2005. július 26. kedd 20:23

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

5. rész

 

VI. MI A TÁRSADALOM?

Előző két előadásunkból meggyőződhettünk arról, hogy mindannyiunknak elemi érdeke, hogy az ember Isten halhatatlan lélekkel felruházott teremtményének tekintessék. Minden más felfogás könyörtelenül és menthetetlenül a közhatalom gyakorlóinak kénye kedvére szolgáltatja ki az egyént. Ugyanez tűnik ki a politikai ideológiák második alapvető kérdésének taglalásából. Ez a második kérdés tudvalevően ekként hangzik: mi a társadalom, és mi az értelme annak, hogy társadalomban élünk?

Amikor először leírtuk ezt a szót: „társadalom”, mindjárt jeleztük, hogy a fogalom sokkal bonyolultabb, mintsem köznapi használatban gondolnók. Évtizedek teltek bele, míg a társadalmi jelenségek tudományos kutatói, szociológusok megnyugtató s ma már meglehetősen egyöntetű meghatározásra jutottak.

A legfőbb nehézséget az okozta, hogy „társadalmat” nem látunk és találunk a valóságban. Amit mi látunk, és amivel mi szembekerülünk, mindig csak emberek, akik a legváltozatosabb csoportokat alkotják. E csoportokat felsorolni lehetetlenség, annyi van belőlük, sőt olyan osztályozásuk sem sikerült még, amelybe minden lehetséges csoportot hiánytalanul be tudnánk iktatni. (Próbáljunk csak ilyen csoportokat felsorolni: család, község, Mária-kongregáció, legelőtársulat, olvasókör, bérlőszövetkezet, labdarúgócsapat, Pista baráti köre, kommunista párt, a Hazánk olvasóköre, stb). A társadalom tehát úgy, ahogy előttünk mutatkozik, nem más, mint különféle embercsoportok csoportja.

Ezzel a meghatározással azonban nem érhetjük be, mert még nem magyarázza meg azt a tényt, hogy a társadalmi létet sohasem nyugalmi helyzetnek, hanem örökös várakozásnak érezzük. Vizsgálnunk kell tehát, hogy mi történik akkor, amikor az emberek csoportba verődnek, vagy csoportokat képeznek? Mindannyiszor az egyes ember valamilyen viszonyba kerül a többivel és éppen ez a viszony az, ami most már színezni, befolyásolni és módosítani fogja egyéniségét. (Pl. a lány férjhez megy, vagy. István gazdát az egyházközség elnökévé választják, vagy a Laci gyerek a városba megy dohánygyári munkásnak –, egyéniségük már nem az lesz mindenben, ami előzőleg volt.) Így jutunk a társadalom lényegének felismeréséhez, ez pedig nem más, mint az emberek egymáshoz való viszonyának összessége. Ezek a viszonyok mindig csoportalakzatokban válnak szemlélhetővé, s utóbbiak változásával maguk is változnak.

Ha átelmélkedjük a mondottakat, immár világossá válik előttünk, hogy mi a társadalom? A társadalom az emberi viszonyoknak összessége, amelyek folyton mozgásban lévő csoportalakzatokban jutnak kifejezésre.

Mint előrebocsátottuk, ez a meghatározás a tapasztalati tények vizsgálatának eredménye, ebben tehát keresztény és marxista szociológusok is egyetértenek. Amiben eltérések adódnak, hozzá politikai magatartásunkra döntő kihatású eltérések, az egy bölcseleti kérdés, nevezetesen az, hogy mi a létesítő oka az ember társadalmi állapotának? Mert erre három feleletet adhatunk, sem többet, sem kevesebbet. Az ember társadalmi állapotát vagy 1. a természet hozta létre, amelynek az ember csupán egyik jelensége, vagy 2. az ember akarata, vagy 3. az ember társas természete. S mind a három felelet más és más politikai következményekkel határozza meg az egyes ember és az államhatalom gyakorlóinak viszonyát.

 

VII. A TÁRSADALOM ORGANIKUS FELFOGÁSA

Milyen ok hozta létre a társadalmat, vagyis azoknak a viszonyoknak összességét az emberek között, amelyek folyton változó csoportalakzatokban jutnak kifejezésre? Ahogy már mondottuk, három tényező szereplését tételezhetjük fel. A társadalom forrása vagy 1. a természet, amelynek az ember csupán egyik jelensége, vagy 2. az ember akarata, vagy 3. az ember társas természete. Ennek megfelelően három nagy elméletet találunk a társadalombölcseletben, ebben a politikai kihatásai miatt rendkívül fontos tudományban, amelyet nem szabad összetévesztenünk a társadalomtannal. (A társadalomtan, a szociológia ún. „tény-tudomány”, vagyis a társadalmi jelenségeket s azok törvényszerűségeit adottságok gyanánt tanulmányozza, a társadalombölcselet, a szociálfilozófia pedig ún. értéktudomány, vagyis a társadalmi jelenségeket valamely filozófiai álláspont szerint értékeli, és a társadalmi fejlődés eszményeit keresi.)

Azt az elméletet, amely az emberi társadalmat a természet termékének, a szükségszerű fejlődés utolsó mozzanatának tekinti, a társadalom organikus elméletének nevezzük. „Organikus” annyit jelent, hogy „szervezeti”. Értelmére mindjárt rájövünk, ha utalunk ennek az elméletnek előfutárjaira: bölcselőkre és költőkre, akik hasonlóságokat állapítottak meg egyfelől a társadalom összetétele, másfelől az emberi szervezet és annak működése között. Pl. ilyenféléket: a főhatalom jelenti a fejet, a törvények és a szokások az agyvelőt, a bíróságok és a hatóságok az akaratnak és az érzésnek szervei; a kereskedelem, ipar és földművelés a száj és a gyomor szerepét viszi, amelyek a táplálékot készítik; a pénz ugyanaz, mint a vér, amelyet bölcs gazdaságpolitika az egész szervezetben megforgat. Mindezek az összehasonlítások odakövetkeztetnek, hogy a társadalmat sok vonatkozásban úgy kell tekintenünk, mint az emberi szervezetet nagyban.

Ám ezt, ami évezredeken át csak képeknek és hasonlatoknak számított, a múlt században sokan valóságos egyezésnek tették meg. Három bölcseleti irány is belejátszott ebbe. Az egyik Hegeltől, a német bölcselőtől indult ki, aki Marxra is nagy hatással volt. Hegel azonosította Istent a világmindenséggel. Szerinte a világszellem fokozatosan bontakozik ki, legutoljára az emberi társadalomban és pedig annak legmagasabb alakulatában, az államban. Nem minden államban, hanem mindig csak egy államban, az újkor derekán a német államban, amely így, minthogy az istenség benne öltött testet, arra van hivatva, hogy uralkodjék az egész föld fölött. (A német féktelenségnek és mohóságnak ez a tanítás lett az egyik ideológiai gyökere). A másik irány Comte francia bölcselőé, aki azt hirdette, hogy a társadalom valóságos élő szervezet, csak magasabb rendű, mint az egyéni szervezet. A harmadik irány Spencer angol bölcselő fejlődési elmélete, amelynek lényege az, hogy az élettelen anyag előbb szervessé vált, vagyis élet költözött belé, majd „szuper-organikussá” nőtt, mikor is megszületett a társadalom. Hogy a társadalomnak ebből a három bölcseleti mederből kialakuló organikus fölfogása mennyire azonosította a társadalmat az élő szervezettel, mutatja az is, hogy ennek az elméletnek legtöbb híve minden társadalmi kutatás feltételének az élettan és az orvostudomány ismeretét nyilvánította, és könyveket írtak a társadalom szövetéről, bőréről, gerincéről, szívéről stb. Egyikük pl. azt is megállapította, hogy a német állam hímnemű, és II. Frigyes uralkodása alatt érte el nagykorúságát.

Nyilvánvaló, hogy ez az egész organikus elmélet, csak függvénye annak a feltevésnek, hogy az élet a földön önmagától, Isten teremtő tevékenysége nélkül az élettelen anyagból bontakozott ki, fejlődött tovább emberré, majd még tovább társadalommá. Nos, a fejlődésnek, az „evolúciónak” ezt a menetét még soha senki sem bizonyította be. Mindazok, akik ennek az állítólagos folyamatnak elfogadását „tudományos álláspontnak” tűntetik fel, egyszerűen megtévesztéssel dolgoznak. Legyünk tisztában vele: Istennek és az ő teremtő tevékenységének tagadásához nem tudás kell, mert hiszen a tudomány mit sem bír felhozni ellene, hanem éppen úgy hit, sőt sokkal nagyobb hit, mint Istennek és az ő teremtő tevékenységének megvallásához.

A mi szempontunkból azonban ebben a kérdésben nem annyira a világnézeti viták a fontosak. Hanem fontos annak az állítása, hogy mihelyt elfogadjuk a társadalom organikus elméletét, teljes függésbe hozzuk az egyént a közösségtől, a kollektivitástól. Ebben az esetben ugyanis az egyén szerepe a társadalomban pontosan ugyanaz, mint a sok millió közül egyetlen sejté az élő testben. Semmiféle jog sem illeti akkor, és korlátlanul alá van vetve a központi hatalomnak, amely a kollektivitás életelvét és mozgatóját jelenti. Következik mindannak elnyomása, ami nem közvetlenül az államot szolgálja, legyen szó családról, tulajdonról, tudományról, művészetről, vagy bármiről. Az organikus felfogás mellett az egyes embernek önmagában semmiféle értelme nincs.

 

VIII. A TÁRSADALMI SZERZŐDÉS ELMÉLETE

A társadalom keletkezését visszavezethetjük az ember akaratára is. Ez a második lehetséges felelet arra a kérdésre, hogy milyen ok hozta létre a társadalmat. Az első lehetséges feleletet, amely tudvalevően úgy hangzik, hogy a társadalmat a természet termékének, a szükségszerű fejlődés utolsó mozzanatának kell tekinteni, már megismertük, és tisztában vagyunk azokkal a súlyos és boldogságra törekvő ember által el nem fogadható politikai következményekkel is, amelyeket a társadalomnak ez az ún. organikus felfogása magával hoz. Azt a második elméletet, amelyet most fogunk tanulmányozni, a társadalmi szerződés elméletének hívjuk.

Alapvető elemeit ennek is megtaláljuk már az ókori görög bölcselőknél, még világosabban a latinoknál, az elmélet teljes kidolgozása azonban Hobbes angol és Rousseau francia filozófusok nevéhez fűződik. Hobbes (ejtsd ki Habz) a 17., Rousseau (Russzo) a 18. században élt. Hobbes az embernek abból a materialista felfogásából indult ki, hogy az ember csupán magasabb rendű állat, amelyet ténykedéseiben a gyönyör és a fájdalom ösztönzései vezetnek. Az ember így, miután az önzés természeti törvénye uralkodik rajta, lényegileg „antiszociális”, társadalomellenes lény. Az eredeti állapot az is volt a földön, hogy minden egyes ember harcban állt a többivel. Minél több ember született azonban a földre, annál elviselhetetlenebbé vált az örökös félelem és bizonytalanság, míg végül az önzésnek ugyanaz a törvénye, amely még előbb egymás irtására hajtotta, most társulásra és együttélésük rendezésére késztette őket. Megállapodtak tehát egymással, szerződést kötöttek, amelyben lemondtak addig korlátlan szabadságukról, és pedig közülük egy ember javára, akinek akarata ezentúl az összesség akaratának számit. Ezzel létre jött a társadalom, mindjárt legmagasabb alakulatának, az államnak formájában.

Rousseau kiindulópontja más. Szerinte állati lény az ember, akárcsak a többi állat, de megvolt és megvan benne a tökéletesedés képessége. Eredetileg sem társadalomellenes lény volt azonban, mint Hobbes tanította, hanem csak „társadalmon kívüli”, amin Rousseau azt érti, hogy annak idején az ember egyedül, vagy alkalmilag csapatba verődve kóborolt táplálék után. Egymást nemcsak nem bántották, hanem éppen ellenkezőleg, természetükből fakadt a jóság, a könyörületesség és a segítőkészség. Tartott pedig ez mindaddig, amíg az emberek szaporodása nyomán szűkössé nem vált a szabadban található élelem s rá nem kellett térni a földművelésre. Akkor azután, aki megművelt egy darab földet, ezt a területet, annak termését és a rajta tenyésztett állatokat érthető módon a magáénak, saját tulajdonának tekintette. Szorgalmuk és tehetségük folytán egyesek bővelkedők lettek a javakban, mások szegények maradtak. Ebből támadtak ellenségeskedések és háborúk, ami azután – s ebben már egyezik a két bölcselő – megállapodásra, szerződésre kényszerítette az embereket. Nagy különbség azonban kettőjük felfogásában, hogy míg Hobbes szerint a szerződésben őseink egy ember javára mondtak le szabadságukról, addig Rousseau szerint ez a lemondás nem egy ember, hanem az összesség, a kollektivitás javára történt, amelynek elhatározásai a „közakaratban”, vagyis a többség akaratában jutnak kifejezésre.

A társadalmi szerződés elméletének óriási irodalma van, amin nem is csodálkozhatunk, mert politikai következményei révén messzemenően befolyásolta az emberiség sorsának alakulását. Hobbes az uralkodó mindenhatóságát, ez ún. „fejedelmi abszolutizmust” alapozta meg vele, ami rá is nyomta bélyegét Európa 17–18. századi történetére, Rousseau pedig – az előbbinek ellentéteként – a többségi akarat mindenhatóságát az ún. nép-felségi elvet, a „népszuverenitást”, amelynek nevében csakhamar a francia forradalom bontott lobogót. A 19. század liberális államai a maguk népképviseleti alkotmányaiban több-kevesebb teljességgel ezt az elméletet alkalmazták. Hat ez az elmélet napjaink politikai törekvéseire is, nem egyszer – elég zavarosan – összefonódva a már tanulmányozott organikus felfogással.

 

IX. A TÁRSADALMI SZERZŐDÉS BÍRÁLATA

Áttekintettük a társadalmi szerződés elméletét, amely kizárólag az emberi akaratban, az emberek elhatározásában keresi a társadalom létezésének okát. Ez az elmélet, mint már tudjuk, nagyban befolyásolja az újkori történet alakulását; Hobbes-féle változata a fejedelmi abszolutizmust. Rousseau-féle változata pedig – az ő tanításának első értelmezésében – a népszuverenitás elvén nyugvó, parlamenti- liberális államot alapozza meg.

Az elmélet első ellenfelei így természetszerűen azoknak a soraiból kerültek ki, akik szemben állottak az említett politikai rendszerekkel. Érveik általában bölcseleti síkon mozogtak. Tagadták az ember eredetileg társadalomellenes voltát, illetve természettől való jóságát, továbbmenően pedig vitatták az embereknek természettől való egyenlőségét és szabadságát. A későbbi bírálatok pedig abban az ellenvetésben sűrűsödtek, hogy társadalmi szerződés sohasem volt. Mert – úgymond –, ha ilyen szerződést valaha is kötöttek volna, ez lett volna olyan fontos mozzanat az emberiség történetében, hogy valamilyen emlékezetével ma is rendelkeznénk. Különösen a társadalom organikus felfogásának szószólói, akik mint tudjuk, a természeti fejlődés betetőzőjének nyilvánították a társadalmat, vetélkedtek egymással annak kimutatásában, hogy Hobbes és Rousseau alaptételei nem a valóságot tükrözik, hanem a képzelet szüleményei.

Az igazsághoz híven mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy legalább is Rousseau maga sem állította történeti ténynek a társadalmi szerződés létrejöttét. Neki, a nagy forradalom magvetőjének, az elméletből levonható politikai következmények voltak a fontosak. Álláspontját lényegileg abban foglalhatjuk össze, hogy a társadalmat akként kell berendezni, mintha létesítő oka az emberek akarata lett volna. Ki is alakult utóbb a múlt század második felében egy olyan elmélet, amely a társadalmi szerződést kimondottan csak a politikai értelem szükségszerű feltevésének minősítette, semmivel sem többnek. Ennek az átdolgozott elméletnek a „quasi-contract”, a „minta-szerződés” elméletének a francia Léon Bourgeois (ejtsd: Burzsoá) volt a szerzője, akinek nem egy eszméjét az első világháborút követő Nemzetek Szövetsége alkotmányában is hasznosították.

A mi álláspontunk mindezzel kapcsolatban az, hogy édeskeveset számít, vajon a társadalmi szerződést történeti ténynek, vagy bölcseleti feltevésnek tekintjük-e. Bizonyos ugyanis, hogy a társadalmi szerződés elmélete a vitáktól függetlenül hatott a politikára, jeléül annak, hogy elfogadása, vagy elutasítása nem az elméleti megalapozottságán, hanem egyedül a gyakorlati következmények végiggondolásán, vagy végig nem gondolásán múlik. S ha már most ebből a szempontból taglaljuk az elméletet, rá kell jönnünk arra, hogy elfogadása esetén az állam egyes alattvalóinak önmagukban semmiféle jogaik sem lehetnek, mert ha mégis vannak, csak azért, mert a közakarat, a többségi akarat képviselői ilyeneket engednek nekik. Az elmélet a Hobbes-féle fogalmazásban az állam vezetőjének, a Rousseau-féle fogalmazásban pedig a népképviselet többségének biztosít abszolút hatalmat, olyan hatalmat tehát, amelyet semmi, az állam fölött álló elv, és semmi, az emberrel együtt született személyiségi jog sem korlátoz. Az emberi törvényeknek ez az abszolút uralma tehát már abban az esetben is, ha nem a fejedelmi abszolutizmus, hanem a nép szuverenitás elve érvényesül, a kisebbség szempontjából nem különbözik a diktatúrától.

S hogy ez valóban így van, mutatják azok a törekvések, amelyeknek már a liberális állam keretében s még tisztábban az elmélet hirdetőinek írásaiban megfigyelői lehetünk. Az állam, – hogy csak a legfontosabb irányokat nevezzük meg, – a maga hatalmának kívánja alávetni az egyházat, sőt igényt emel az alattvalók világnézetének mindenkit kötelező meghatározására. Magának követeli az iskolaállítás és közoktatás teljes kizárólagosságát, a házassági és családi jogoknak ugyancsak kizárólagos szabályozását. Gyengíti, vagy éppen megtagadja a társulási és egyesülési jogot, minthogy a neki nem tetsző csoportosulások sértenék a szándékolt egységet. Magát tekinti az összes javak egyetlen, abszolút tulajdonosának, a magántulajdont pedig bármikor visszavonható engedménynek. Az egyéneket illetően élet és halál korlátlan urának vallja magát; ha bármi okból úgy tartja hasznosnak, az egyént akkor is kiküszöbölheti, ha annak semmi bűne. Idézzük Rousseau-t: „Ha azt mondja egy polgárnak: illő, hogy meghalj, annak bele kell nyugodnia, hogy meghal.”

Nyilvánvaló, hogy boldogságra törekvő gondolkodó embernek elsősorban ezeket a politikai következményeket kell fontolóra vennie, amikor szemben találja magát a társadalmi szerződés egyébként tetszetős elméletével. Tetszetős ugyanis az elmélet, mert van igazság-tartalma is, ugyanúgy, ahogy van az organikus elméletnek is. Csak sem az egyik, sem a másik nem szolgálhat sugalmazóul egy olyan társadalmi együttélés számára, amely az eddigieknél minden tekintetben szerencsésebb és igazságosabb lenne.

 

X. HELYES FELFOGÁS A TÁRSADALOM KELETKEZÉSÉRŐL

Sem a társadalmi szerződés elméletét, sem a társadalom organikus felfogását nem lehet történeti és fejlődési tényként bizonyítani, ami azt jelenti, hogy a rendszeres emberi együttélés keletkezésére vonatkozóan egyik sem nyújt kellő magyarázatot, amely kiállaná a tudományos bírálatot. Így bölcseleti feltevéseknek tekintjük azokat, amikor is elfogadásuk, vagy elutasításuk kizárólag attól függ, hogy akarjuk-e magunkévá tenni vagy sem a belőlük levonható politikai következményeket. A kérdés lényege pedig, mint már kifejtettük, mindkét elméletnél az, hogy a politikai hatalom gyakorlói – szervezkedő egyének, vagy többségi pártok – olyan társadalmat építhetnek, illetve alakíthatnak ki, amely a legelemibb személyiségi jogokat is tetszés szerint fogadhatja meg az egyes emberektől.

Akár az öntudat nélküli természeti fejlődést, akár az állatból kibontakozó ember akaratát tesszük meg a társadalom létesítő okának, végső és következetes elgondolásban olyan politikai berendezkedés számára nyitjuk meg a kaput, amelyben a hatalmasok a kétszerkettőt is ötnek nyilvánítják. S nekünk, ha élni akarunk, utánuk kell szajkóznunk azt a hamisságot, vagy ahogy már a régi római jogbölcselő, Cicero példálózott vele, erénynek jelenthetik ki a gyilkosságot, s mi kénytelenek vagyunk hátunkat engedelmesen odafordítani a tőrnek. S ennek a gondolatfűzésnek igazságán semmiféle hangzatos szólam, a fogalmak semmiféle zavarása s ködösítése nem változtathat.

Már pedig tegyük fel a kérdést önmagunknak, s ha erre mód nyílik, mások előtt is, hogy józan értelmünk és boldogságra törekvő természetes ösztönünk ilyen társadalomra vágyik-e? Avagy nem sokkal inkább olyanra-e, amelyben, noha náluk a fizikai kényszerítő erő, elvileg a hatalom birtokosait is korlátozzák elhatározásaikban és intézkedéseikben a társadalom és állam fölött álló eszmények, aminő az igazság, a jóság és a szépség? Hiszen csak ebben az esetben tiltakozhatunk megokoltan, és kelhetünk fel jogszerűen az emberi életet kísérő hazugságok, gonoszságok és rútságok ama változatai ellen is, amelyeket rovásunkra és elnyomásunkra az éppen uralkodó legerősebb társadalmi akarat képvisel. Csak ebben az esetben emelhetünk igényt azokra a személyiségi jogainkra, amelyekről úgy érezzük – és méltán érezzük –, hogy születésünkkel együtt kaptuk, s követelhetjük e jogainknak tiszteletben tartását, egyenlőképpen, mindenki által.

És ha mindezt kívánjuk, és ha tépelődéseink közepette rájöttünk arra, hogy valóban a most vázolt társadalmi berendezkedés az egyetlen, amely kielégítheti az embert, akkor fel kell ismernünk kizárólag az ész követelményének is a keresztény hit ama tanítását, hogy az emberi társadalom közvetlen létesítő oka a helyesen felfogott emberi természet, közvetve pedig, aki ezt az emberi természetet megalkotta, az Isten. Ugyanaz a helyzet állt elő tehát, mint amikor az ember fogalmát boncoltuk. Olvassuk át újból az arról szóló előadást: az ember fogalmát csak akkor menthetjük meg, ha az embert személyiséggé emeljük, személyiséggé pedig csak akkor válhatik az ember, ha nem csupán természeti, de egyben természetfölötti lénynek, Isten teremtményének is minősítjük.

Vallásos hit kérdése ez számunkra? Nem. Mi itt nem katekizmust tanítunk. Bennünket nem érdekel, hogy pártiskolánk olvasói: pártunk tagjai, vagy nem tagjai, hívők-e, vagy hitetlenek; ami előttünk a döntő, az a politikai igazság, hogy Isten teremtő akaratának feltételezése nélkül nemcsak az embert, de az emberi viszonyok összességét, a társadalmat sem tudjuk kielégítő módon magyarázni, még kevésbé pedig elfogadhatóan berendezni. S ne gondoljuk, hogy a társadalom keletkezésére vonatkozóan gyűjtött valóban tudományos megállapítások ennek az észkövetelménynek (és hitbeli tanításnak) ellene szólnának. Éppen ellenkezően, mint látni fogjuk, csakis ezzel férnek össze.

 

XI. A „TÁRSAS LÉNY” ELMÉLETE ÉS A VALÓSÁG

Legutóbbi előadásunkban az ész követelményének is- mertük fel a keresztény hitnek azt a tanítását, hogy a társadalom közvetlen létesítő oka az emberi természet, közvetve pedig aki ezt az emberi természetet megalkotta, az Isten. Józan értelmünk kívánja meg ezt a tételt, függetlenül attól, hogy igazságnak valljuk-e, vagy csupán feltevésnek tekintjük, és pedig azért kívánja meg, mert minden más felelet arra a kérdésre, hogy miként keletkezett a társadalom, szükségszerűen és menthetetlenül megfosztja az egyént mindazoktól a személyiségi jogoktól, amelyeknek tiszteletben tartása nélkül boldognak sohasem érezhetné magát. Nyomban hozzáfűztük azonban azt is, hogy az eddig gyűjtött, valóban tudományos megállapítások a társadalomnak csakis ezt a felfogását támasztják alá, bizonyságul annak, hogy a keresztény elmélet, amelyet a társadalombölcselőt a „társas lény” elméletének nevez, nemcsak az ész által kikényszerített megoldás, hanem igazságként is elfogadható.

Alapjait ennek az elméletnek már a legnagyobb görög bölcselő, Arisztotelész lerakta, Kr. e. a 4. században, mikor rámutatott arra, hogy az emberi természetből következik, hogy az ember társadalomban éljen. Ő határozta meg először az embert akként, hogy „társas lény”. Ezt a fogalmat meg is világította, mondván, hogy a társadalmon kívül csak olyan lény maradhatna fenn, aki vagy magasabb rendű, vagy alacsonyabb rendű, mint az ember, vagy Isten tehát, vagy állat, mert az első esetben az kell, hogy az illető lény elégséges legyen önmagának és önmagában, a második esetben pedig az, hogy ne terhelje Őt sem erkölcsi érzék, sem értelem. Arisztotelésznek ezt a meglátását és érvelését magukévá tették a kereszténység nagy gondolkodói is.

S valóban amennyire csak visszanyúlnak történeti emlékeink, az ember mindenkor úgy jelenik meg előttünk, mint aki tagja valamilyen emberi együttesnek, még pedig olyan együttesnek, amely mindig tágabb terjedelmű egy férfi és egy nő alkalmi egyesülésénél. A társadalmi szerződés elméletének azt a hibás kiindulópontját különben, hogy az ember valaha is egyedül kóborolt volna a vadonban, az organikus elmélet bölcselői is támadták, hivatkozva arra, hogy társadalmon kívüli állapotot sehol sem találunk az emberiség életében. Az emberek mindig társas viszonyban állottak egymással, csupán e viszonyok öltöttek korszakonként eltérő formákat, ami azt bizonyítja, hogy a társadalom az ember számára szükséges és természetének megfelel. Másként kifejezve: nem a társadalomellenes, vagy a társadalmon kívüli állapot az embernél a természetes, mint Hobbes, illetve Rousseau hirdette, hanem éppen ellenkezőleg: a beiktatódás a társadalomba.

Ugyanerre az eredményre jutunk, ha vizsgáljuk az ember veleszületett hajlamait és kifejlődésének feltételeit. Csak egy-két mozzanatot rögzítsünk meg. Nem igaz, hogy az örökös harc, vagy a teljes elszigetelődés volna kedvünkre való, mert hiszen mindig rokonszenvet érzünk hozzánk hasonlók iránt, és lelkiismeretünk is rendszerint megmozdul, ha embertársainkról van szó. Kifejezésre jut ez abban a méltatlankodásban is, amelyet az emberiesség parancsainak múltbeli vagy jelen megsértései váltanak ki belőlünk. Annak sem volna másként semmi értelme, hogy a földi élőlények közül egyedül az ember tud beszélni, mert hiszen csak a társadalmi életben elégíthetjük ki közlési ösztönünket, amelynek eszköze a nyelv. Egy férfi és egy nő alkalmi összeállása, de még az állandósult családi forma szűk keretei sem szolgálhatnák a haladást, amelynek eszméje bele van oltva az ember bensejébe, hiszen a haladás elképzelhetetlen anélkül, hogy az egyéni szolgáltatások és teljesítmények mind nagyobb körben ki ne cserélődjenek. A szerzett tapasztalatok, tudás és technika átörökítése nélkül, ami viszont csak társadalomban lehetséges, a jobb élet feltételeit, a művelődésnek emelkedő színvonalát sohasem értük volna el.

Mindez annyira nyilvánvaló – vethetné közbe valaki –, hogy fölösleges is vele bíbelődni. Hát nem. Az, hogy „nyilvánvaló”, csak azt mutatja, hogy fejtegetéseinkben a józan értelem útján járunk. Annak elfogadása azonban, hogy az embert maga az emberi természet vitte bele a társas viszonyokba, nagyfontosságú azért, mert ebből az következik, hogy minden olyan társas alakulat, amely akár a létfenntartást szolgálja, akár a szellemi-erkölcsi kibontakozást mozdítja elő, – természetes és jó. Ilyen elsősorban a család, amely eredeti és minta-alakzata minden természetes csoportosulásnak; ilyen másodsorban a község, amely természetes alakulata több család együttélésének; s ilyen harmadszor az állam is, mely lényegileg a községeknek immár politikai hatalommal felruházott összefogása. Ugyanígy nagy hordereje van annak a ténynek, hogy az emberi természet, amelyből a társadalmat származtatjuk, nem csupán a nagy természetnek egy alárendelt részlete, ahogy az organikus felfogás képzeli, hanem egy részben természetfeletti, vagyis erkölcsi és értelmi lénynek a sajátos természete, mert ebből az következik, hogy az ember tudatos akaratának is szerepet kell vinnie az emberi viszonyok alakításában. Mindkét tétellel kapcsolatban döntő jelentőségű végül az a belőlük adódó követelmény, hogy a társadalom életét akként kell berendezni, hogy e berendezés minden vonatkozásában megfeleljen az emberi természetnek, vagyis azok a szabályok uralkodjanak benne és felette, amelyeket az emberi ész von le az emberi természetből.  

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra