2005. augusztus 05. péntek 23:37

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

18. rész

 

XLV. ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM

A kisegítés elvének legutóbbi taglalása már felhívta a figyelmet a mi perszonalista ideológiánknak arra az alapvető tételére is, hogy a társadalmat és az államot élesen meg kell különböztetni egymástól. A társadalom, mint tudjuk, az emberek egymásközti viszonyainak összessége, amely viszonyok a nagyszámú társulások sokféle alakzataiban jelennek meg előttünk. Mindezeket az alakulatokat a bennük együttműködő egyének külön céljai alapozzák meg, és tartják össze. Egy ármentesítő társulatot pl. az a cél, hogy a tagok megmeneküljenek a vízáradástól, egy sportegyletet az a cél, hogy a tagoknak lehetőségük nyíljék a sportolásra és versenyzésre. Közérthetőbben úgy is mondhatjuk, hogy a társadalom az egyéneknek és a különböző célokat követő társas alakulatoknak az összessége. Az állam viszont az a legnagyobb alakulat, amely ezt az összességet ki is fejezi azzal, hogy határain belül az egyéneket és az összes kisebb alakulatokat az általános társadalmi cél, a közjó szolgálatára egységbe foglalja. Mint látjuk tehát, az államnak és a társadatomnak egymástól való megkülönböztetése a társadalmi célnak, vagyis a közjónak, és az egyének helyzetében és törekvéseiben adódó külön céloknak szétválasztásán alapszik.

Ugyanazon a területen és ugyanabban az időben ily módon forog fenn az állam és a társadalom kettőssége, tudományos nyelven: dualizmusa. (A latin „duo” szóból, ami kettőt jelent.) Nem a legkönnyebb ezt megérteni, de ne riadjon vissza átgondolásától senki, ha tisztán akar látni a mai kor egyik legsúlyosabb, és kihatásaiban legterhesebb kérdésében. Az általános társadalmi cél, a közjó, a társadalom egészét az állam által kifejezett egységbe vonhatja, s a közjó, amelyet biztosítani az államnak, mint legnagyobb alakulatnak, sajátos célja, mind a társadalom, mind az állam számára a legfőbb törvénnyé válik. Az egyének és a kisebb alakulatok külön céljai mind alá vannak rendelve a közjónak. Ám a közjónak kézzelfogható, konkrét tartalmát, amint már szintén tudjuk, éppen a külön célok megvalósíthatása, lényegében a személyiségi jogok érvényesíthetése adja. Ebből következik, hogy a külön célok a közjó-vonta keretek között önállóak és önmagukban értékesek, vagyis az egyének és a kisebb alakulatok olyan jogokkal is rendelkeznek, amelyek nem az államtól erednek: megvoltak azok az állam kialakulása előtt is. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy ezek az államtól független, eredeti jogok is többnyire rászorulnak arra, hogy éppen hatályosságuk érdekében az állam a maga törvényeiben közelebbről körülírja, és jogrendjébe beiktassa őket. Mert hiszen tételesen is meg kell határozni, hogy mit jelentsen pontosan pl. a létfenntartás joga, vagy a véleménynyilvánítás szabadsága, minek tekintsük a munkaszerződést, vagy miként értelmezzük a tulajdonjogot. Az állam és a társadalom kettős voltát a két jogterület szétválasztása és elhatárolása érzékelteti, mikor is mind az államnak, mind a társadalomnak oldalán eredeti jogokat és kötelezettségeket állapítunk meg. Gyakorlatilag pedig nem más e dualizmus, mint a kisegítés elvének egyik alkalmazása.

Fontos ez számunkra, mert az állam és társadalom kettősségét tagadják mindazok az ideológiák, amelyekre a totális állam épül, és tagadja az individualista elmélet is, amelyből a liberális kapitalizmus sarjadt. Utóbbi szerint az emberek csak azért tömörültek állammá, hogy biztosítsák egyéni szabadságukat, az államnak tehát nem lehet más feladata, mint megvédeni az egyének szabadságát és tulajdonát. A társadalmi életnek szinte egészét „államtól mentes” területnek nyilvánították, sőt az elmélet csakhamar eljutott arra a következtetésre, hogy az állam nem is eredeti, és saját létezéssel bíró társas alakulat, csupán az emberek megegyezésén nyugvó hasznossági intézmény. Nem csoda, hogy ilyen felfogás mellett a társadalom, mint egyedüli valóság, teljesen fölébe nőtt az államnak. Az államot, mint hasznossági intézményt, a társadalmi hatalmak, főleg a gazdasági érdekszervezetek egyszerűen kisajátították maguknak, s rajta keresztül életre hívták azt az osztályuralmat, amelyben az emberi személy legelemibb jogai is veszendőbe mentek.

Ebből a közjót megcsúfoló, sivár állapotból indultak ki a totalitárius államelméletek, amelyek – történeti folyamatok dialektikáját igazolva – minden jogot az állam oldalára helyeztek, a társadalmat teljesen felszívatták az állammal, és az állam és a társadalom dualizmusa helyett dogmává, ellentmondást nem tűrő hitvallássá emelték a kettőnek azonosságát. Míg a mi felfogásunk szerint a társadalomnak az állam fölé burjánzását, és az államnak az érdekszövetkezések által végzett bomlasztását, azzal kellett volna leküzdeni, hogy a társadalmat visszaszorítják saját területére, és az államot visszaültetik eredeti jogainak teljességébe, addig a totalitárius irányok nemcsak korlátlan úrrá tették az államot a társadalom fölött, hanem az egyének és a kisebb alakulatok külön céljainak megtagadásával és az állami akaratba olvasztásával a társadalmat lényegileg le is rombolták. Ezt cselekedte az olasz fasizmus is, amelynek államelméletét Costamagna, a közjogász ekként jellemezte: „Valójában az állam az alapja minden együttélésnek. A fasizmus tana tagadja az állam és a társadalom dualizmusát.” Hogy pedig ez a felfogás, amely elutasítja a társadalom és az állam kettős voltát, tényleg totalitárius, azt maga Mussolini igazolta, mondván: „A fasizmus mindent az államba tartozónak tekint. Semmi emberi vagy szellemi sem létezik az államon kívül, még kevésbé bír valamilyen értékkel is az államon kívül.” Gentile, a bölcselő ezt hirdette: „A fasizmus számára az állam és az egyén azonosul egymással, vagy még helyesebben kifejezve: egy szükségképpeni szintézis elválaszthatatlan fogalmai. … Szabadság csak egy van, az államé”. Szinte szó szerint megegyezően fejtette ki a hitleri birodalom közjogásza, Koellreuter, a nemzeti szocialista államfelfogást: „A szabadság lényegét a néphez és államhoz kötöttség adja. Állam és szabadság nem egymástól elválasztható fogalmak. Politikai szabadság csak az államban és az államhoz tartozóan képzelhető, nem az államtól elfordulóan. Így természetesen értelmüket vesztik a polgári jogállam liberális alapjogai is. Mert ezek fogalmilag államelőtti és államfölötti jogok.” Más helyen ugyancsak Koellreuter: „Hogy liberális alapjogok a német államban nem léteznek, magától értetődik. A liberális alapjogoknak és velük-karöltve a 'jól megérdemelt jogoknak' és az 'alanyi közjogoknak' hangsúlyozása ugyanis ellentmond a közösségnek, mint a nemzeti szocializmus alapértékének”. Az, hogy a totális államokban az emberi személy jogait semmibe vették, és az összes társadalmi szervezeteket és intézményeket azonos módon az államvezetés által kitűzött célok szolgálására kényszerítették, már egyszerűen folyt a fenti nézetekből. (A bolsevista, kollektív totalizmus a társadalmat, az egyéneket és a kisebb társadalmi alakulatokat is teljesen aláveti az államnak, sőt az államot „a legfőbb erőszak-szervezetnek” tekinti, amelynek minden hatalmát a kommunista párt, mint a proletariátus élcsapata gyakorolja. A bolsevizmus nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg is a párt uralmi eszközét látja az államban is. – A kiadó megjegyzése.)

Akár a társadalom, akár az állam egyedülvalóságának feltételezése kárhozatos következményekkel jár. Ezzel szemben az állam és a társadalom kettősségének tana gyakorlatban is kielégítő egyensúlyt teremt, egyfelől az egyének és a kisebb társas alakulatok, másfelől az állam viszonyaiban.

A kisegítés elve szerint: amit az egyének és a kisebb alakulatok a saját erejükből el tudnak végezni, annak végzését egy magasabb alakulat nem ragadhatja magához. Így a társadalmi élet súlypontja az államnál kisebb alakulatok sokaságán és sokféleségén nyugszik. S az állami jogrendnek lényege és értelme éppen az, hogy elhatárolja és megvédje a szabadságnak és jogoknak azokat a köreit, amelyekre szükségük van az egyéneknek és a kisebb alakulatoknak, hogy feladataikat teljesíthessék. Az az állam, amely tagjainak szabadságát és életterületeit jogellenesen korlátozza, a saját életének erejét és gazdagságát sorvasztja el, mert végtére is az állam nem él másként, mint tagjaiban. A kisegítés elvéből következik az is, hogy az állami tekintélynek annál hatályosabbnak és erősebbnek kell lennie, minél erőteljesebben és gazdagabban fejlődik az alárendelt alakulatok élete. Mert az önállóság és önjogúság nem jelenthet veszedelmet a társadalmi egész számára, nem fordulhat ellene az általános társadalmi célnak, s közjónak.

Az állam és a társadalom dualizmusából így politikai magatartásunk egyik legfőbb törvényeként vonhatjuk le a tételt, amelyet egy katolikus gondolkodó, Wilhelm Schwer ekként fogalmazott meg: „Annyi társadalom, amennyi csak lehetséges, és annyi állam, amennyi szükséges”. Kifejezhetjük ezt úgy is, hogy annyi szabadság, amennyi csak lehetséges, és annyi kötöttség, amennyi éppen szükséges. Tisztában kell persze lennünk azzal is, hogy az élet valóságában a társadalom és az állam viszonya mindig feszültségi viszony lesz, amelyben társadalmi szabadság és állami tekintély az érvényesülésért küzd. Nemcsak azért, mert a társadalom és az állam viszonyát a népek hajlamai és a történeti helyzetek is befolyásolják, hanem mert e viszony alakulásában célszerűségi megfontolások is közrejátszanak. Utóbbiak főleg a kor szellemi áramlatait tükrözik, amelyeknek eszményei hol inkább a szabadság, hol inkább a tekintély irányában hatnak. S nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a szabadság annál teljesebb lehet, minél elevenebb a társadalomban az erkölcsi felelősség tudata, de ugyanez áll fordítva is. A társadalom kellő erkölcsi színvonala mellett ugyanis a szabadság nagyobb fokát teszi lehetővé az az önkéntesség, amely az egyéni érdekek és a közérdek, a külön célok, és a közjó egymáshoz rendelésében megnyilatkozik. Amilyen mértékben fogyatékos a társadalmi tagok ez irányú készsége, abban a mértékben kell az államhatalomnak kényszerhez és megkötésekhez folyamodnia, hogy a közjó rendjét biztosíthassa. Ám akkor is feladata az államnak, hogy a közerkölcsiség emelésével közelebb hozza azt az időt, amikor mind a maga, mind a társadalom élete visszatérhet a természetes mederbe.

 

XLVI. A NÉP

Mindig ismert a történelem tömegek fölé magasló nagy egyéniségeket, akik feláldozták, vagy készek voltak feláldozni életüket a népükért. Nem az államért és nem a társadalomért, hanem a népért, amellyel egynek érezték, és tudták magukat. Már ez is figyelmeztetés arra, hogy a népet egy külön társas alakulatnak kell tekinteni, amely, ha sokban össze is mosódik az állammal és a társadalommal, mégis más, mint ez a kettő. S valóban, a tudományos vizsgálódás is arra a megállapításra vezet, hogy a nép az embereknek azon együttese, amelyet a nyelv, az életkörülmények és a kultúra azonossága alakított ki, és tart össze. Ez az alakulat terjedelmében nincs az államhatárokhoz kötve. Ugyanaz a nép több állam területén is otthon lehet.

A nyelv a legbensőbb gyökere minden szellemi életnek, és kulturális kibontakozásnak. A néphez való tartozás tudata tehát a nyelvközösségben lép a legerősebben elő. Nem szükséges belebocsátkoznunk annak a kérdésnek vitatásába, hogy a nyelvközösséget mennyiben azonosíthatjuk egyszerűen a néppel. Mindenesetre tény, hogy a nyelv adja a legtöbb oldalú és legmélyebb felvilágosítást valamely nép létezéséről, különösen annak történeti megjelenéséről.

A nép nem pusztán csak nyelvközösség, hanem életközösség is. Utóbbi nagy feltétele és megvalósítója az együttlakás, a térbeli szomszédság, vagyis a föld ugyanazon területéhez való kötöttség. E terület milyensége formálja is a népet. Mások lesznek az életkörülményei, és más lesz a lelkülete, szellemisége is, például annak a népnek, amelynek földje könnyedén ontja a létfenntartáshoz szükségeseket, mint annak a népnek, amelyet kemény munkára kényszerít a talaj mostohasága, vagy amelyet földrajzi fekvése a tengerek járására késztet. De nemcsak a megtelepedési terület formálja a népet. A viszony kölcsönös: a nép munkája, lelkülete és szellemisége is kihat a területre. Így válik a terület „tájjá”, amely a természet mellett és fölött már a kultúrát is tükrözi. S minél nagyobb erőfeszítések árán, s minél teremtőbb akarat révén változtatta képét kultúrtájjá a természeti terület, annál inkább társul hozzá az „otthon”, majd a politikai feltételektől is függően a „hazának” a tudata. A táj kialakulása már maga is a kultúra közösségét vetíti elő. Előbb terméke, utóbb megalapozója annak. Rajta helyezkednek el, folytonos kölcsönhatásban, a szellemi építmények, s amint a nép szélesedik és szerveződik, a különváló, sajátos szellemi tartalmak kicserélődnek és többé-kevésbé egységesülnek mindazokon a tájakon, ahol az emberek ugyanazt a nyelvet beszélik. „Sajátos” szellemi tartalmakat mondottunk, mert amikor a közös kultúrát, mint a népet kialakító tényezők egyikét tekintjük, elsősorban azokra a tájjal közvetlenül kapcsolatos értékekre kell utalnunk, amelyek az emberek általános magatartásából, az erkölcsben és szokásokban, a dalban és művészetben jutnak kifejezésre. Ezekből tűnik ki a legszemléletesebben a nép belső egysége, ezek teszik egy nép különös ismertetőjegyeit. Amilyen nehéz belőlük pontos fogalmakban meghatározni egy-egy nép „jellemét” és „egyéniségét”, annyira kétségtelen a tapasztalati érzékelhetésük. Gondoljunk csak a magyar és a román népi zene, vagy a magyar és szerb népi tánc különbözőségére.

Ha azokat a tényezőket nézzük, amelyek a népet, mint természetes társulást kialakítják és összetartják, bizonyos, hogy mind a térbeli szomszédság, mind a nyelv és a kultúra közössége az azonos leszármazásnak, a vérközösségnek gondolatát is felveti. Hogy ez is tényező a kialakítás kezdetén, a múltra vonatkozóan nyilván nem tagadhatjuk. A faji azonosság azonban a valóságban régen megszűnt tényező lenni, s legjobb esetben is tévedésnek, többnyire pedig politikai célzatú tudománytalan megtévesztésnek kell minősítenünk minden olyan tanítást, mintha a mai kultúrnépeknél faji alapon kellene, vagy lehetne elbírálni a néphez való tartozást. Ahol a legszertelenebbül fertőzött a nemzeti szocializmus „vérmisztikája”, még a német népről sem állapíthat meg mást a tudomány, csak azt, hogy szellemi, és erkölcsi tekintetben sokkal, de sokkal egységesebb vonást mutat, mintsem várni lehetne testalkati és vérösszetételi eltérései nyomán. Nem is csuda, hiszen a tiszta „északi típus” legfeljebb tíz százalékát teszi ki a németeknek. A faji elméleteknek és a „fajpolitikának” tehát semmi köze az igazi népi politikához. Ki kell küszöbölnünk egy félreértést, amelyet a nép fogalmának a köztudatba átment, de hibás leszűkítése okoz. Ez a leszűkítés abban áll, hogy népen általában az „alsóbb”, a „dolgozó népet”, a nemzet „széles rétegeit”, a „köznépet” szokták érteni. (Szegény „adózó nép” – hangoztatták hol együttérzésből, hol gunyorosan magyar eleink.)

A nép a mi felfogásunk szerint egy sajátos létű és meghatározottságú társas alakulat, amelynek létoka és célja a természetes főterületnek tájjá formálása, a közös nyelvnek és közös kultúrának, különösen a kultúra sajátos értékeinek kifejlesztése. A nép tehát részben gazdasági, főleg azonban erkölcsi és kulturális egység, amely éppúgy az emberi személy szolgálatára van rendelve, és az általános társadalmi célnak, a közjónak épp ügy alá van rendelve, mint a többi alakulat. A nép így nem azonos az állammal, amelynek határai között egyébként is több nép lakhatik. Vele szemben az államnak, mint az emberi együttélés alapvető rendező hatalmának és a közjó biztosítójának, kétségtelenül elsőbbsége van, de az állam is köteles a népnek és határai között az összes népeknek természetes jogait, amelyek a nép létokából és céljából erednek, tiszteletben tartani, védeni és érvényesüléshez segíteni. A gazdaság tervszerűsítése, a nyelv és a kultúra ápolása, kulturális téren különös gonddal a sajátos vonásokra, ez teszi a helyesen értelmezett „népi politika” lényegét, mikor is az államnak nem szabad a közjóvonta korlátokon túlmenően megkötéseket erőszakolni bele a népi élet rendjébe. A totalitárius állam, a korlátokat elvileg sem ismerő állami mindenhatóság, az állandósított parancsuralom – mint a történelem legutóbb is oly emlékezetesen bizonyította – már fogalmánál fogva veszedelme a népnek.

A néphez tartozás szükségszerű az emberre. Államon kívül lehet még valaki, népen kívül soha. A népi kötelék így természetes kötelék, amelynek tudomásulvétele erkölcsi kötelesség. Erkölcsi kötelessége mindenkinek, hogy népe javára közremunkálkodjon, hogy a legtöbb szeretettel és odaadással a maga népéhez forduljon, s ha azonos körülmények között több nép tagjai kérik segítségét, először is a maga népéhez tartozót segítse. Megfelel mindez a keresztény tanításnak is. Úgyannyira, hogy akadtak már keresztény gondolkozók, akik, ha tévesen is, az embernek népi mivoltát Isten első természetes kinyilatkoztatásának mondták.

 

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra