2005. augusztus 14. vasárnap 20:45

 

Egyszerűbb a törvények semmibe vétele?

 

Hetedikes-nyolcadikos lehettem, amikor a biológia órákon kedvenc tanárunkat pár hónapig az igazgatónő helyettesítette. A diri jó fej volt, tudtuk, hogy nem szenved feleltetés-mániában, és drákói szigorra se kell számítanunk; nem is voltunk kétségbe esve. Egyik órán szóba került az emberré válás kérdése. Avagy: mi különbözteti meg az embert az állattól? Manapság első helyen az elvont gondolkodás képességét, a képzeletet említik. Nekünk akkor a diri lehet, hogy ezt is mondta, nem emlékszem.  Máig megmaradt viszont a fejemben, hogy ő legfontosabbnak a sérült, beteg, gyenge fajtársak iránti gondoskodást tartotta. Úgy értem, szerinte az emberek ilyenek. Ahogy belementünk a témába, kiderült, hogy a diri ezt gyengeségnek tekinti, ő az állatok példáját tartotta követendőnek, ahol a beteg, sérült állatot sorsára hagyják. Mivel a mindenki által felettébb kedvelt biosz tanár azért hiányzott, mert a fiát valamilyen súlyos betegsége miatt ápolnia kellett, rákérdeztünk az igazgatónőnél, mi erről a véleménye. Egyébként biztosak voltunk benne, hogy ezzel a kérdéssel behúztuk a csőbe, erre már igazán nem mondhatja, hogy hadd hulljon a férgese. Mondta.

 

A minap egy kedves barátommal és két pici gyerkőcével alkalmam volt kipróbálni, milyen a budapesti tömegközlekedés - gyerekkocsival. Milyen az, amikor utálkozva néznek rám, mert "útban van" a gyerekkocsi, milyen "egyszerű" egy ilyen szerkezettel segítség nélkül felszállni buszra, villamosra. Nem utaztunk sokat, négy-öt megálló busszal a Bosnyákig, onnan meg hannoveri villamossal végig a Mexikói útig. A kék busz még tűrhető volt, könnyen felszálltunk, utas kevés volt, így a kocsinak volt elég hely hátul. Amúgy három kézzel kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el a nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel haladó busz ugrálása közepette. Hálát adtam az Égnek, hogy a gyerekkocsi tervezője ránézésre legalább huszonegy pontos biztonsági övet álmodott a kicsi köré. Csodáltam az anyukát, hogy miközben két kézzel a padlón tartotta a felszállni készülő kocsit, maga nem esett el. A Bosnyák tér momentán fel van ásva, érdekes élmény volt kerülgetni az építési területeket a lábbal is szinte járhatatlan kockaköveken. Elképzelni se tudom, hogy kerekes-székes embertársaink hogy tudnak átjutni a téren, bárhová is. A hannoveri villamos mesés volt. Amikor a múlt században megtervezték, nyilván nem babakocsikhoz méretezték, ezen nem is javítottak, azóta sem.  Felszállásnál a fent állók közül természetesen senki nem nyúlt oda, de azért megoldottuk felső segítség nélkül is a kocsi beemelését. Az egyik csuklóban leparkoltunk, anyuka és nagyobbik gyermek leültek. Utóbbinak, négy éves lévén, még nem ér le a lába, ezért átlag tíz másodpercenként vissza kellett tornáznia magát a székbe. Megjegyzem, amikor behozták a hannoveri "csodákat", dicsérték a széket (is), hogy milyen kényelmes, annak ellenére is, hogy egyszerű – csúszós - műanyag a borítása. Na igen, a fiatalabbak meg adják át helyüket. Azoknak, akiknek leér a lába a padlóig, és meg tudják magukat támasztani a lecsúszás ellen.

 

Nagy élmény volt az utazás. Javaslom mindenkinek, egyszer próbálja ki a másik oldalról is, hátha akkor megértőbb lesz a babakocsis anyukákkal szemben (is). És akkor ők még a szerencsések, mert a gyerekek megnőnek, és leegyszerűsödik az életük, legalábbis a közlekedés szempontjából. De mi lesz a mozgásukban betegség, vagy sérülés miatt korlátozott társainkkal? Pedig még külön minisztérium is van az esélyek egyenlővé tételére, és van meghatározott feladat is: „a gyermekek, az ifjúság, az időskorúak, a fogyatékos emberek, a hátrányos helyzetű emberek jogainak érvényesülésének elősegítése". A kormány politikájában nagy súlya nincs ezeknek a dolgoknak - akár egy gazdasági intézménynél, itt is érvényesül, hogy ami nem termel pénzt, az háttérbe szorul. Végtére, az ország úgy működik, mint egy cég: akire nincs szükség, azt kirúgják. De mit is mondok?! Hiszen - négy évenként - minden politikusnak szívügye az esélyegyenlőség megteremtése. A kivételek pedig kilátástalan szélmalomharcot vívhatnak a köztes időkben.

 

Muszáj vagyok strasbourgi élményeimmel előhozakodni. Alacsony padlószintű villamos, a megállók járdaszigetére kocsival is könnyen lehet fel-le gurulni, a járdaszegélyekben mindenhol ki van alakítva "felhajtó". Tudom én, hogy gazdagabb ország, meg uniós alapító tag, meg minden. Nem várok csodát, hogy holnap itt is olyan lesz minden. De azért a szándéknak nem csak bizottságok, tanácskozások, határozatok képében kellene megnyilvánulnia. Tudom, hogy nincs pénz a közintézmények akadály-mentesítésére, a tömegközlekedés barátságosabbá tételére. Belátom, hogy értelmetlen lenne a reprezentációra, választási hadjáratra, sms-kampányra költött milliókat, milliárdokat inkább ilyen célokra felhasználni. Nem futná mindenre, akkor inkább ne is csináljunk semmit?! Azért szerintem annak nagyobb propaganda értéke lenne, ha legalább pár középületet megközelíthetővé tennénk. Látnánk, hogy az adóforintjainkat értelmesen költik el. Ennek közeli megvalósulásától sajnos nem félek. Kis hazánkban továbbra is egyszerűbb a törvények életbe léptetésének elhalasztása, vagy éppen a törvény semmibe vétele - lásd játszóterek felújítása. Mert pénz az itt nincs semmire. Vegyük már elő azt a híres magyar leleményességet, és ne várjunk állandóan a csodára! A csodához egyébként nem csak EU-támogatásra van szükség, hanem egymásra figyelésre, türelemre, szeretetre is. Ezek nélkül nem fog menni. Kezdjük mindjárt azzal, hogy legközelebb segítünk a babakocsival küszködő anyukának felszállni a buszra. Meg fogja köszönni és mi is jobban fogjuk érezni magunkat utána.

Kiss János

 .

Vissza a kezdőlapra