2005. május 21. szombat 22:06

 

Egy tévedés margójára;

válasz Tóth Jánosnak

 

„A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, amelyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése, és a belőle származó problémák megoldása meghaladja a közösség erejét. … Egy-egy ilyen közösségi hisztéria gyakran több nemzedéken keresztül zajlik, és egészen más személyek élnek át bizonyos kiinduló élményeket, mások alakítanak ki egy hamis képet a közösség való állapotáról, ismét másokon keresztül jelennek meg a közösség hisztérikus reakciói” – idézi Kenedi János Bibó Istvánt, a Bibó-emlékkönyvben közölt tanulmányában.

A szamizdat-irodalom klasszikus kiadványába (bár utóbb már legálisan is megjelenhetett) ma sem árt belelapoznunk. Megkockáztatom: jár annyi tanulsággal, mint amennyivel Bibó István írásainak felelevenítése járhat. Felfoghatjuk e mostani sznoboravató illusztrációjaként is… Már maga a névsor: Tamás Gáspár Miklós és Csoóri Sándor, Göncz Árpád és Csurka István, Dalos György és Andrásfalvy Bertalan, Konrád György és Duray Miklós, Eörsi István és Kodolányi Gyula. Együtt, egy kötetben, egy cél miatt összeterelődve…

De maradjunk a mánál. Maradjunk Kenedi Jánosnál. Milyen tanulságokat is vont ő le, akkor, Bibó István gondolataiból?

„Az újratermelődő társadalmi hisztéria tette Bibót időszerűvé a hetvenes évek vége felé, de nyilván nem a megrázkódtató történelmi élményt átélt első generációban, és nem is a közösségi hisztéria nyílt reakcióit mutató utolsó generációban, amelyik már ki is termeli a maga „ámok­futóit és fanatikusait”. Inkább a nemzedékek láncában valahol középen, ahol még a nyugalom jellemzi az állapotot; és csupán a szokatlan pillanatokban mutatott reakciók sejtetik, hogy nem a közösség tartós kiegyensúlyozottságából ered a nyugalom.

Hát megint előállt az a helyzet, amelynek megismétlődését Bibó mindenáron el akarta kerülni? Bizony előállt. Bibó gondolatai ismét időszerűek, mert annak idején hiábavalónak bizonyultak. Kompromisszumokat, erős és nem hamis kiegyezéseket nemcsak azért akart a demokrácia érdekében, mert a demokrácia önmagában jó dolog. Ha nem hogy a társadalom megelőzhesse az elodázott kérdések, a megoldatlan társadalmi feszültségek miatt zsákutcába torkolló, katasztrófák felé sodródó helyzeteket. Ha a „próbálkozó demokrácia” meghiúsul, s nem sikerül kompromisszumokat létrehozni a „megegyezéses”, „határolt és tervezett forradalom”-hoz, ha a „radikális társadalmi reform” elmarad, akkor Bibó szerint a téveszmék és hamis reakciók... békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, légynek sem vétó szelíd emberekben fognak tovább élni, és a közösség egy nemzedéknyi idő alatt kitermeli a társadalmi hisztériát.

Mert gróf E. kölcsönszavával a Legnagyobb Magyar, aki le merte írni, hogy „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni", félt ettől, félt a társadalmi hisztéria feltámadásától. Ellene nem volt elég „az angyalok hangjával szólni" - mint egy helyütt írta. Sót az sem volt elég, amit tenni lehetett az államhatalmi ágak elválasztásáért a Hatalom, a Hivatal és az Élet közé iktatott demokratikus intézményrendszer szorgalmazásával. Hiába szakadt fel belőle a sóhaj ’47-ben: „Nehogy utólag jöjjünk rá, hogy egy meg nem becsült boldog állapotot hagytunk el.”

A lassan ölő méregtől, a társadalmi hisztéria nemzedékeken át lappangó kórjától nem félt senki Bibón kívül.”

Hosszú, de talán tanulságos idézet…

A sorok írója, Kenedi János, a héten Bibó István sznobrának avatásánál mondhatott beszédet. Méltó pillanatban… Miközben a rendőrség szolidan bilincsbe vert egy szolidan, csöndesen demonstráló embert (aki, ne tévedjünk, nem Bibó ellen tüntetett), Kenedi tekintetét a távolba futtatta. Felkérve hallgatóságát is: „irányítsák szemüket a Moszkva tér felé, a Várfok utcára. Nézzenek oda, ahol egy tizenöt éves roma fiút karddal átdöfött több, afféle katonai maskarába bújt keretlegény”.  

Annyit azért, a legszelídebben, megállapíthatunk: a szónok aznap egyszer sem hallgatta meg a híreket. De, ha beszéde pillanatáig sem került volna elő a tettes – egy önmagát romának valló fiú -, akkor sem menthetnénk fel Kenedi Jánost a tömeghisztéria keltésének vádja alól. Mert, bár alapvetően rossz a mai közbiztonság, mégsem arról híres, hogy a magyar utcákon és szórakozóhelyeken etnikai alapú polgárháború zajlana. Ha zajlik is ilyen – az nem az említett helyeken. És azok sem etnikai alapúak…

„Gratulálok a "Bűnösök közt.... " cikkhez, nem próbálta valamelyik bal-lib újságban is elhelyezni? További sok sikert kívánok. Üdvözlettel: Tóth János” – írta honlapunk egy olvasója, írásomra reagálva. Köszönöm észrevételét – és talán nem haragszik meg, ha így, egy nagyobb nyilvánosságon keresztül köszönöm meg jóindulatát. Egyúttal válaszolva is: nem, nem próbáltam meg. Minek…? Hiszen nem hogy a mi véleményünket – de még a napi híreket sem követik figyelemmel. És még csak bocsánatot sem tudnak kérni…

Hallgatom: TGM már péntek reggel elnézést kért tévedése miatt. Ettől függetlenül a szombati Népszabadságban még így ír: „…a május 9-i fajgyűlölő merénylet…”. Miért korrigálta volna? Lendületben a szlogen, és ez a legfontosabb. Ne fogjuk vissza magunkat – ha kell, menet közben hullajtsunk el egy-egy apró, kényszeredett „elnézést kérek”-et, miként Gyurcsány teszi, de hazudozzunk csak tovább, zökkenőmentesen.  

„…szocialista és liberális oldalon erősebb és azonnalibb volt a felháborodás, meg sem jelent a kétely” – veti fel a Népszabadság egy másik cikkének szerzője, s így folytatja: „a rasszizmus elleni múlt heti tiltakozóknak nem kell visszavonulniuk, hiszen meg nem sértettek senkit, de be kell látniuk, tovább építendők az embervédő pozíciók. Készülődnek gyalázatosan magukra hagyottan élő fiatal emberek, pajzsokkal, késekkel, gumibotokkal, hülye könyvekkel, gurukkal - maguk se tudják, mire. És előbb-utóbb ütniük kell - ellenfél szurkolóját, más öltözetűt, bőrszínűt, mert felismerhető ellenségre van szükségük. Tele ilyen emberekkel a világ, s ami körülöttük, általuk történik, több mint politika”.

S ha a rendőrség egy újabb esetben ismét óvatosabb lesz (mert azért némi fogalmuk talán csak van egy eset körülményeinek megfelelő értékeléséről – ha a nagyobb horderejű ügyekbe aztán mégis belemásznak ilyen-olyan államtitkárok, a politika üzeneteivel…); nos, ha óvatosabb lesz újra, akkor majd a címlapon ismét azt idézik a miniszterelnöküktől: „nem jó az, ha akkor is minősítünk, amikor ennek nincs itt az ideje”. Sajnos, nem fogadta meg sem ő, sem mi, teszi hozzá a Népszabadság; ismeri be a Magyar Hírlap; s objektivizál a Népszava. Rendkívül sajátságosan… Címlapjukon már azt kérdezik: van-e jelentősége az elkövető származásának?

És az áldozat származásának, kérdezek vissza, „feltehetően” „rasszista” „iróniával”.

Talán csak a harmadik idézőjelhez kell magyarázatot fűznöm… A válasz ismét a Népszabadság aktuális számában található. Bächer Iván szemlézi ebben az antirasszista tüntetésen őrizetbe vett Tomcat munkásságát. Olvassuk, hogyan (elnézést is kérve olvasóinktól az idézett szavak miatt):

„Este ezen már el is olvashattam Tomcat beszámolóját a délben történtekről a blogban, és aztán továbblapozgatva egészen elmélyedhettem a fiatalember munkásságában.

Tanulságos és elgondolkodtató időtöltés volt, mindenkinek ajánlom. Mindenekelőtt le kell szögezni: kollégáról van szó, mégpedig igen tehetséges, szorgalmas, a maga módján fölkészült, és alighanem bátor újságíróról. Igaz, rasszistáról, még ha ő ezt tagadja is.

A huszonnyolc éves, ha jól látom reklámgrafikus és az informatikához is nagyon értő fiatalember rendkívül részletesen számol be a történtekről, majd szabályos és alapos sajtószemlét tart: valamennyi lap internetes változatát és a televíziók híradóit részletesen ismerteti és elemzi. Tomcat pontosan számol be a történtekről és hangsúlyozza, hogy ő nem sértett jogot, neki ugyanúgy joga van tüntetni, mint bárki másnak, ráadásul ő, ugye, a cigányok védelmében vonult föl, hö-hö.

Gesztusával tökéletesen mutatott rá az úgynevezett jogállam egyik alapvető korlátjára: a jog nem tud mit kezdeni az iróniával. Az iróniát nem lehet szankcionálni. Ezért nincsen értelme például holmi gyűlöletbeszédekről hozni törvényt. Mert abból a törvényből vicc lesz csinálva szükségszerűen. Tomcat nem hazudik, ott álltam mellette. A híradásokkal ellentétben valóban nem tett semmiféle náci karlendítést, és az is tény, hogy nem ő támadott, hanem őt támadta meg a tüntetés egyik résztvevője. Aki nagyon indulatos volt.

De hát Tomcat is tud indulatos lenni.

És hát ez a lényeg itt, az indulat. Ami van, ami már van, ami harapódzik, és amiről semmit sem tud és még kevesebbet érez az úgynevezett elithez tartozó párezer, aki soha metrón nem utazik, aki soha gyalog keresztül nem vág a Moszkva téren, akinek fogalma sincsen, milyen országot kormányozgat kegyesen.

Aki meg akarja tudni, az olvassa Tomcatot. Íme egy kis ízelítő:

"Megyek békésen Bertával. Zebra, megállunk. Kocsi sehol. Elindulunk át. Egyszer csak a kanyarból legalább százötvennel kivágódik egy állat, és még csak nem is lassít... Berta kutya rémülten ugrik, egy milliméter a híja, hogy halálra gázolja, én jobb híján ordítok, hogy a tetves kurva anyád, te geci álljál meg! Meg is állt, de csak hogy jó ötven méterről mutogasson egy kicsit. Na, erre borult egyet az agyam, elő a stukkert és egy fél tárat utána küldtem... Komolyan sajnálom, hogy csak vaklőszer volt a tárban, bár ő ezt nem tudhatta... ki fogok állni a zebra mellé egy marék kaviccsal, és belebaszom a szélvédőjébe az ilyen prosztónak... Ha kiszáll emberkedni, nyomorékká verem. A liberális buzik meg befoghatják.

Loydit meg két cigány akarta megkéselni ma a Moszkva tér közepén, pont ott, ahol azt a szegény ártatlan roma gyereket ok nélkül lekardozták a minap. Odamentek hozzá, az egyik megpróbált mögé kerülni, míg a másik szóval tartotta.

- Nincs egy kis apród, telefonra kéne!

- Nincs.

- Jó lesz a papírpénz is.

- Hát azt elhiszem, de azt se kapsz.

- Akkor add má' ide a telefonodat, csak megcsörgetjük, akit hívni akarunk, visszahív...

- Na, ezt elbasztad, mert ezt nem veszem be.

- Mit nem veszel be?

- A szar dumádat.

- Mi? Most azért, mert cigány vagyok?

Azzal már kapta is elő a rugós kést, a haver meg próbálta hátulról lefogni Loydit... Szarul jártak: a mögötte levőt jól orrba könyökölte, a bicskásnak meg a pofájába ürített három gázpatront úgy két centiről, szakértők nyilván sejtik, milyen eredménnyel. A tetves mindjárt megfeküdt, a másik meg pucolt, mielőtt ő is kap. A járókelőket nem különösebben érdekelte, hogy közvetlenül mellettük három lövés dördül, valaki meg elfekszik mozdulatlanul, néztek fapofával és várták a buszt... A tetves cigányok figyelmét pedig ezúton felhívnám, hogy ebben a helyzetben az is jogos lett volna, ha Loydi éles fegyvert használ."

Hát ilyen város ma Budapest, és pár év múlva ilyen ország lesz Magyarország.

Nem Tomcatot kell okolni érte.

Csakis magunknak gratulálhatunk”.

Eddig az újabb, hosszas idézet – amit, akár hogyan is próbálom, nehezen tudok értelmezni. A szerző szerint ott állt valaki azon a bizonyos napon, aki megpróbálta legalábbis ironikus módon láttatni az indulatok és a tömeghisztériák gerjesztésének veszélyeit. Ezért megverték. S amiért kitette magát annak a veszélynek, hogy megverhetik, még őrizetbe is vették. Persze, nyilvánvalóan rasszista, definiál BI, bár állítását nem tudja alátámasztani. Tény, hogy a szóhasználata valóban minősíthetetlen – no de, ilyen alapon, említhetnék jónéhány sikeres színházi darabot… Vagy mit kezdjünk annak vélelmezésével: olykor az irónia is része lehet a gyűlöletbeszédnek; tessék talán azt betiltani egy jogállamban. Gondolta s mondta ezt a fene, tiltakozhat most Bächer, no de akkor mire is gondol – egészen pontosan?

Igen: egyébként ilyen város ma Budapest, és pár év múlva ilyen ország lesz Magyarország. Mert volt egyszer, valamikor, egy Nagy Imre. Aki halála pillanatában már csak attól rettegetett: ne azok rehabilitálják, akik felakasztatták. Nos – mit is mondjunk? Jeles sírjában már nem oly könnyű fölötte a föld, mint volt ez a jeltelenben… És élt közöttünk egy Bibó István. Aki oly sok szép gondolatot írt le, többek között ezt: „Van … egy óriási kívánság megbízható, bizakodáskeltő, blöff nélküli vezetés iránt, és komoly készség józan, öntevékeny konkrét munkára. Politikai rendszerünket erre felépíteni: nem is volna olyan utolsó dolog. Attól az még lehet is, legyen is nem kevésbé úr és kizsákmányolás-ellenes, haladó és baloldali.”

Blöff nélküli vezetés iránt – írta Bibó.

Kommentáljuk? Kell…?

Vagy idézzük ezt: „Minél hamarabb jut el egy demokrácia ahhoz, hogy a saját demokratikus játékszabályait kiépítheti, és veszély nélkül betarthatja, sőt jó betartania, annál jobb.”

Kommentáljuk?

Kell…?

Mit is nyilatkozik a Bibó-szobor avatására készülődő Gyurcsány a Népszavának? „Magyarországon kialakult a totális ellenzék szerepe. Ez korábban soha nem létezett. Kialakult egy olyan ellenzéki felfogás, hogy a kormány bármit csinál, az érté­kelhetetlen, az rossz. Nem kérdeznek, hanem először ütnek. Ütnek szavakkal, minősítésekkel, s ha kell, rést ütnek az igazságon. Arra akartam figyelmeztetni, hogy olyan áron nem szabad a kormány ellenzékének lenni, hogy közben az or­szágnak is ártanak. A szabadságnak van egy olyan sávja, ami a kormánnyal szembeni kritikai magatartás, és a köz­társasággal való lojalitás között van. Ez a két szélső érték engedhető meg minden ellenzéki magatartásban. Én látom, hogy a köztársaságot, a hétköznapi társadalom iránti lojalitást, a hétköznapi emberek nyugalmát is veszélyezteti a Fidesz, csak azért, hogy erősebben támadhassa a kor­mányt. Ez veszélyes játék. Bizonyos ér­telemben sokkal súlyosabb helyzetet állít elő, mint amikor két éve egy árnyékálla­mot kezdtek építeni, mely árnyékállam az államhatalom megosztására irányult. A totális ellenzékiség viszont a köztár­saság lelki nyugalma ellen elkövetett politikai erőszak. Ez elfogadhatatlan”.

Nem, Gyurcsány úr. Ez a stílus az, ami elfogadhatatlan. Elkezdve a taxisblokáddal, folytatva a polgári oldal folyamatos lefasisztázásával, a Bokros-csomag bevezetésével és állandó piedesztálra emelésével, miközben a legtöbb mai probléma (generált szürkegazdaság, adó- és járulék-kiskapuk) épp annak köszönhetően született meg. De sorolhatnánk, emlegetve a polgári kormány alatti „kulturált” szociálliberális ellenzéki hadviselést – a „centi vágásától” ismét csak a magyar identitás vállalása elleni háború megindításáig. Önnek nincs meg a megfelelő politikai múltja ehhez az álságos, szemforgató megfogalmazáshoz – hiszen még csak annyira sem tisztelte a demokráciát, hogy kivárja a sorát egy választási megmérettetésben.

Puccs által került a székébe; egy ilyen, legalábbis „necces” legitimitással ne avasson Bibó-szobrot. És ne beszéljen az ellenzék politikai erőszakjáról – épp azon a héten, amikor (nem először) alaptalanul vádolta meg az ellenzéket a legsúlyosabb, szélsőséges magatartás tűrésével, bátorításával…

Masíroznak a keretlegények, üzente Bibó szobra mellől Kenedi János. Az, aki a Bibó-emlékkönyvbe még e gondolatokat írta bele: „Micsoda bátorság kellett ehhez, Uramisten, mekkora merészség! Az ész erejében hinni, és nem revolverezni ezzel a félelemmel. Az agyvelőre célozni, és nem a zsigerekre hatni. Hát hatástalannak is bizonyult a római szállóige: „Vigyázzanak az elöljárók, hogy kárt ne szenvedjen az ország!” Ekkora léleknek talán inkább fohászkodnia kellett volna, hogy a nemzedékek váltóláza egyszer már múljon el.”

Igen. Így van. Hiszem, hogy ezt teszi; hogy ma is ezért fohászkodik. Elfordulva közben szobrának avatóitól… Hát ennyi e hosszú válasz lényege, kedves Tóth János. Nem, nem küldtem el cikkemet a csak önmaga téveszméit kergető, és önmaga tévedéseiből sem okuló „bal-lib” sajtónak. De itt továbbra is megtalál bennünket…

Üdvözlettel:

 Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra