2005. május 08. vasárnap 22:10

 

Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal, 1983-ból (II. rész)

 

- Hadd szakítsalak meg egy pillanatra. Milyen nyelveket tudsz, milyen nyelveket értesz, beszélsz?
- A magyaron és románon kívül tudok franciául, németül, angolul, olaszul. Most már sajnos elég sokat felejtettem, de ógörögül és latinul is tudok. Spanyolul se adnak el. Ennek egy része afféle filosz nyelvtudás. A latin nyelveknél az egyik nyelvből adódik a másik. Olaszt nem tanultam soha életemben, tudván latinul és franciául elkezdtem olaszul olvasni. De nem is ilyesmikről akarok én beszélni. A lényeg az volt, hogy nem láttam többé feladatot magam előtt. Igazi feladatot. Az álságos népszerűségre pedig, amire szert tettem, arra pedig egyáltalán nem áhítoztam. Kétségkívül, egy olyan érzés is belejátszott, ezt meg kell, hogy mondjam, hogy valaminek vége. No ez még nem döntő. Elég makacs ember vagyok, hogy ne adjam föl. Mint ahogy voltaképpen ma is erdélyinek tartom magam, s a dolgaim igen jelentős részét nem adtam föl. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy Romániában a kivándorlás egészen mást jelent, mint minden más országban. S méreteinél fogva. Gondold el, hogy eltűnt abból az országból, hatszázezer németből háromszázezer. Ezen belül a szinte teljes értelmiség. El tudok mondani egy kis történetet. Kolozsvárott a Rákóczi út 21. szám alatt laktam. Ez egy kétemeletes kis ház, amelyben kis lakások vannak. Eredetileg egy katolikus lányiskola tanárnőinek épült. Ezek többnyire garzonlakások. Amiket a háború után nyilván családok vettek birtokba. A játszótársaimmal a helyzet, akikkel egy házban nőttünk fel, a következő. Ugye, a földszinten laktunk mi. Én itt vagyok Magyarországon. A következő szinten lakott Hirsch Robi, aki Izraelben van. A második emeleten lakott Koltay Péter és Koltay Mari, ők meg az Egyesült Államokban vannak. Miután ők elmentek, odaköltözött egy román család, ezeknek volt egy fiuk, aki ma Svédországban van. Az udvaron van még egy kis ház, amiben egy kis lakás. Ott lakott két lány. Az egyik, Csibi Juli, itt van Magyarországon, Kiss Zsuzsi Nyugat-Németországban van. Otthon maradt a házmester két alkoholista fia. Ez parabolának is jó, de a helyzet tényleg így néz ki. Tehát, hogy ha én ma hazamennék Kolozsvárra, mint ahogy nem mehetek, mert nyolcvanban kiutasítottak örök időkre az országból, akkor egy ismerőssel nem találkoznék. A volt unitárius kollégiumban, a mai Brassai Sámuel gimnáziumban végeztem. Ez egy belvárosi proliiskola volt. S amennyiben elkerültem az elitizmust egy aspektusában az életemnek, az, hogy mindig ilyen kültelki és proliiskolákba jártam, és sokkal jobban jártam. Az osztálytársaim közül senki sincs már Kolozsváron. Vagy külföldön vannak, vagy pedig a romániai telepítési politika folytán elkerültek Erdélyből. Negyvenegyen végeztünk végülis egy jó iskolában, ebből hárman végeztünk főiskolát, egyetemet. Gondold meg, hogy ebben az osztályban a gyerekeknek jó fele értelmiségi családból származott, és ezekből munkások lettek, bolti eladók és így tovább. Tehát a lefelé mobilitás szociálisan nagyon világosan érezhető volt. A numerus clausus következtében persze. Érthető. Számomra a város kiürült. És ez folyamatosan tartott a gyerekkorom óta. Legelőször is eltűntek a zsidók. Nekem nagyon sok zsidó barátom volt gyermekkoromban, ami egyszerűen abból is adódott, hogy én kommunista családból származom, s itt van összefüggés a zsidóság és a régi kommunista párt között, és ezért sok ilyen ismerősöm volt. S ezek eltűntek. Gyermekkori ismerőseimnek jelentős része a zsidó kivándorlás folytán tűnt el. Utána pedig a disszidálási hullám folytán, meg mert mindenkit áthelyeztek Kolozsvárról, sőt a bukaresti barátaim is eltűntek, tehát én Bukarestbe is hiába mennék ma. A románok pont úgy mennek és a román vezető értelmiség körében olyan mértéket öltött a disszidálási hullám, ami minden más országban elképzelhetetlen.
- Nyilván elgondolkoztál ezeken a dolgokon. Miben látod ennek a mértéktelen kivándorlásnak az okát?
- Románia speciális helyzetében látom az okát. Ugyan a többi ország is rossz hely itt a környéken. Romániának azonban sikerült az abszurditást és az irrealitást olyan fokra emelni, ami valószínűleg meghaladja az emberi képzelőerőnek mindenféle tűrőképességét. Ugyanis nem hiszek abban, hogy pusztán az anyagi nyomor hatására az emberek elmennének. Különben is, amikor a disszidálási hullám tetőződött, akkor még távolról sem volt ott olyan nyomor, mint amilyen ma van. Nem ez motiválta. Egy nagyon furcsa típusú őrjöngés, ami abból adódik, hogy a sztálinista típusú rendszer úgy ment át ebbe az új típusú, a sztálinizmust félfasiszta elemekkel dúsító diktatúrába, hogy semmi világosan ki nem mondatott. Soha semminek a világos tudatára nem lehetett jutni. Amit egy külsődleges tény is mutat, hogy szemben a többi kommunista országgal, itt az ötvenes évek kirakatpereinek áldozatait nem rehabilitálták a mai napig. Tehát a rendszer kontuinitása száz százalékos. Amikor homályosan céloznak az ötvenes évek bizonyos hibáira, akkor az idegen befolyás, a kozmopoliták, a magyar frakció a pártban, ezeknek tudatik be minden hiba és bűn. No most: nem kell azt hinni; hogy ez a nacionalista őrjöngés csak a kisebbségieket nyomasztja. A románokat persze nem közvetlenül nyomasztja. Tehát nem úgy, hogy számukra ez egy folytonos pszichikai károsodást jelentene. Mert a kisebbség számára a közvetlenül érzékelhető fájdalom: az ellene szünet nélküli célozgató propaganda, az erre fölépült fenyegetettség-érzés. A közéletnek, a mindenfajta politizálásnak egyetlen formája a magyar kérdésről való mitologikus beszéd Romániában. Lényegében minden csatorna ebbe a kloákába torkollik. Ezért a nyilvános beszéd úgy eltorzult és tönkrement, hogy a kicsit is gondolkodó románokat is nyomasztja. Akkor is, ha maguk is nacionalisták. De ezt a szüntelenül áradó mocskot nem lehet igazából elviselni. Arról nem beszélve, hogy milyen unalmas. Hazug, szörnyű, aljas és iszonyatosan egyhangú. Mert ebben még a klasszikus nacionalizmusnak a felszínességei sincsenek benne, szeszélyessége, őrült ötletei, hanem az egész betonszürkeséggel megy. A másik az, hogy Románia különben is a kóros unalom országa. Gondold el, hogy egyesül ebben az országban a puritán sztálinista cenzúra a nacionalista cenzúrával. Tehát a magas kultúra különféle ideológiai okokból tilos, ráadásul egy évszázados provinciális elzárkózás után nem lehet elfelejteni azt, hogy a román kultúra fiatal kultúra, tehát például alap művek nincsenek lefordítva, és komoly építőkövek hiányoznak ebből a kultúrából. És hiányzik a szórakozás. A ponyva, a krimi, a szórakoztató filmek, ezek hiánycikkek. Ezen kívül pedig az ország a permanens mobilizáltság állapotában él, amitől meg lehet kétségkívül bolondulni. A Ceausescu-féle látogatásokon százezreket mozgósítanak - munkaszüneti nap - a Megéneklünk Románia Nemzeti Fesztivál szűnni nem akaró rendezvényére. Minden egyes állampolgár tagja valamilyen paramilitáris szervezetnek kötelező módon, és a hét egy napját valamilyen formaruhában tölti, lőgyakorlatra jár. Állandóan ideológiai továbbképzéseken és fejtágítókon kell részt vennie. Minden egyes állampolgárnak kötelezőek a fizetetlen vasárnapi műszakok. Gyárakban előre nem jelentik be a munkaidő-meghosszabbítást, úgy, hogy a munkások nem akkor mennek haza, amikor a feleségük várja őket, hanem később. A privát élet leépítésére nagyon határozott intézkedéseket tesznek. Ezt olyan dolgokkal lehet illusztrálni, hogy az autóbusz-közlekedés csak a munkába menet és munkából jövet idején megfelelő sűrűségű, különben alig létezik. Taxi nincs. A legelképesztőbb korlátozásokat léptetik életbe. Egyszerűen nincs magánélet. Nem nagyon van idő rá és az emberek fázóssá is lettek, rettegve húzódnak meg a kis betonkaptáraikban. Ez tényleg elviselhetetlen ország. Nem azt állítom, hogy az én életem is ilyen volt. De engem mindig is ez vett körül. Ez az élet bizonyos értelemben - már nem az enyém, hanem amit leírtam -, bizonyos értelemben nagyon könnyű. Tekintve, hogy nem enged választást, s ez az embert fölmenti a döntés alól, és az egészben van valami félálomszerű, valami kábultság, amibe az ember nagyon könnyen belesüppedhet. Romániáról az embernek leginkább a hajnali pályaudvarok és féldecik jutnak eszébe. És a katonaság.
- Milyen furcsa. Nekem is.
- Igen. Katona ugyan nem voltam, de én is ücsörögtem a hajnali pályaudvarokon sörrel meg féldecikkel a hasamban. Ilyen körülmények között az emberben nem is annyira a fölháborodás lesz úrrá, hanem valami tehetetlen részvét, ami rettenetesen eltompítja a gondolkodást. És lehetetlen is a szó igazi értelmében vett politikai gondolkodás. Érdekes, hogy az ember ezt a tompa, differenciálatlan részvétet érzi, vagy pedig, mint az én barátaim, a ló másik oldalára átesvén, a gyűlölködést választják. Egyik sem kibírható. A gyűlölködés különösen nem, számomra. Az igazság az, hogy ha én még sokáig Romániában ücsörgök, akkor valószínűleg én se tudtam volna megmenekülni valamifajta nacionalizmustói. Azt hiszem, hogy elkerülhetetlen lett volna, egyszerűen pszichológiai segédeszközként. Sose lettem volna tudatosan nacionalista, azt nem állítom; mert az emberben működnek fékek. De, hogy érzelmileg igen, az biztos. Nem szeretem a nacionalizmust, de tudom, miről beszélek, mert ez olyan érzés, amit, ha nem is teljes mélységében, de valamelyest magam is kipróbáltam.
- És ezt a helyzetet akartad többek k6zt kikerülni azzal, hogy áttelepültél?
- Persze. Ott csak amorális lehetőségek voltak, és egyszerűen bizonyos értelemben normális körülmények között akartam élni, amit ne úgy érts, hogy jobb körülmények között. Mert az én helyzetemben ténylegesen volt sok kivételesség, ami gőggel is eltölthetett volna. Ott, abban az egész ottani egész kisebbségi kutyaszarban volt egyfajta pátosz. Ami megint csak ránehezedett az ember munkájára. És a harmadik dolog, hogy akkoriban úgy éreztem, hogy ha én valamit tenni akarok - ugyan semmiféle illúzióim nem voltak lehetséges hatékonysága felől -, de ha én el akarom mondani valaha ezt a dolgot, akkor nekem el kell onnan jönnöm. Nem azért, mert cenzúra van, mert, hogy ott nem tudtam volna ezt a dolgot soha leírni, soha papírra vetni, márpedig meg kell írni, hogy mi történt, mi történt velünk.
- Érdekelne maga az átjöveteled, a beilleszkedésed folyamata, a kellemes és kellemetlen meglepetések.
- Kevés érdekeset tudok mondani. Öt évig vártam erre a letelepedési engedélyre, amit a magyaroktól nem kaptam meg, tekintve, hogy a hatóságok számára nem kívánatos emberekkel voltam barátságban és ez közismert volt. Ezek a barátságok folytatódnak is. Továbbra sem örvendek közszeretetnek a hatóságok körében. Nomármost: a letelepedési engedélyt megadták; egyébként én gyalog voltam egy kis politikai játszmában. Gesztus volt, nem felém, hanem mások felé. Beilleszkedési nehézségeim nem voltak. Persze voltak és vannak nehézségeim, de ezeket nem érzem beilleszkedési nehézségeknek. Nem hiszem, hogy az erdélyi magyarság és Magyarország között olyan komoly kulturális sorompó volna, a szót nem a magas kultúra értelmében, hanem antropológiai értelemben véve, hogy valóban nehéz lehessen beilleszkedni. Egyetlen föltétellel persze. Hogy az embernek nem szabad elvárnia, hogy benne mindazt, ami specifikusan erdélyi, megértsék. Én ezzel az illúzióval egyáltalán nem rendelkeztem soha, tehát ez a magyarázkodási görcs, s főleg kezdetben, nem volt meg bennem. Érdekes módon, idővel ezek a dolgok mégiscsak visszaütnek. Már öt éve vagyok itt, és a dolgok most kezdenek igazán nehézzé válni, amik az első három-négy évben igazán nem voltak azok. Nekem eleve is nagyon sok barátom volt itt, és én olyan közegbe jöttem ki, ami számomra barátságosabb volt, mint az otthoni. A legtöbb barátom azóta vagy itt van, vagy másutt van. Voltak, akik meghaltak. Ettől függetlenül persze hiányzik Kolozsvár. Nyolcvanig hazajártam sűrün. Anyám is ott volt, most már átköltözött ő is. Aztán: én különváltam a feleségemtől és itteni lányokkal álltam össze, s éltem és élek.
- Formai kérdés: román állampolgárként jöttél át?
- Nem, hontalanként jöttem át. Hetvenkilenc legelejétől vagyok magyar állampolgár. Persze ez érzelmileg is fontos volt nekem. A román állampolgárságtói a lehető leggyorsabban szabadulni kívántam. Maga a kivándorlás borzasztó dolog. Érdekes módon ezt a kivándorlási procedurát, iratok beszerzését satöbbi, egészen jól bírtam. Furcsa, hogy a legeslegutolsó nap borultam ki egyapróságtól. Ugyanis mentem a kolozsvári menetjegyirodába a Fő térre, s két első osztályú jegyet kértem Budapestig. Átadtam a két útlevelet. Ó pardon, kivándorló útlevéllel csak másodosztályon szabad utazni. Ez máig így van egyébként. Ez volt az a pillanat, amikor megkaptam az első dührohamot, és a teljesen ártatlan, szerencsétlen vasúti tisztviselőnővel elkezdtem úgy üvölteni, hogy a fél Fő tér összeszaladt. De ettől függetlenül másodosztályon utaztam Budapestig. Ez szimbolikus, de valóban megfelel az egyéb tények hangulatának. Mondom, nem okozott nehézséget a beilleszkedés. Ráadásul...
- Volt mindjárt állásod?
- Nem, ez belekerült egy fél évbe. Aztán kaptam egy egészen kitűnő állást. Az egyetemen voltam, a filozófiatörténet tanszéken tudományos kutató, míg ki nem rúgtak.
- S ott mennyi időt tö1töttél?
- Hároméves szerződésem volt, s azt kitöltöttem, Nem újították meg.
- S ha nem titok, miért rúgtak ki? Milyen indokkal?
- Nyíltan politikai okokból. Az ellenzéki tevékenységben való részvételemért. De annyira nyíltan, hogy ez a Kari Híradó című újságban meg is jelent. Meginterjúvolták a tanszékvezetőmet, hogy miért is nem tarthatok előadásokat, s ő megindokolta.
- Na most, érdekelne engem a folyamat, hogyan lesz egy nemzetiségi, kisebbségi ember ellenzéki. Te ezt a fogalmat hitelesnek tartod-e, mármint az ellenzékiséget, vagy pedig valamiféle ráfogásnak?
- Hitelesnek tartom. Azzal a kiegészítéssel, hogy az ellenzéki terminus annyiban félrevezető, hogy talán egy nagyobb embercsoportot sugall, mint amekkora ez az ellenzék valójában. Csak ennyiben. Ilyen kis csoportokat a nyugati típusú demokráciában nem szoktak ellenzéknek nevezni, hanem kis politikai csoportosulásnak vagy mi a csudának. De mivel ezt használják, majdnem mindenki tudja, mit kell ezen érteni. Tehát konvencionálisan használható.
- Találkoztál-e olyan véleményekkel, amelyek a te ellenzékiségedet valamiféle hűtlenségnek tartották? Új hazát, új állampolgárságot kapsz, s mégiscsak belesodródsz ebbe a mozgalomba.
- Ja, hogy nekem hálásnak kellene lennem végül is, hogy ide befogadtak? Hogyne, hogyne. Mondták ezt különféle köztisztviselők. Ez a tétel annyiban helytálló, amennyiben a hivatalostól eltérő politikai nézeteket vallani, az eleve hazaárulás. Én nem érzem magam hazaárulónak. Sőt. Egyébként azt hiszem, hogy számomra Magyarországon lenni végre egy egyszerű és problémátlan nemzeti identitást jelent, én hazámnak érzem, s az, hogy magyar állampolgár vagyok, igenis jelent valamit számomra. Végül is egy magyarnak egyszerűbb, egy magyar ország állampolgárának lennie, mint egy másnyelvű országénak. Sőt bizonyos értelemben ez össze is függ azzal, hogy ellenzéki vagyok. Egyszerűen én normálisan magyar állampolgárnak érzem magam, aki dönthet így, vagy dönthet úgy politikai dolgokban. Én nem egy államformához akarok hűségesnek lenni, hanem a hazámhoz, ha már ilyen patetikusan kell fogalmazni. De nyilván a hűtlenség vádja is elhangzott ellenem. Soha nem az erdélyi ismerőseim részéről, akár itt élnek, akár otthon, mivel tudják, hogy az ellenzékiség lehetőségét felhasználva én az ottani helyzetről szoktam beszélni, írni és Nyilatkozni, meleg kézszorításokat szoktam kapni, bár ezen kívül semmi mást. Azok is, akik az ellenzékiektől különféle okokból idegenkednek, az Erdély érdekében kifejtett ellenzéki tevékenységemet helyeselni szokták, legalábbis szurkolnak nekem. Még akkor is, ha nem tartják célravezetőnek. Nyilván azért nem csinálják ők maguk is, mert nem tartják célravezetőnek. De erkölcsileg feddhetetlennek és helyesnek tartják. Ilyen szempontból nekem Erdélyben semmi féle konfliktusom nem volt. És olyanokkal sem itt, akik egyébként, nagyon is enyhén szólva, beilleszkedtek a hivatalos struktúrába, és elismert, lojális értelmiségiek. S abban valamennyien egyetértünk, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell. A hallgatást valamiképpen meg kell törni, kinek-kinek a maga módján.
 

 .

Vissza a kezdőlapra