2005. május 09. hétfő 22:40

 

Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal, 1983-ból (III. rész)
 

- Az ellenzékiség nem nehezítette meg nagyon az életedet?
- Ez rettentően megnehezítette az életemet. Nézd, én soha életben nem voltam szegény, és most az vagyok.
- Ha nem terhes erről beszélned, szólj a munkádról, terveidről.
- Itt valóban van miről beszélni. A magánéletem is komplikált, de ezt hagyjuk. Sehol nincs egy lakás, ahol igazán lakom. Ebből is ki fognak rúgni egyébként, mert ez egy disszidált barátomnak a lakása. A tanács ki akar dobni. Az összes ilyen praktikus körülményeim itt bizonytalanok és átmenetiek. Öt éve vagyok itt, és még nem csomagoltam ki a könyveimet. Csak egy kis részüket. Van vagy kétezer könyvem, s itt ládákban vannak a mai napig. Sosem biztos, hogy maradok, ahol vagyok, úgy hogy ládákban maradnak. A magamfajta íróember életében az is furcsa, hogy be vagyok tiltva, nem publikálhatok. Mert számomra, aki szerkesztőségben is dolgozott, reflex-szerű az, hogy ha megírok valamit, kinyomtatják. Ez eleve, ahogy megérkeztem Magyarországra, bizonyos törést szenvedett, mert aki nincs benne egy szerkesztőségben, vagy egy szerkesztőség körüli írócsoportban, az máris alig publikálhat. Automatikusan. Bár engem sokan kedveltek, szerettek, meg szívesen publikáltak volna tőlem, de hát azért döcögve ment. Annak, hogy utánajárjak dolgoknak, ebből már szerkesztő koromban elegem volt. Bizonyos értelemben nem is bánom, hogy nem aprózom el magam ilyen kis dolgokban. Nem ártott az, hogy az egyetemen tanítottam, és inkább koncentráltan foglalkoztam a saját témáimmal. A publicista-életet abbahagytam. Nem volt teljesen önkéntes, de nem tett rosszat. S ahhoz is hozzá kell szokni, hogy az ember attól függetlenül ír, hogy ki és mikor fogja közölni. S ez a közvetlen piacra termelés abbamaradt és azt hiszem, ez erkölcsileg nem tett nekem rosszat.
- Lehet úgy fogalmazni közhelyesen, hogy az íróasztalfióknak dolgozol?
- Nem egészen. Mert hát vannak remények arra, hogy ez itt-ott megjelenik, meg hát a szamizdat is jelent valamiféle publicitást, bár szűk bázissal működik, anyagi gondokkal küzd, s nem tud mindenféle dolgokat megjelentetni. Itt bizonyos értelemben visszaállt az erdélyi helyzetem: bizonyos témákat megint nem tudok megírni. Végül is absztrakt filozófiai tanulmányokat mégsem közölhetek a szamizdatban, mert annak nem lenne semmi értelme. Nyilván csak politikai relevanciájú írások érdekesek, a műfaj szabályai szerint. Tekintve, hogy engem pillanatnyilag eléggé foglalkoztatnak a politikának bizonyos elméleti kérdései is, nincs baj, de majd még lesz.
- Most egy pillanatra ugorjunk vissza abba a helyzetbe, amikor kényszerűen otthagytad az egyetemet. Nem is próbáltál más állásba kerülni?
- Ó, de igen. Kerestem hónapokig állást. De aztán sok megalázó élmény ért. Legmegalázóbb az volt, amikor egy tekintélyes kulturális intézmény vezetője magához kéretett állás ügyben. Aztán kiderült, hogy szeretett volna megnézni magának egy ilyen csodabogarat, és egyáltalán nem óhajtott állást adni: Teljesen hiába kellett vele beszélgetni két óra hosszat. Fene egye meg a dolgát, azóta is haragszom rá. Aztán fölajánlottak egy állást, annak a reményében, hogy nem fogom elfogadni. A Szabó Ervin Könyvtárban fölajánlották, hogy menjek el a Csepel sziget szélén, Királyerdőben fekvő könyvtárba. El is mentem. Ott dolgoztam egypár hónapig. De egészséggel nem bírtam. Kilenc és fél óra napi munka és az úttal együtt ez napi tizenegy óra volt. Sőt több. Nem bírtam erővel.
- A saját munkából mit tudtál végezni ez alatt az idő alatt?
- A világon semmit. Nemcsak a munkámat, de a gyermekemet se láttam. Van egy kétéves kisfiam. Ez volt a fő ok, az egészségi okokon kívül, hogy otthagytam.
- S utána?
- Semmi. A munkanélküliség virányai.
- Nem is próbálkoztál?
- Reménytelen. Valami hasonlót esetleg tudnék szerezni. Persze elég ügyetlen is vagyok. Ha nagyon élelmes volnék, esetleg be lehetne furakodni valahová, de hát nekem valahogy nem sikerül. Ha valaki adna egy jó tippet, hogy hol lehet normális állást találni, akkor persze elvállalnám.
- Lépjünk most az általánosabb dolgok felé. Milyennek tartod a magyarországi irodalmat, kultúrpolitikai helyzetet, akár összehasonlítva az erdélyivel is? Milyenek. a tapasztalataid?
- Nem tagadom, hogy egy bizonyos szempontból nagyobb szabadságot élveztem Erdélyben, amennyiben - itt visszautalnék arra, amit az előzőekben mondtam - az ottani értékbizonytalanság miatt volt egy olyanfajta lágy tűrése mindenféle stílusnak, modornak (amit te magad is ismerhetsz Fölvidékről, de Vajdaságról ugyanez mondható el), ami szélsőségesebb, vagy eredetibb stílusformákat könnyebben visel el, mint Magyarország, amelynek az általános kultúrfelfogása konvencionálisnak és konzervatívnak mondható. De ezt tudtam előre, ez nem lepett meg. Amellett persze természetes, hogy az embernek más a rangja odahaza meg itt. Erdélyben, mondjuk, nem tette meg egy írástudatlan segédszerkesztő, hogy stilárisan belejavítson a cikkeimbe, és rossz magyar mondatokat csináljon az én jó magyar mondataimból. Amit itt természetesen minden további nélkül megenged magának. Itt volt egy kalandom az Élet és Irodalommal, teljesen átírtak egy címet a grammatikálisra, érthetetlenre, hülyére. Egyszerűen azért, mert néhány inverzióból azt gondolták, hogy: nem ismerem a nyelvet. Szokatlannak tűnt.
- Beszélj ezekről a téged zavaró, idegesítő tapasztalatokról.
- Ez a magyar kulturális életben úgyszólván mindig így volt. Intoreláns volt, különösen a stiláris elhajlásokkal szemben. A kisebbségi kultúrákban a nagyobb tolerancia érvényesült. Kivételes jelenség, hogy a kisebbségi kultúrák elhajolnak a hagyományos magyar kultúrától.
- S ez jó?
- Tekintve, hogy kényszerű dolog, nem nevezném mégsem jónak. Vannak kellemes következményei, amelyek megkönnyítenek bizonyos dolgokat, de egészében nem tartom jónak, mert nem megküzdött eredmény, hanem automatikus következménye egyféle szegénységnek. Akkor is, ha nekem az adott esetben kényelmes volt, s nem véletlen, hogy amióta itt vagyok, és míg nem voltam betiltott szerző, könnyebben tudtam a vajdasági lapokban publikálni, amelyek sokkal könnyebben elviselik az avantgarde hangot, mint az itteniek. Nemcsak az ottani nagyobb liberalizmusból következik, hanem ebből is, amit mondtam. A szegénység miatti toleranciából. Ami bizonytalanságból, önbizalomhiányból fakad. No most hát itt a lelkileg írástudatlan segédszerkesztőnek is hatalmas önbizalma van, ami nagyon üdvös, de az iránya, az nem mindig kellemes. Én Erdélyben évtizedekig, mondhatni, harcoltam a közérthetőségnek és egyebeknek a primitív felfogása ellen, amelyben bizonyos győzelmeket értem el, meg mások is. S ezzel itt ismét találkoztam. Visszakaptam teljesen szimplán megfogalmazott írásokat azzal, hogy ugyan ki érti meg. Magyarországon a stiláris cenzúra sokkal szigorúbb, mint a politikai cenzúra. Jellemző, hogy sokkal több írást kaptam vissza, azért, mert szokatlan stílusban volt megírva, s nem azért, mert megengedhetetlen dolgokat mondok benne.
- S nem lehetett ebben valami sunyiság?
- Nem. Nem. Ezek őszinte dolgok voltak. 8őt. Amikor politikai okokból kezdtek engem betiltogatni, akkor sem az írásaimat magukat tiltották be, hanem a személyemet. A személyem ellen volt kifogás, miután szamizdat kiadványokba is írtam, amikor már hivatalos lapokba nem lehetett, de hát stiláris problémákkal állandóan előhuzakodtak. 8őt, a magukat nagyon toleránsnak és modernnek képzelő fórumok is visszahőköltek attól, hogy írtam egy filozófiai költeményt. Mi az, hogy filozófiai költemény? Ki hallott ilyet? Nem mintha ez Lucretius óta nem volna elfogadott műfaj, de hát ezt nem szokásos, következésképpen nem megengedhető. Ezekkel a dolgokkal itt meg kell küzdeni, s ezt nem is tartom bajnak. S valóban ezek a magyar kultúrának legsajátosabb, legtörzsökösebb rossz hagyományai. Ezekkel megküzdeni egy kicsit érdemes is. S végül nem is bánom, hogy ilyen kemény ellenállásra találtam, mert ez a normál állapota a magyar kultúrának. S ezzel kell szembesülni. S aki ezen kívül akar lenni, ahhoz kivételes helyzet kell. Tagadhatatlan az, hogy – amit szintén nem, mint a normalitáshoz tartozót üdvözlök, de hát Magyarországon kétségtelenül hiányzik - itt a magyar szónak nincs akkora érzelmi jelentősége, mint Romániában volt. Itt nem ismétlődhet meg velem, ami Romániában történt, hogy amikor megjelent a kommentált Descartes-kiadásom, akkor a Kriterion könyvkiadó író-olvasó találkozókat rendezett velem; székely falvakban. Egy Descartes-kiadásról! Ahol az emberek százai jelentek meg, és vitatkoztunk egymással filozófiáról parasztbácsikkal. Ami nem azért van, mert nekik filozófiai érdeklődésük lenne speciálisan, noha bárkinek lehet. Amikor ott beszéltünk, ez ki is derült. Hanem egyszerűen azért, mert örültek, hogy ilyen tudós dolgok is vannak magyarul. S ez nagyon fontos volt. Az irodalmi körök, találkozók megerősítették ezt az abszolút és igazolatlan érzést, hogy ezt érdemes csinálni. S ez itt kizárt.
- Hiányzik ez az érdeklődő lelkes közeg?
- Hát persze. Hiányzik. Itt elmegy négy ember a szocialista brigádnaplóval. A kultúrának egyáltalán nincs az a fajta politikai és érzelmi jelentősége, mint Erdélyben. Ami érthető is. Megvannak az előnyei is, mert a dolgok inkább a helyükre kerülnek és a dimenziók is inkább hétköznapiak és normálisak. S bizonyos értelemben ez az igazi feladat, ezekkel megküzdeni. De hát persze, az a közeg is hiányzik. S persze, hogy zavarja az embert itt egyfolytában az, hogy az ittenieknek halvány gőzük nincs Erdélyről meg a kisebbségi kérdésekről. Ugyanakkor, mivel az érdeklődés megnőtt, mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy véleményt mondjon. Mindenkinek, nyilván tapasztalod, megvannak az elegyes eszméi erről a kérdésről, amelyek oly végtelen távolságban vannak attól, amiket ott átéltünk, amit szinte áthidalni is lehetetlen. Az emberek többnyire egyszerű politikai terminusokban teszik föl a kérdéseket a kisebbségi élettel kapcsolatban. S megfeledkeznek arról, hogy ott emberek milliói élnek valahogyan, s az egy életforma. S ennek megvannak a maga egzisztenciális, erkölcsi, hangulati, mindenféle oldalai, amelyek legalább olyan fontosak, mint a hideg politikai fogalmak.
- Elmondtad, hogyan éltél, hogyan éltek a barátaid, s mások is, akik nem ahhoz a réteghez tartoztak. Ezek után kérdezem meg, van-e valamiféle elképzelésed, utópiád arról hogyan lehet a nemzetiségi életet és politikát normálisabb, emberszabásúbb irányba fordítani? Van-e erre lehetőség? Látsz-e erre módot?
- Nem. Nem. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben Makkai 8ándorral értek egyet. (Elég borzasztó, hogy vele kell egyetértenem.) No, de nem mi vagyunk az elsők, akik kijöttünk ide, ugye? Makkai Sándor kivándorlása volt a legnagyobb visszhangot kiváltó kivándorlás valaha is, csak ezt elfelejtették azóta. Ugye, erdélyi református püspök volt, amellett, hogy híres író. S arról is megfeledkeznek, hogy ő volt Erdély szellemi vezetője húsz éven keresztül. Döntő húsz éven keresztül, a két világháború között. És eltávozása előtt írt egy híres, legalábbis Erdély-szerte híres cikket, melyben azt mondja ki, hogy a kisebbségi helyzet emberhez méltatlan, s nem képzelhető el olyan szituáció, amelyben ez összeegyeztethető legyen az ember morális elveivel. Tehát egyrészt elkövette azt, hogy mint főpásztora a népnek, végül is lévén Erdély protestáns ország, otthagyta ezt a nyájat, és elment Debrecenbe egyetemi tanárnak. De ezt a következtetést, ha nem is ilyen drámaian, ma is le lehet vonni. Azt hiszem, olyan mérvű politikai váltásnak kellene bekövetkeznie, hogy a helyzet elviselhetőbb legyen, amelyre nincs remény. Azért mondtam egyszerűen, hogy: nem.
- Milyennek látod magadból kitekintve az éttelepültek sorsát, helyzetét Magyarországon? Milyenek a tapasztalataid?
- Ez emigráció. És emigránsok is fogunk maradni. Természetesen ez egy különleges fajta emigráció. De hadd idézzem itt egy barátomat, aki Kelet-Németországból ment át Nyugat-Németországba. S igen híres író ráadásul, nem egy megkeseredett emigráns, hanem az egyik legsikeresebb, legbefutottabb mai nyugat-németországi író. Az első két év után rájött, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeket németekkel nem, csak cseh és lengyel emigránsokkal tud igazából megbeszélni. No most, mutatis mutandis, bizonyos értelemben velünk is ez a helyzet. Tehát van egy csomó olyan titkos gesztus, összeröhögés, kacsintás, amit itt nem tudnak megérteni. De amellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy azért valamennyiünk fejében benne vannak a román meg a cseh dolgok is természetesen, amelyeknek itt semmiféle referenciája nincsen. Noha én a kontaktust a román kultúrával szinte teljesen elvesztettem, azért mondjuk, van néhány olyan vicces fordulat, ami azért románul jut eszembe. Ha román turistákkal találkozom a városban, megfordulok. Nem bánom, ha megkérdik tőlem, hogy valami hol van; és románul beszélek. Nem mintha nosztalgiám volna, mert az aztán nincsen. De hát ez mégiscsak az életemhez tartozik. Humanista és egyéb meggondolásokból kezdetben én is a hídépítők közé akartam volna tartozni, míg aztán rá nem jöttem villámgyorsan, hogy ez lehetetlen. Az én nemzedékemben még ritka, a nálunk fiatalabbaknál már általános, hogy jól tudnak románul. Az én nemzedékemben még teljesen egyedül álltam a mezőnyből. Románra is fordítottam verset, ujjgyakorlatképpen. Aztán ezt nem csináltam, mert ezeknek a gesztusoknak nem volt értelmük. Ez egyszer fordult elő. Tudok, tényleg jól tudok románul, s ezzel itt a világon semmit nem lehet kezdeni. No meg praktikus dolgokra gondolok, dehát itt van egy nyelv, amit majdnem olyan jól beszélek, mint a magyart és ez mégsem olyan dolog, amit az ember csak úgy elfelejt. Mert hát van egy csomó fölhalmozott érzelmi anyag az emberben, ami itt egyszerűen felhasználhatatlan. Az ember kialakított ezernyi stratégiát bizonyos csapdák elkerülésére, amelyek semmire nem jók. Tehát egy csomó hiábavalóan kifejlesztett készség van az emberben, aminek semmiféle hasznát nem veheti. Főleg az érzelmi készségekre gondolok. Kialakul valamilyen technikája a kisebbségi életnek. Például a kétnyelvűségre és egyebekre vonatkozó technikák, amelyek egyszerűen eltűnnek.
- Maradjunk a kétnyelvűségnél. Erről mi a véleményed?
- Erdélyben reménytelennek látom. Kétnyelvűségen csak azt értem, hogy jelen van az ember életében a másik nyelv. Dehát úgy, mint a kultúrának a perspektíváját teljesen irreálisnak érzem. Ezt nem akarja senki.
- Csoportos kétnyelvűség eleve nem létezhet.
- Soha életemben Erdélyben egy magyar ember lakásában románnal nem találkoztam. Soha! Egyetlen egyszer sem a harminc év alatt, amit Erdélyben töltöttem. Kivéve két-három esetben a saját lakásomat, ahová programatikusan meghívtam az Echinox nevű diáklap szerkesztőit. Gondoltam, hogy ezekkel a fiúkkal barátkozni kéne. Ebből nagyon hamar kiábrándultam; percek alatt; de megpróbáltam, hiába. Ez a bukaresti magyar értelmiségnél másképp van, de diaszpóra. Más. De Kolozsváron elképzelhetetlen. Természetesen vannak érdek-motivált kapcsolatok: az ember meghívja magához a fordítóját. Én azt gondolom, hogy minden bizonnyal az erdélyi magyarság a növekvő elnyomás súlya alatt el fogja felejteni a nyelvét, megtörik. De azt hiszem, a magyar probléma nem fog enyhülni, gondolj az írekre, azok se beszélnek már írül.. Nem hiszem, hogy a nyelv maga egyedül a konstituáló itt. A románok is így fogják fel a kérdést. Például, van egy csomó megalkuvó szülő Romániában, aki román iskolába adja a gyerekét, gondolván, hogy jobb esélyekre tesz szert a gyermek. Megfeledkeznek arról, hogy a numerus clausus nem úgy érvényesül, hogy ki milyen iskolába járt, hanem aszerint, hogy kinek milyen neve van. Tehát a Kovács Pistikét, aki törve beszél már csak magyarul, azt pont úgy rúgják ki az egyetemi felvételi vizsgán, mint azt a Kovács Pistikét, aki csak törve tud románul. Mert a nevét nézik, és nem a szülei enyhe kis opportunizmusát. Ha már épp arról van szó, akkor inkább ellenérzést váltanak ki. Meg annak is tudatában kell lenniük, hogy a román kultúra nagyon sok emberben semmiféle hatást nem vált ki. Igazán nagyon kevés olyan embert ismerek, aki román irodalmat olvas Erdélyben. Szerintem Budapesten jobban ismerik a román írókat, mint az erdélyi magyarság körében. Legalább egy divatos román könyvet ismernek, Matei Calinescu "Zacharias Lichter élete" című könyvét. Ezt történetesen Szilágyi Domokos fordította, de nem hiszem, hogy odaát a fordító legszűkebb baráti körén kívül bárki tud erről a könyvről. Itt viszont népszerű volt, sikere volt, és egy csomó embernek megvan; láttam. Nekem magamnak sincsenek román könyveim, az a furcsa. Egy-kettő csupán. Nem vettem soha.
- Mit mondanál még el ráadásul?
- Az elmúlt háromnegyed évben egyszemélyes nyugati sajtókampányt folytattam az erdélyi üldözöttek érdekében. Tudod, mikor egy üzlet beindul, az megy, és egymásnak adták itt a kilincset a nyugati tudósítók. Ennek köszönhetem többek között a remek helyzetemet. Na mindegy. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy mi van. Gondolhatod, hogy van ez idegen nyelven, másrészt meg hát olyan embereknek, akiknek gőzük sincs ezekről, a kérdésekről. Föltűnt nekem, hogy itt volt egy lánya BBC-ből, akinek adtam egyébként interjút, hogy furán jól értette a dolgot. Nagyon jót piáltunk együtt. S kiderült, hogy ír. Egy dublini ír, aki abból az egész ír komplexusból elmenekült és Londonban él. Mondtam neki, hogy két igazi nagy erdélyi írás van, az egyiket Joyce írta a Holtak című novellájában, az egyik legnagyobb erdélyi novella. A legnagyobb erdélyi regényt pedig Siegfried Lenz írta Honismereti gyűjtemény címmel. A mazuriai németekről szól. Ez tényleg erdélyi regény. S ezen remekül megértettük egymást, és óriásokat röhögtünk. Teljesen párhuzamos tapasztalataink voltak sok szempontból. Pedig az igaz, s ez egy más kérdés, hogy Írország független. Ö nem észak-írországi, hanem az Ír Köztársaságba való. De ezzel együtt; megértettük egymást. Persze tényleg van ilyen fajta internacionálé. Kisebbségi internacionálé. Ez fontos is, hogy legyen. Ebből még ki is sülhetnek dolgok. Rosszak is, mint pl. Franciaországban a breton és egyéb partikuláris mozgalmak. Ezek a szélsőjobbnak a támogatói, méghozzá a legkeményebb rasszista módon, a nordikus fajok felsőbbrendűsége és egyebek kapcsán. Persze ez a jóra vagy rosszra egyaránt alkalmas. Én azt hiszem, hogy nagyon fontos modell az egész kisebbségi modell. S különösen a magyar. Ebben megpillantható valami olyasmi Európa lényegéből, ami másutt nincs meg. Csak egyszer már tisztességesen meg kéne írni, mert eddig senki nem írta meg. Csak töredékek vannak.
- A romániai magyar irodalom ebből mit tett eddig? Persze a szépirodalomnak elsősorban nem ez a jeladata.
- Közben válaszoltál a kérdésre. Én azt hiszem, hogy ez nagyon jó irodalom. Egyáltalán nem azért, s nem azokban az alkotókban, akiket itt nagyra becsülnek. Egy sajátos fénytörés következik be Magyarországon az erdélyi magyar irodalomra nézve. Pontosan emlékszem: ülvén az Utunk szerkesztőségében, megjöttek a magyarországi folyóiratok. A hetvenes évek elején, közepén, volt egy nagy erdélyi divat, és minden havi folyóiratszámban valakit agyba-főbe dicsértek. A dicsérgetőt a legharsányabb általános közröhej fogadta mindig Kolozsváron. S túl az irodalmi irigységen, az érintettek is nagyokat röhögtek rajta természetesen. Amikor megveszekedett protestáns egzisztencialistákat magyar népi íróként ünnepeltek. Ezen nagyon jókat lehetett mulatni. A legteljesebb tudatlanság uralkodik. S hiába adnak ki rengeteg könyvet, hiába vannak ennek a kérdés körnek specialistái, az ostobaság és a tudatlanság egyszerűen áthághatatlan. Ennek pszichológiai gátjai vannak, amit úgy látszik, nem tudnak leküzdeni itt az emberek.
- Mi a különbség a magyarországi és nemzetiségi magyarok között?
- Azt hiszem, hogy az egyik döntő különbség közöttünk és az itteniek között az, hogy mi egy sokkal régebbi világban élünk. Aztán nem csak arra gondolok, hogy az én gyermekkoromban még fiáker járt Kolozsváron, bár ez sem lényegtelen. Gyermekkorom szórakozása az volt, hogy volt egy fuvaros barátom, és a társzekér bakján elmentem vele a malomba. Magyarországi szemmel nézve nekem egy tizenkilencedik századi kisvárosból származó élményeim vannak. Ezek a külsőségek is számítanak. De egyáltalán: egy sokkal régebbi típusú világból származunk, és itt van egy olyanfajta fáziskülönbség és eltolódás, ami a valamennyiünk számára kínzó érzelmi problémákat motiválja. Egyszerűen az érzésvilágunk és a tapasztalataink természete kevésbé modern.
- S ennek mi az oka?
- Ennek oka a sztálinizmus konzerváló természete.
- Csak ez?
- Főleg. S ebben benne van az is, hogy Erdély mindig szegényebb és elmaradottabb vidék volt. De nem elsősorban erről van szó'.
- Csehszlovákiában, a Csallóköz peremén, Komáromban is jártak még fiákerek az ötvenes években. Bizonyos jegyek hasonlóak. A társadalmiság előtti állapotot jellemző jegyekre gondolok itt. A nemzet-előttiség állapotára.
- Persze. Arra kényszeríti őket a nyomás, hogy konzerválják magukat. A mi életünkben például sokkal tradicionálisabb természetű a vallás. Magyarország teljesen szekularizált ország. Az, hogy itt a legtöbb ember katolikus, ennek semmiféle jelentősége nincs. Az erdélyi magyarság hagyományait illetően, a protestantizmusnak mélységes jelentősége van. A múlthoz való viszonyt is említhetném. Egyáltalán nem olyan, ahogy itt képzelik. Ugyanis azok, akik Magyarországon nemzeti nosztalgiából szeretgetnek bennünket, azoknak múltunkhoz való viszonyuk csaknem kizárólagosan nemzeti viszony, holott az egész egy még a tradícióban való benne levés, ami nem reflektált. Én nem érzem magam annyira különbözőnek Makkai Sándortól vagy Kuncz Aladártól, amennyire egy itteni mai ember a két világháború közti alkotótól szükségképpen különbözik. A kontinuitás a kényszerítő körülmények miatt is élőbb, s az ottani világ egy régimódibb világ. Az életstílus is régimódibb. Kevéssé instrumentális, kevésbé szabályozott, kevésbé racionális, mint itt. Például itt nekem Budapesten meg kell szoknom, hogy mielőtt felmegyek valakihez, telefonáljak, beszéljem meg előtte a látogatást. Ezt nyilván ismered magad is; nehéz ehhez hozzászokni, mert az ember a barátaihoz be szokott esni. Semmi nem olyan sürgős, hogy ne lehessen elhalasztani azért, hogy megigyunk egy üveg bort, vagy elbeszélgessünk valamiről. Itt sem sürgős, hiszen az emberek itt sem dolgoznak többet, mint ott. Ez kizárólag életstílus, ennek semmiféle racionális oka nincs. Ez stíluskülönbség, és ez nagyon mély. Szóval, mi régi emberek vagyunk.

1983. augusztus 5.
Kérdező: Varga Imre

 

 .

Vissza a kezdőlapra