amúgy – tervezhető és tartható stratégiája van. Hol itt a padlón heverés, kérdeznek vissza a liberális közgazdaságtan apostolai. Hát ott, felelem, hogy alig egy esztendeje ezzel indokolták ők is Medgyessy bukását. Márpedig abból egy esztendő alatt nem lehet feltápászkodni. És ott, hogy – hiába a siker hazugsága a fészekrakó programról – a lakáspiac pang; a kormány azokkal az átadott lakásokkal dicsekszik, amelyeket még a korábbi ciklus kedvező törvényeinek nyomán kezdtek el építeni. Az autókereskedők forgalma felére zuhant – az utazási kedv a minimumra. És, ha valaki figyelmesen körültekint, azt tapasztalja, hogy – dacára minden adóhivatali próbálkozásnak – ismét növekszik a szürke és a fekete gazdaság foglalkoztatottsága.

Mindezek után, persze, el lehet gondolkodni a londoni elemzők kommentárjain, vagy Varga Mihály véleményén; el is kell; de én képtelen vagyok erre. Mert, amennyiben Draskovics távozásának tényére, annak lehetséges okaira, a rövidtávok elemzésére szorítkozunk, akkor elfordítjuk tekintetünket a valóságtól. Attól, hogy ennek a ciklusnak nem volt elfogadható megoldási terve az uniós csatlakozást követő hónapok feladataira. Csődöt mondtak, s ez például a gazdatüntetések során is kiderült; de kiderült azokból az elemzésekből is, amelyek néhány napja szóltak arról, hogy az ország 2004-ben nagyon nagy lehetőségeket szalasztott el; s hogy a közepes kockázatos országok sorába sikerült beférkőznünk – a csatlakozást követő fellendülés ígéreteinek ellenére is. Draskovics távozása csak azt nyomatékosítja: a kabinet vezetőjének továbbra sincs átgondolt pénzügypolitikája.

És – akár hazai, akár nemzetközi – befektetőként bizalmatlanul néznék (ahogyan egyszerű állampolgárként nézek bizalmatlanul erre a kabinet-ámokfutásra) arra az országra, amely évek óta képtelen világos feleletet adni néhány alapvető kérdésre. Mit szándékozik tenni adópolitikájával – különösen akkor, ha az unió maga is egy belső, egységes adórendszeren gondolkodik. Mit szándékozik tenni az euróövezethez történő csatlakozásunkig – milyen árfolyam-politikát óhajt követni? Egyáltalán – van-e árfolyam-politikája, vagy kizárólag az a célja, hogy mást akarjon, mint a jegybank elnöke?

Tegnapi cikkemben, siettemben, úgy fogalmaztam: túl az ötvenedik X-en. Egy barátom figyelmeztetett tévedésemre, mondván: talán-talán már ötszázéves lennél? Talán igen, feleltem, megköszönve azért korrekcióját. Mert bizony, hogy az ember belevénül a gondokba, örökös filléreskedő kiszámítottságba és kiadási kiszámíthatatlanságba. Ha felelősen próbálja tervezni az elkövetkezendő éveit.

Gyurcsány Ferenc – egy napot sem öregszik…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra