2005. május 08. vasárnap 01:00

 

Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal, 1983-ból (I. rész)

 

Vajon mennyi utat járt be, és hogyan, Tamás Gáspár Miklós? Vajon meddig terjed a kisebbségi filozófus felelőssége? Szemére vethet-e másoknak bármit is az, aki valaha – egészen pontosan 1983 augusztusában – így vélekedett: „Mert a kisebbség számára a közvetlenül érzékelhető fájdalom: az ellene szünet nélküli célozgató propaganda, az erre fölépült fenyegetettség-érzés. A közéletnek, a mindenfajta politizálásnak egyetlen formája a magyar kérdésről való mitologikus beszéd Romániában. Lényegében minden csatorna ebbe a kloákába torkollik.” Vagy így: „Például, van egy csomó megalkuvó szülő Romániában, aki román iskolába adja a gyerekét, gondolván, hogy jobb esélyekre tesz szert a gyermek. Megfeledkeznek arról, hogy a numerus clausus nem úgy érvényesül, hogy ki milyen iskolába járt, hanem aszerint, hogy kinek milyen neve van. Tehát a Kovács Pistikét, aki törve beszél már csak magyarul, azt pont úgy rúgják ki az egyetemi felvételi vizsgán, mint azt a Kovács Pistikét, aki csak törve tud románul. Mert a nevét nézik, és nem a szülei enyhe kis opportunizmusát.” Tudjuk: több napra való olvasmányt kínálunk – de nem épp haszontalan szembesítés ez az írás azzal a Tamás Gáspár Miklóssal, akit ma ismerünk…
(Képünk egy olyan pillanatban készült, amikor a későbbi koalícióstársak emberei még nem kitüntették Tamás Gáspár Miklóst. 1988 június 16-a, a Batthyány-örökmécsesnél…)

***

Kisebbségből kisebbségbe (Varga Imre beszélgetés áttelepültekkel)

Magyarságunk arcképéhez hozzátartozik a szomszédságunkban élő magyar nemzetiségek és a nyugati diaszpóra ismerete is, kérdéseiket sajátunkénak kell tartanunk, tanácsos megismerkednünk gondjaikkal, részt venni ritka és értékes örömeikben. Magyarország, köztudott, nem azonos a magyarság egészével. Van, aki merészen kifordítja ezt a tényt, mondván, hogy az "igazi magyarok" azok, akik napról-napra megharcolnak veszélynek kitett nyelvükért, kultúrájukért, vagyis küzdelem árán maradnak magyarok, tehát az igazi Magyarország országhatárainkon kívül van. Mint minden szokatlan gondolatban, van ebben is valami ellenkezést keltő, fölkavaró. Újra kell gondolnunk, vajon címer, zászló, határok, a viszonylagos védettség elegend6-e az egészséges nemzeti tudat és önismeret meglétéhez. Tény, hogy a magyar nemzetiségekhez és diaszpórákhoz való formai kötődéseket bensőségesebbé, teljesebbé, életszerűbbé kellene tenni. S erre jóformán mindig csak egy-egy veszélyhelyzet tudatosítása után gondol 'az ország politikai vezetése.
Aki valamelyest is sorsának érzi a magyarságot, nem háríthatja félre személyes felelősségét. S ebben bizony van tennivalója mindenkinek külön-külön, szervezetileg, közösségi, de országos szinteken is. Néha már a jól irányzott kérdések is segíthetnek a tisztázásban. Olykor persze csak kérdezni tudunk, lévén, hogy másra eszközünk nincsen. A szomszédságokból egyénenként, majd csoportosan áttelepülők sok átértékelni való, hasznosítható tapasztalatot hoztak magukkal. Volt hazájukat, a nemzetiségi, a kisebbségi élet nehézségeit jól ismerik, de friss szemmel új honukról is mondhatnak megszívlelendőt. Megtalálják, s ez most a szó értelmének megerősítése, fölfedezik Magyarországot. De vajon haza találnak-e? Vagy itt-létüket ideiglenesnek tartva, az első adódó alkalommal visszamennének óhazájukba? Hűségesek? Önmagukhoz? Múltjukhoz? Jelenükhöz?
Hazát cserélni, hazát foglalni, mondom ezt a magam megszenvedett tapasztalatai alapján, igencsak küzdelmes folyamat. S minden egyes sors tanulsága lehet az egésznek. De itt csak válogathatunk - vödörnyit nekünk az óceánból. Mindmáig sok a félreértés az áttelepülők körül, s ez mindkét fél számára megnehezíti a közös hang megtalálását. Pedig a nyelv ugyanaz. A szót értést segítendő, vágtam neki az áttelepülőkkel készített beszélgetések rögzítésének. Ezeknek az írásoknak egy része már évekkel ezelőtt készen állt, s mivel akkor lapok, folyóiratok, kiadók részéről megjelentetésükre nem kaptam ígéretet, maradtak egész mostanáig kéziratban. Sajnos a közben eltelt idő sem tette dokumentumokká őket, máig élő gondokat-bajokat fogalmaznak meg. Tennivalóink talán már világosabban látszanak, mint évekkel ezelőtt, de még mindig sok a visszatartott kérdés. Önmagunkkal és másokkal szemben is. Kérdezni próbál a maga lehetőségeivel ez az interjúsor is, amelyet most olvasóink figyelmébe ajánlok. (Varga Imre)
***

- Milyen családban születtél? Beszélj a tágabb értelemben vett közösségről, iskoláidról és nyelvi környezetről.
- Nézd, én harminc évet töltöttem Erdélyben, kereken harminc évet. Negyvennyolctól hetvennyolcig. Tisztán magyar nyelvű környezetben. Amikor én gyerek voltam Kolozsváron, különösen azon a környéken, ahol laktunk, románok ugyan, mint később kiderült, éltek, de azok is többnyire magyarul beszéltek velünk. Tehát az ő kétnyelvűségük magyar felével fordultak felénk, úgy, hogy én csak az iskolában kezdtem románul tanulni. És senkit nem ismertem addig, akivel románul kellett volna beszélnem. Kolozsvárott születtem és ott éltem mindig. Kivéve két évet, amikor Bukarestben voltam diák. Értelmiségi családból származom, az apám író volt, szerkesztő, régi kommunista, aki egy ideig a magyar színháznak volt igazgatója Kolozsvárott. Egyetlen gyerek vagyok, kései gyerek, és ennek megfelelően meglehetősen elzárt és kevésbé tipikus életet éltem: egy értelmiségi gyerek életét. Még ráadásul az is eléggé elszigetelt, hogy nagyon sokat voltam beteg kisgyerek-koromban, és nagyon sokat voltam otthon. Tehát én leginkább csak a dolgozatokat írtam meg az iskolában, meg levizsgáztam, máskülönben nagyon keveset jártam iskolába. És hát ezért az apám nagy könyvtárában nőttem fel tulajdonképpen, meglehetősen szeszélyesen irányított nevelésem volt, de hát a könyvmolyság az mindig hozzátartozott az életemhez. A gimnázium vége felé lettek másfajta kapcsolataim, akkor kezdtem a kortársaim iránt érdeklődni. És egyáltalán akkor tudatosult bennem először igazán és empirikusan is, hogy én egy több nemzetiségű társadalomban élek, s nem egy kis zárt magyar glóbuszon. Akkor lettek kapcsolataim, különös módon nem erdélyi, hanem bukaresti románokkal.
- S van valami különbség köztük?
- Természetesen: A bukarestieknek sokkal kevesebb előítélete van a magyarokkal szemben, mint az erdélyi románoknak. Ezért egyszerűbb volt velük barátkozni.
- S ennek okát miben látod?
- Egyszerűen a hagyományok folytán. Az erdélyi románság nemzeti öntudata polemikus jellegűségben, magyarellenségben nyilvánul meg elsősorban, a bukarestieknek megvannak többnyire ugyanezek az előítéleteik, dehát ezek kevéssé közeliek, kevéssé támaszkodnak családi tradíciókra, ilyesmikre. És hát Bukarest mégiscsak nagyváros és némi üdvös kozmopolitizmus is kifejlődött ott az idők során. Úgyhogy ennek folytán az embert ott nem utálták annyira. Egy eléggé speciális dolgot tudok mondani, ami az én helyzetemben más volt egy kissé, mint a nemzedéktársaim helyzetében, az az, hogy én soha nem voltam annyira elszigetelve Magyarországtól, mint az erdélyiek általában. Fantasztikus privilégium volt, hogy hozzánk jártak folyóiratok és napilapok. Világéletemben olvastam, ha hozzájutottam könyvekhez. Számomra mindig megdöbbentő volt, hogy nemzedéktársaim mennyire nem ismerik Magyarországot, és mennyire nem ismerik a modern magyar kultúrát. Emlékszem, hogy javasoltam egyszer a Kriterion Kiadónak, hogy ha már nem megy másként, akkor legalább a világirodalmi sorozatában adjon ki magyarországi modern műveket. S ez meg is valósult. Kiadták Déryt, Ottlikot, Füstöt. S mikor ezeket a neveket említettem, hogy Ottlik Géza és Füst Milán, akkor a fene se tudta, hogy ezek kicsodák. Szóval a modernebb magyar kultúra tökéletesen ismeretlen volt olyan emberek számára, akik egyébként igazán csordultig voltak nemzeti érzéssel. Na most ez számomra sosem volt így, csak azért említem meg, mert a későbbiek szempontjából van jelentősége. Mielőtt én elvégeztem az egyetemet, tanultam két évig Bukarestben klasszikafilológiát. A bukaresti tartózkodás azért volt számomra jelentős, mert azt hiszem, ott alakult ki a nemzeti tudatom. Egy bukaresti alagsorban, ahol rajtam kívül főleg székely cselédek laktak. Ott volt az a pillanat, amikor a romániai magyar létnek az igazi dimenzióit én fölfogtam a bukaresti székely cselédek között. Az élményben semmi különleges nincsen, közhelyes - de hát velem is körülbelül így történt. És ott, ahol bizonyos föladatot jelentett megtartanom magamat magyarnak, ami nem jelentett különösebb erőfeszítést, de mégis valamelyest tudatosítani kellett, s ez elég meghatározó élmény volt. Nekem lehetőségem lett volna arra, hogy ott maradjak Bukarestben a tanszéken, román tudományos életet folytathattam volna. S ez nem volt különösebb csábítás, Bukarest nem egy vonzó város. De hát mindenképpen a horizonton a halvány alternatívája a választásnak fölmerült. Sosem haboztam igazán, de hát mégiscsak megerősített az önazonulásomban, hogy egyáltalán valami gyönge kis kihívással kellett szembesülnöm. Nem volt erős, nem akarom dramatizálni. Hazamentem Kolozsvárra. Lehet, hogy azért is nem akartam Bukarestben élni, mert tudtam, hogy görög-latin diplomával én nem fogok tudni egy specifikusan magyar értelmiségi pályán elhelyezkedni. Mert hiszen úgy van ez korlátozva, hogy nem lehet valaki Romániában magyar klasszika-filológus, mert ilyen nincs. Úgyhogy visszamentem Kolozsvárra. A filozófia szakra, amit már elkezdtem volt azelőtt, és ezt fejeztem be. Simán elvégeztem az egyetemet, bejutottam az Utunk szerkesztőségébe, ahol már azelőtt publikáltam. Ettől kezdve hetvennyolcig, a távozásom napjáig szerkesztője voltam az Utunknak. Ezt nevezik sima pályának. Hát ez nem volt annyira sima, mert hogy volt közben egy epizód...
- Beszélj a szerkesztői tapasztalataidról, ha érdemesnek tartod.
- Mi, az hogy! Ezek nagyon is fontosak, különösen életrajzi szempontból. Nézd, a szerkesztői munka két szempontból volt számomra meghatározó. Az egyik, hogy meg kellett próbálnom abban az adott provinciális közegben a szellemi preferenciáim érvényesíteni. Ez elöl nem tértem ki. Lehetséges lett volna, mint ahogy számos kollégám azt csinálta, hogy szuverén módon lenézte az egész kis erdélyi vacak szellemi életet, és hát a négy fala között csinálta, amit ö fontosnak tartott. Máskülönben éppen hogy elvégezte a munkáját, és kész. No, én nem ezt választottam. Hanem én próbáltam verekedni, csapkodni, harcolni és érvényesíteni szempontjaimat. Nem állíthatom azt, hogy ez a közeg nagyon mereven ellenálló lett volna, sőt azt kell mondanom, hogy ez a közeg bizonyos értelemben lágy volt és erősebb behatásokra könnyen benyomódott. Sőt bizonyos fokig ennek az úgynevezett erdélyi fiatal esszéíró-nemzedéknek, amelyhez tartozni szerencsém van, a sikerének a titkát abban látom többek között, hogy az erdélyi magyar kultúrában annyira bizonytalanok az értékszempontok, a szónak jó és rossz értelmében egyaránt, hogy nem volt a begyepesedett kulturális vezetőknek sem igazán érve arra, hogy ezek az új dolgok mért ne legyenek. Annyira nem tudták eldönteni még maguk számára sem, hogy mi a jó és mi a rossz. Tehát ez a bizonytalanság pont úgy megengedte a körünkből származó jó írásokat, mint a tökéletes blöfföt és humbugot, ami ebben a körben szintúgy nem hiányzik, és ezt én is nagyon jól tudom. Ez a közeg bizonyos tabuktól eltekintve a világon mindent lenyelt. Mert tényleg el volt szakítva mindentől, ami a szó igazi értelmében kultúrát jelent. Ezek a tabuk egyrészt a cenzúra tabui voltak; s elég áttekinthetőek. Romániában különösen, ahol egyértelmű és terrorisztikus cenzúra uralkodik. A cenzúrahivatalt ugyan vagy hat éve megszüntették, de vannak ehelyett más hivatalok. Az előzetes cenzúrának az a formája, hogy a párt egy embere átolvassa a lapokat imprimatúra előtt. Nagyon egyszerűek a dolgok. Szavak be vannak tiltva. Tudod, mint Lengyelországban nyilvánosságra hozták azt a bizonyos cenzúralistát a tilos szavakról, ilyen tilos szólista Romániában is van. Emlékszem, hogy apámnak annak idején egy novelláját betiltották azért, mert volt benne egy ilyen mondat, hogy „Jolán, oltsd el a gázt!" Akkor éppen a gáz szót nem lehetett leírni. Viszont ez titkos dolog volt, a cenzúra működött, és nem mondták meg neki, hogy mi az, amiért nem. Hiszen akkor megtudta volna, hogy a gázról tilos beszélni. Úgy hogy nem közölték vele, miért tiltották be a novelláját, tehát ki sem lehetett húzni ezt a mondatot, mert ezáltal dekonspirálták volna, hogy mi is az, ami nem tetszik. Éppen valami KGST-vita volt akkor a romániai földgáz fölhasználásáról, ezért volt tilos Jolánnak a gázt eloltani a novellában. Az elvek teljesen változatlanok, a sztálinista cenzúra korlátlanul uralkodik. Csak annyit változott az ötvenes évektől, hogy bizonytalanná vált magában és kapkodóvá. Ezen kívül egy nagyon furcsa taburendszere alakult ki az ottani magyar kultúrának. Ugyanis a romániai magyar kultúra hivatalos vezetői saját megalkuvásukat egyfajta historizáló nacionalizmussal kompenzálják. Tehát a szemükben deheroizálónak tűnő törekvéseket vagy egyáltalán magát az iróniát nagyon rosszul bírják. S azért ilyen értelemben kétségkívül voltak tabuk, de ezek is túlhaladhatók voltak. Hiszen ezek a vezetők önbizalom-hiányos, szerencsétlen, meghunyászkodó kis emberek voltak. Némi agresszivitással bármit el tudtál körükben érni. Nem volt ez igazi kemény ellenállás.
- S nektek sikerült csoportosan szembeszállni ezzel a szemlélettel?
- Ezt nem állíthatom, mert az egész csoportban kettőnknek volt valamiféle hatalmunk, ugye, Molnár Gusztávnak, a Kiadó munkatársának, meg nekem. Nekem csak egy ideig, és csökkenő mértékben. Neki növekvő mértékben. Szóval a befolyásunk így keresztbe alakult. Kezdetben én ugyanis reményteli ifjú titán voltam, és aztán lassan derült ki rólam, hogy én egy bajkeverő vagyok és gazfickó. Ez csak lassan derült ki. Különösen akkor, mikor megtagadtam azt, hogy írjak egy vezércikket a Ceausescu-féle morális kódexről, amire felszólítottak.
- És a megtagadás következményekkel járt?
- Két éves szilenciumot kaptam és följelentettek az állambiztonsági szolgálatnál, melynek folytán több hónapos kihallgatás-sorozatnak vetettek alá. S katonai ügyészség, és amit akarsz. Egyébként közlöm veled, hogy maga az állambiztonsági szolgálat, mint a végén kiderült, merőben kiröhögte ezt a följelentést, ami a szerkesztőségből érkezett. Dehát fölhasználták az alkalmat, hogy egy kicsit. körülszaglászhatnak. Volt rá ürügyük. Majd megmutatták nekem a kollégáim által aláírt följelentéseket. Úgyhogy tökéletesen kiröhögték ezt a magyar virtust. Mondván, hogy ezek a magyarok följelentgetik egymást. De ettől függetlenül kaptam, nem tőlük, hanem a szerkesztőségtől, egy két éves szilenciumot. Jó, egyébként ez az egész Securitate-dolog rosszabbul is végződhetett volna, amennyiben nem járnak közben az érdekemben befolyásos írók.
- S ez a szilencium a szerkesztőségi állásodban jelentett valamilyen változást?
- Igen, hogyne. Korrektorrá minősítettek vissza két évre. Erre a két évre. És nem írhattam. A fizetésemben nem jelentett változást. Majd aztán egy adott pillanatban ezt az egészet felfüggesztették, és írhattam egy évig még, és aztán eljöttem.
- S miért merült föl benned az átjövetel gondolata? Milyen okból telep ültél át Magyarországra?
- A magad esetéből is tudnod kell, meg a többiek elbeszéléséből is, hogy ezt csak félig lehet racionalizálni... Nézd, a dolog lényege, ami eldöntötte igazából a kérdést, ennek számos oka van. Kezdve az olyan okoktól, hogy szerettem, mint látogató ezt a várost, Budapestet. Az ilyenek. Meg egyáltalán vonzott a nagyváros.
- Sokat jártál azelőtt Budapesten?
- Nem. Nem sokat. Romániából, mint tudod, kétévenként csak egyszer lehetett és kevés szabadságom is volt, mert dolgoztam. Felnőtt fejjel összesen háromszor jártam itt hosszabb időre. De mondom, ezeken az imponderábiliákon túl, ami lényeges volt, hogy azt gondoltam: az, amire az adottságaim képesítenek, az többé nem fejthető ki igazán jól Erdélyben. Nekem az volt akkor az érzésem - lehet, hogy ma például nem is jönnék ki -, akkor az volt az érzésem, hogy Erdélyben egyetlen egy normális feladat van az értelmiség számára, a nemzetiségi ellenállás élére állni. Úgy véltem, hogy az én kritikai tevékenységemben azáltal, hogy kritikai, volt egy akaratlan destruktív elem. Hogy ha ezt őszintén akarom folytatni, ezzel valóban gyöngíthetem nemzeti önbizalmamat, ami nem kívánatos, ugyanakkor ebbe az istállómeleg összetartás-éthoszba nem tudok beleilleszkedni, mert akkor hazudnom kellene. Tehát így más nem maradhat számomra, mint a hallgatás, vagy pedig belemenekülés olyan szakmai témákba, amelyeknek az erdélyi kultúrkörön belül semmiféle relevanciájúk nincsen. Tehát azt, hogy én egy szigorú szakmai értelemben vett filozófiát műveljek az erdélyi kultúrán belül, az abszurdum, ennek semmi értelme, ennek ott nincs helye. Én azt gondoltam egy ideig, hogy nem így van, de világosan be kell látni, hogy a kisebbségi kultúrába ilyen nem fér bele. Noha, s itt áttérek a másik okra, észrevettem, hogy egész egyszerűen a kultúrám sajátságos jellegénél fogva én másféle dolgokat írtam, mint többnyire ott szoktak. Ezáltal nagyon furcsa népszerűségre tettem szert. Ennek először örültem, aztán kezdett megkeseredni a szám íze. Akkor rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy mit írok. Az írásaim jelentősége nem más, mint: "van nekünk egy filozófusunk, aki ilyen sok nyelven olvas" és a többi, ésatöbbi. Egész egyszerűen egy önmagunknak adományozott jó pont voltam, és én gondolhattam, amit akartam. Nézd, hát ez bohóckodás, ezt nem lehet csinálni.
 

 .

Vissza a kezdőlapra