2005. július 21. csütörtök 21:30

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

3. rész

 

BEVEZETÉS III.

 

MA SOK FÉLREÉRTÉSRE OKOT ADÓ kérdés, hogy a kereszténynek nevezhető, különböző politikai koncepciók miképpen viszonylanak a haladás eszméjéhez? Elvileg bizonyos, hogy a helyesen értelmezett haladás-eszme a keresztény politika bárminő koncepciójának elválaszthatatlan alkotórésze, benső inspirátora kell legyen. A haladás eszméje nem a modern kor emberének leleménye, ő csak előtérbe tolta és nyomatékosabb profán hangsúlyt adott neki. A haladás eszméje bele van oltva, mint isteni ág, az emberi természetbe. A haladás eszméje bibliai gyökérzetű, keresztény eszme, melybe Jézus parancsa (Legyetek tökéletesek, mint Mennyei Atyátok tökéletes...) felülmúlhatatlan dinamizmust vitt bele. Ez a keresztény haladáseszme, mely az eddig ismert kultúrák legmagasabbikának legbensőbb sugallója volt, egy isteni világtervre mutat vissza, melynek – nagy katasztrófák és visszaesések ellenére is – az emberek szabad akaratú közreműködésével kell megvalósulnia. Ekként válik az ember „Isten munkatársává” a történetben. Senki se adott tökéletesebb embereszményt a kereszténységnél, mely az embert Isten-mintájúnak és Isten-célúnak mondja. Ez az embereszmény azonban a személyiség tökéletesítésétől elválaszthatatlanul felhív a teremtett földi mindenségnek a tökéletesedés szolgálatába állítására, és annak munkálására is, hogy ne csak maga az ember, hanem az ember szabad akaratú közremunkálásával a világ és társadalom is Teremtőjének vonásait tükrözze vissza. A keresztény politikának tehát nincs olyan formája, mely elutasíthatja a haladás eszméjét.

E mellett minden keresztény politika legfőbb célja arra kell irányuljon, hogy a természetes közjó megvalósítása által – a kor lehetőségeihez és igényeihez képest a legnagyobb eséllyel – mozdítsa elő az emberi személyek tökéletesedését. Ebben az elvben nem lehet különbség a kereszténynek nevezhető politikai koncepciók között. De lehet és van is különbség köztük a természetes közjó konkrét tartalmának megállapításában, mivel ebbe már belejátszik a lehetőségek és igények különböző mérlegelése s még a kiküszöbölhetetlen tényezők egész sora. Ugyanezt fejezi ki a közmeggyőződés, hogy a közjót több úton is meg lehet közelíteni. Van és lehet különbség a kereszténynek nevezhető politikai koncepciók között, tehát azokban az utakban, módokban és eszközökben is, melyekkel a közjót - esetleg az azonos konkrét tartalmú közjót – akarják megközelíteni. A keresztény közéleti elvekben való azonosságuk teszi nyomatékos kötelességükké: nemcsak a nép, hanem egymás felé is, hogy a köztük lévő különbségek könnyű felismerését programjuk őszinte megvallásával lehetővé tegyék, s eltávoztassák maguktól azt a vádat, a keresztény elvek közös címkéjével politikai zsákbamacskát árulnak.

Mi félreérthetetlen nyíltsággal kötöttük le magunkat a szociális és demokratikus töltésű keresztény politika mellett. Mi azt valljuk, hogy a keresztény politika nem elégedhetik meg a közéleti erkölcsi ellenőr és éber lelkiismeret szerepével, hanem legalább program tekintetében, ha a körülmények következtében többre nem vállalkozhatik - a haladás élén kell masíroznia, a legnagyobb földi boldogulás reményét a kereszténységhez kell kapcsolnia. Ma a haladás követelményei a népek öntudatában világszerte a szociális igazságosság és a demokrácia eszméiben fogalmazódnak meg, még ott is, ahol a tömegek a diktatúrák hetéra-karjaiba estek, s ott is, ahol a zsarnokság e jelszavakat meggyalázta. A szociális igazságosság és a demokrácia eszméinek leghaladóbb, igazolható konzekvenciái a rendelkező vagy megengedő természetjogokra vezethetők vissza, az alapvető vagy következtetett természetjog igazoló levélét mutathatják föl. E konzekvenciák világszerte népeszmékké lettek, ami ellenállhatatlan erőt kölcsönöz nekik. A korszerű keresztény politikának tehát e népeszméket fel kell karolnia, és ha nem teszi, nemcsak lemarad, hanem e népeszmék irányítását is, realizálását kereszténytelen irányzatoknak engedve át, közvetve felelőssé válhat azért, hogy e népeszmék a romlás és rombolás eszközéivé aláztatták; s viselnie kell annak kockázatát, hogy akaratlanul, de mulasztásai következményeképpen a kereszténység hitelét is rongálja. Azt a presztízst pedig, melyet a népeszmék fölkarolásával a kereszténységnek szerezhetne meg, a közömbös vagy ellenséges irányzatoknak ajándékozza. Az a tömegaposztázia, melyet XI. Pius a század nagy botrányának nevezett, mementó, melyet a mai keresztény politikus soha se feledhet.

De a különböző politikai koncepcióknak bármily széles skálája fér is bele a keresztény politika fogalmi keretébe, föltétlenül biztos, hogy nem férnek bele az olyan koncepciók, melyek a rendelkező természetjog érvényesítését megakadályozó elveket vagy célokat tartalmaznak, s amelyek a tilalmazó természetjogot bárminő formában megszegik. Politikai hibák, és tévedések elkövetése a keresztény politikus jelzőjétől senkit meg nem foszt: a keresztény politikus is köthet rossz üzleteket, de erkölcstelen üzleteire igazolást vagy felmentést még a siker se adhat. Ahhoz például, hogy egy magát keresztény politikusnak nevező közéleti szereplő, – akiről a keresztény politikai műveltségnek minimumát fel kell tételezni, mert ha ezzel se bír, akkor keresztény közéleti szerepvállalása önmagában is erkölcsi elítélés alá esik, – magáévá tehesse a bármilyen színű totalizmust, az emberi természet lényegi azonosságán nyugvó jogegyenlőséget megtagadó faji mítoszt vagy antiszemitizmust, a természetes erkölcs tiltó törvényeit a nemzeti érdek nevében felfüggesztő nacionalizmust, ehhez vétkes tudatlanságra vagy tudatos rosszhiszeműségre van szükség.

A legsúlyosabb, a nyílt ellenség támadásánál is súlyosabb merénylet azonban a keresztény politika és a kereszténység ellen az, ha a politikus a kereszténységre hivatkozva követi el e bűnöket. A kereszténység elleni vétkek közül a legkártékonyabbaknak nem az extra, hanem az infra muros elkövetett bűnök bizonyultak: nem az antikrisztiánusok támadásai, hanem a kereszténység nevében elkövetett vétkek. A kereszténység történeti drámájának krízisei az utóbbi vétkek időszakaira s nem a nyílt üldözések lustrumaira esnek. A kereszténység nyílt ellenségei – Nérótól kezdve – nemcsak dezertőröket, hanem mártírokat is termeltek, akik a keresztet, a vérpadot, az arénát és a börtönt a kereszténység népszerű katedráivá változtatták. Mártíriumuk, némaságában is a legmesszebb hangzó és a legérthetőbb prédikáció volt; olykor a szikla-lelkekből is a részvét és csodálat forrását fakasztotta. De azok, akik bűneiket a kereszténység nevében követik el, nem mártírokat, hanem fertőző anyagot termelnek, mely a keresztény közösség testét rothaszthatja meg. A nácizmus és a bolsevizmus, bárha nyíltan ellenséges szándékait palástolni próbálja, mindkét támadással él, mártírokat teremt, és belülről rothasztani igyekszik. A kettő közül az a rosszabb, amelyik jelen van.

A keresztény politikusnak tartózkodnia kell attól, hogy a keresztény politika nevében és tekintélyével képviseljen olyan, egyébként megengedett és helyes törekvéseket, melyek nem tartozékai egy koncepció keresztény jellegének, s általában ügyelnie kell arra, hogy politikája felelősségével a kereszténység megterhelésére okot ne adjon. Gyakorlatilag ennek az útnak járása – különösen rendhagyó időkben – igen nehéz lehet, de sohasem lehetetlen. S a keresztény politikus számára is mindig tilos a politikai tevékenység az Egyházak nevében, tekintélyével és felelősségére.

AZ A KÖRÜLMÉNY, hogy az ún. vezető osztályok szélesebb körei, a közép- és felső iskolát végzettek a keresztény társadalomtan alapvető elméletét kielégítően nem ismerték, szerepet játszott a tömegek keresztény társadalomtudományi oktatásának és általában a politikai tömegnevelésnek elhanyagolásában. Senki se taníthatja azt, amit maga nem tud.

A két világháború között a politikai pártok közül csak a szociáldemokrata párt tekintette lényeges és folyamatos feladatának, hogy pártelitjét a maga társadalomtudományi elméletére rendszeresen oktassa, és tagjait politikailag nevelje. A többi pártok – beleértve a keresztény pártokat is – híveik társadalomtudományi elméleti oktatását és politikai nevelését a kulturális és társadalmi szervek feladatai közé utalták, s nem törődtek azzal, hogy e szervek elvégzik-e ezt a munkát.

Az első kommunizmus bukása után a legjobb elmék figyelmeztettek a politikai tömegnevelés és a társadalmi szervezkedés kiemelkedő gyakorlati-politikai fontosságára. Ennek nyomán szinte közvéleménnyé érett az a meggyőződés, hogy a belső összeomlás egyik oka a tömegek politikai tájékozatlansága, a politikai tömegnevelés elhanyagolása és a társadalmi szervezkedés hiánya volt: az ország túlságosan az államra hagyatkozott, s mikor ez felmondta a szolgálatot, a nemzet tanácstalanul állt az idő követelményeivel szemben, az állam szétesését a társadalom széthullása, atomizálódása tetézte. Idő múltán a bukás e tanulsága elhomályosult: a társadalmi szervezkedés, különösen a középosztály köreiben, lendületet vett, de a tömegek politikai nevelése terén édeskevés történt. Mintha a pártok nem is érezték volna szükségesnek, hogy társadalmi és kulturális hátteret teremtsenek, és politikai elitet neveljenek maguknak.

E jelenség szociológiai okainak kifejtését (mert e jelenségnek se „véletlen” egyéni okai, hanem szociológiai okai voltak) most mellőzve, elég annak megállapítására szorítkoznom, hogy a két világháború közt mindössze néhány modern társadalmi szervezet akasztott ekét a keresztény politikai tömegnevelés ugarjába. Köztük a legjobb munkát e téren is a KALOT végezte. Céltudatosan feküdt bele e feladatban és a parasztság elit-kiválasztása és elit-nevelése terén egészen új módszert alkalmazott, amelynek a külfölddel való megismertetése nemzeti jó hírünket szolgálhatná. Nem hiába írta az Osservatore Romano, hogy „a KALOT-nak nincsen párja a Duna-medencében”. A KALOT népfőiskoláin 35 000 parasztlegény ment át, akik közül a magasabb és hosszabb tanfolyamok hallgatóit szigorú és helyes kiválasztással toborozták. A KALOT közéleti nevelő munkájának politikai jelentőségét egyedül a Néppárt 1947-es választási eredménye leméri. Mi az 1947-es választási küzdelembe a sikerhez rendszerint szükséges előzményeknek és eszközöknek teljes hiányával léptünk be, s számtalan más akadály állt utunkban. Emellett a népszerűséget tudatosan kockáztatva, a tőlem kitelhető legkényesebb lelkiismeretességgel ügyeltem arra, hogy az agitáció során a gyors és gyökeres fordulattal kecsegtetett, sokat szenvedett magyar népben beválthatatlan vágyakat és alaptalan reményeket, melyek nyomában csalódás és letörés jár, fel ne ébresszek. Ha mind ezek ellenére a Néppárt kapta a legtöbb szavazatot (mert még a hamisítások ellenére is a legnagyobb ellenzéki párt és az ország második legnagyobb pártja lett; valójában több szavazatot kapott, mint a hamisításokkal a hivatalos eredménylista élére tornászott kommunista párt), ez csak három okkal magyarázható: egyik, hogy programunk a kereszténységgel teljes egységbe ötvözte a szociális és demokratikus népeszméket; a másik, hogy a magyar nép mérhetetlenül utálta a bolsevizmust; a harmadik, hogy teljes erővel mindet támogatott a KALOT keresztény szociális és demokratikus eszmékre esküvő, kiválóan képzett gárdája és parasztelitje, melyet semmiféle rágalom meg nem tévesztett és semmi nyomás el nem rettentett. A Néppárt pontosan ott kaptam legtöbb szavazatot, ahol a KALOT tízéves közéleti nevelő munkája és paraszti elitképzése a legszélesebb arányú volt. A Néppártot a magas, de vékony szellemi eliten kívül a parasztság és munkásság támogatta, mint ezt a szavazási statisztika és a parlamenti képviselők foglalkozási statisztikája is bizonyítja. Valamennyi ellenzéki párt közül a Néppárt kapta aránylag a legkevesebb középosztálybeli szavazatot, de egyetlen ellenzéki párt se szerzett, aránylagosan sem, annyi paraszt és munkás szavazatot, mint a Néppárt. A parlamenti tagok foglalkozási statisztikája szerint pedig egyetlen pártnak se volt aránylagosan annyi egyetemi-főiskolai tanár és paraszt képviselője, mint a Néppártnak, melynek képviselői között a parasztok százaléka magasabb volt, mint bármely más pártban, beleértve a Kisgazdapártot és a Parasztpártot is. A Néppárt választási eredményének e kiértékelése mutatja, hogy ebben az eredményben jelentős része volt a KALOT tízesztendős közéleti nevelő tevékenységének, amellyel különösen a néppel élő vidéki értelmiség javának, nagyszerű fiatal katolikus papságnak és a parasztelitnek öntudatában szétbonthatatlan egységbe forrasztotta a keresztény ortodoxiával a szociális és demokratikus népeszméket. A KALOT alapítója és lelke, KERKAI JENŐ jezsuita atya a magyar parasztság közéleti nevelése, emberi méltóságának és jogos közéleti szerepének öntudatosítása terén többet tett, mint előtte bárki más és bármely más intézmény. A KALOT tízéves közéleti munkájának a Néppárt választási eredményével is felmérhető politikai jelentősége figyelmeztet a társadalmi háttér és a rendszeres közéleti nevelés általános politikai nélkülözhetetlenségére.

AZ ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉGNEK és a társadalomtudományi ismereteknek azt a színvonalkülönbségét, mely szinte valamennyi osztályunk műveltségi képét jellemezte (ez nem sajátos magyar tünet, így volt és van sok más országban is), a társadalomtudomány álarcába öltözött bolsevista ideológiai fertőzés igyekezett kihasználni. A társadalomtudományi ismeretek hiánya ugyanis vacuumot teremtett, melyet a bolsevisták igyekeztek kitölteni, mert a társadalomtudomány álarcában vélték legkönnyebben megközelíthetni a világnézetileg elzárkózó lelkeket. Ez a bolsevista számítás nem volt alaptalan. A nem-párttagok számára is kötelező ideológiai tanfolyamok és szemináriumok olyan hallgatói is, akik az antitheizmust és a dialektikus materializmust a limine elutasították, nem egyszer képtelenek voltak védekezni az érvek ellen, melyekkel az előadók a materialista magyarázatot a társadalom mibenlétéről, céljáról, az állam keletkezéséről, jogköréről, rendeltetéséről, az ember és a társas alakulatok viszonyáról alátámasztották. Antibolsevista érzület és keresztény hithűség önmagában még senkit meg nem véd bölcseleti és társadalomtudományi tévelyek befogadásának veszélyével szemben, különösen akkor nem, ha – mint eleinte a bolsevisták tették – a tévelyek terjesztői szeges gonddal vigyáznak arra, hogy a tévelyeknek a keresztény tanításokkal való összebékíthetetlensége fedve maradjon, sőt hamis logikai fogásokat alkalmaznak, hogy köztük a harmónia benyomását keltsék, s tanaikat tetszetős, közérthető formában – a középiskolai és elemi iskolai képzettségű ember számára is érthető modorban – adják elő.

Társadalomtudományi tanítások hamisságát és gyakorlati konzekvenciát, míg az elmélet világában mozognak, még képzett elméknek is gyakorta nehéz felismerni, noha mihelyt a valóság talajára leszálltak, szaktudás nélkül felismeri mindenki, aki konzekvenciáik alatt szenved. A bolsevisták eleinte tanaik igazság-magvaival jelentkeznek, s csak ha már fél lábbal bent vannak az ajtón belül, vetik le álarcukat. Ha volt valaha rendszer, mely a megtévesztés, a tetszetős érvelés, a hazudozás és a reservatio mentalis fogásait gátlás nélkül alkalmazta, s az igazat a hamisság, a jót a rossz szekere elé tudta fogni, a bolsevizmuson nem tett túl. Bizonyítékul elég hivatkoznom arra a céltudatosságra, mellyel a bolsevisták a szavaknak, főleg a szociológiai fogalmakat jelölt szavaknak egyezményes jelentését kiforgatják és kicserélik.

Azok a tapasztalatok, melyeket minde jelenségek vasfüggöny mögötti figyelője szerezhet, a szabad világ számára se haszontalanok. Figyelmeztetések, hogy az általános műveltségnek és a társadalomtudományi ismereteknek diszparitása, a helyes társadalomtudományi ismeretek terjesztésének elhanyagolása komoly politikai veszélyt rejt magában és adandó pillanatban a társadalomtudomány álruháját öltő bolsevista propagandának kedvezhet. Ez a tény 1945 előtt nem volt problémánk, de 1945 után egyszerre tudatosult.

A bolsevisták ideológiai nevelése nem érte el a kitűzött célt. A szörnyű valóság, mely alatt a nép szenved, olyan felvilágosítás, melyet semmiféle propaganda és ügyesség el nem tud homályosítani.

* * *

ILYEN VISZONYOK KÖZT kellett utat-módot találnunk arra, hogy a Néppárt híveit a keresztény politikának némi elméleti fegyverzetével ellássuk. A keresztény társadalmi és kulturális egyesületeken keresztül célunkat meg nem közelíthettük, mert azokat kivitel nélkül feloszlatták. A gondolatterjesztés rendes eszközeitől minket megfosztottak. Az állandóan működő titkos politikai rendőrségi cenzúra megakadályozta, hogy egyetlen hetilapunkban a bolsevista elméletet bírálat alá vehessük, és a keresztény politika elméletét is meghamisító bolsevista propaganda állításaira válaszolhassunk. Se pénzünk, se lehetőségünk nem volt arra, hogy országszerte pártiskolákat szervezzünk; még ha pénzzel rendelkeztünk volna is, előadóinkat és hallgatóinkat nem tehettük ki a megtorlásoknak. Egyetlen utunk maradt: lapunkban megtartani a pártiskolát úgy, ahogyan lehetett. A titkos politikai rendőrségi cenzúra, melynek tűrése volt az ára annak, hogy egyetlen hetilapunk (négy oldalon) egyáltalán megjelenhessék, a pártiskola cikkeibe is rendszeresen belegázolt, Nem egyszer alattomos szándékkal arra törekedett, hogy a cikkek egy-egy szakaszát a csonkítással egyoldalúvá torzítsa, arra számítva, hogy az utolsó pillanatban nem lesz módunk az öncsonkításra. Gyakran előfordult, hogy a titkos cenzúra egy-egy bolsevista idézetet törölt, ha annak épp abban az időben való közlését veszélyesnek ítélte. Nem egy példa volt arra is, hogy a nácizmus és a fasizmus bírálatát sem engedte meg. Birtokomban van például a szakszervezetről szóló cikk kefelevonata, melyből a politikai rendőrség a fasiszta szakszervezet tárgyilagos leírását törölte, nyilván azért, mert a fasiszta szakszervezet megtévesztésig hasonlít a bolsevista szakszervezethez. Ezt a törölt részt se állítottam helyre: a szöveghez nem tettem hozzá semmit. Ahol megjegyzéssel kísértem, mint a kiadó jegyzetét feltüntettem. A cenzúra törléseinek értelemszerű helyreállításához se folyamodtam, mert nem hagyatkozhattam emlékezetemre, mivel a cikkeket nem én írtam. A cenzúra azonban, bármily ravaszul és körültekintsen működött, a cikkeknek se tartalmát, se irányzatát meg nem hamisíthatta, mert résen álltunk, hogy a fejtegetések értelemzavaró, vagy a lényeges mondanivalót meghamisító csonkításokat ne szenvedjenek, inkább többet hagytunk ki, vagy átírással segítettünk magunkon. A cikkek szándékainknak megfeleltek.

A pártiskola eredetileg két közelebbi célt szolgált. Elsősorban a Néppárt programjának elméleti alapját kívánta megismertetni és a tudomány színe előtt igazolni. Ez a magyarázata, hogy az olvasó a cikkekben olyan részeket is talál (pl. alkotmánybíróság, közigazgatási bíróság decentralizálása stb.), amelyek nem tartoznak egy politikai koncepció keresztény jellegéhez, de a Néppárt programjának lényeges részeit alkották. Másfelől a pártiskolán keresztül híveinket fel akartuk világosítani a keresztény társadalomtudomány és politika legfontosabb elméleti tudnivalókról, hogy a keresztény politika elméleti helyességébe vetett hitük az ellenséges érvelések, megtévesztések, és támadások pergőtüzében meg ne inogjon, meggyőződéseiket helyesen képviselhessék, és a vitákban megvédhessek.

A cikkekben, különös tekintettel az ellenséges propaganda módszereire, nem a keresztény hittel igyekeztünk igazolni a keresztény politikát, hanem megfordítva: a tudománnyal igazoltuk a keresztény világnézetű közéleti tájékozódás igazságát.

A cikkíró a fogalmazásban egyszerűségre és közérthetőségre, a stílusban szabatosságra és világosságra törekedett, a keresztény társadalomtudomány vitás pontjait mellőzte, noha a mi sajátos felfogásunk dokumentálását nem kerülte. Általában a keresztény tudományos közmeggyőződés által hitelesített tanok előadására szorítkozott. Nem tudományos esszésorozatot, nem magas publicisztikát vagy főiskolai tankönyvet akart írni, hanem olyan bevezetést a keresztény politikába, melyet minden értelmes és gondolkodó átlag magyar megérthetett. Társadalomtudományi irodalmunk leginkább ezt az átlag-színvonalon álló olvasót szem előtt tartó feldolgozást nélkülözte, a napi politikai szükséglet pedig épp ilyet sürgetett.

Célunkat a pártiskolával elértük. A cikkek nyomán országszerte afféle magán-pártiskolák keletkeztek, összejött egy-egy baráti kör, a cikket felolvasták és megvitatták. Ha további felvilágosítást kívántak, írtak a szerkesztőségnek, mely válaszolt. Válaszképpen magam is sok ilyen politikai magánlevelet írtam. Kialakult egy levelező párt-iskola. A hozzászólások és a kérdések ablakokat nyitottak parasztságunk és munkásságunk értelmességére, politikai érettségére, bölcs közéleti tájékozódó képességére és arra a nagyarányú, mély és örvendetes átalakulásra, mely a nyomás alatt parasztságunk politikai és nemzeti öntudatában végbement s melyet a bolsevizmus máig se rontott meg. A sok romlás közt ez egyik legvigasztalóbb és legreménytadóbb tünet.

A cikkek gyakorlati célja indokolja a gyakori ismétléseket, amelyeknek egy része olyan felbonthatatlan mondatfűzéssel kapcsolódott az új gondolathoz, hogy törlése átírás nélkül nem lett volna lehetséges. Az átírást pedig mellőztem.

A pártiskola 1949 januárjában megszakadt. Még további fejezetei lettek volna, de a megjelent rész is szerencsésen adja ki a keresztény politika iskolájának első kötetét. Reméljük, hogy megíratnak még fejezetei otthon. E lehetőség idejével szorosan összefügg a keresztény politika jövője Magyarországon.

Ám a keresztény politika szempontjából, bármily hatalmas esélyeket tartogat számára a holnap, mindenképpen döntő kérdés marad, hogy azok, akik e keresztény közélet formálására igényt emelnek, a keresztény politika elméletét ismerjék és kövessék, s a tömegek keresztény közéleti nevelésére kellő gondot fordítsanak.
Ennek a célnak előmozdításához kíván hozzájárulni ez a kiadványunk az emigrációban.

New York, 1951. szeptember 10.

Barankovics István

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra