2005. augusztus 10. szerda 18:50

 

Strasbourgi kalandozások IV.

 

Hazajöttem Strasbourgból. A hazai szelek a szeparált autópálya után valahol a főváros határán csaptak meg először. Amikor az autó harmincas tempónál elkezdett veszettül zötykölődni, akkor éreztem igazán, hogy itthon vagyok. Hát igen, azok a szép pesti kátyúk, azok nagyon fognak hiányozni! Ha egyszer eltűnnek. Ez amolyan Hungarikum, meg kéne őrizni az utókornak. Azt mondod kátyú, azt mondom Budapest. Odakint legnagyobb bosszúsága az volt házigazdámnak, hogy kedvenc közlekedési útvonalán miért mázolják majdnem havonta újra az útburkolati jeleket? Itthon meg Sólyomszem legyen a talpán, aki az utakon meglátja a záróvonalat. Egy, a mi sávunkban szembejövő, valószínűleg enyhén ittas taxis és néhány diszkóbalesetre aspiráló ifjú titán után azért szerencsésen hazaértünk.

Vasárnap sétáltam Újpest ismerős utcáin. Élénken él bennem a francia városok tisztasága, az utak, járdák állapota, a szép házak látványa. Kell egy-két nap, hogy visszaszokjak a most idegennek ható koszos, toldozott-foltozott utcák, lerobbant házak nyújtotta látványhoz. Sétáltam és azon töprengtem, hogy ha megengedhetném magamnak, -vagy inkább: ha elég bátor lennék, hogy anyagi körülményekkel nem törődve gyermekvállalásra adom a fejem, akarnám-e, hogy ilyen körülményeket lásson maga körül a gyerekem? Hogy ilyen állapotú városban, országban nőjön fel? Vajon ő is ugyanígy elgondolkozna, elkeseredne majd e látványtól egy nyugati utazásból visszatérve?

Azt mondják, hogy 2007-től kapjuk majd a sok uniós támogatást, és mindenre lesz pénz. Vagy legalábbis sok mindenre. Még ha azt a rosszmájú jóslatot nem is veszem figyelembe, miszerint a mi belépésünkkel kezdetét vette az Európai Unió felbomlása, azért egy-két dolog mindig ott motoszkál a fejemben, ha magyar politikusokról és pénzről van szó. Mert ígéretek mindig vannak, betartásuk már kevésbé jellemző. Betartani betartanak a politikusok, de inkább csak egymásnak.

Mi dolgozunk, hajtunk. Keményen, mert muszáj. Az árak európaiak, a bérünk ázsiai. Sokszor elhangzik odaföntről, hogy milyen gyorsan fejlődik a magyar gazdaság, hogy a növekedés üteme meghaladja a nyugat-európai országokét és legyünk rá büszkék. Büszkék vagyunk, csak azért nem adnak kenyeret a boltban. Hallottam egy rövid és velős mondást a politikusaink állandó kritizálására válaszul, eszerint ezért a pénzért ezt kapjuk. Szerintem azért nem keresnek olyan rosszul a mi kapcsolati tőke-milliárdosaink… És valahogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha még többet kapnának, megtáltosodna a köz-teljesítményük. Gyenge szójátékkal élve: táltosi képességeik eddig is voltak: nyomtalanul tudtak és tudnak pénzt eltüntetni. A nadrágszíjat pedig mindig mi húzzuk meg utánuk.

Pár nap múlva persze újra otthonosan fogok mozogni ebben a közegben, csodálatosnak fogom találni a pesti szmogot, megszokom a szemetes utcákat. Talán még azon se lepődöm majd meg, hogy ha zebrára lépek, akkor a közeledő autós nem lassítani fog, hanem a gázra lép. Na ja, lendületben az ország.

Magyarország, amit a szívedbe zársz.

Kiss János

 .

Vissza a kezdőlapra