2005. augusztus 19. péntek 21:46

 

Egy híján húsz

 

Ünnepek előtt a legrosszabb. Az ember ilyenkor valami nemesre próbál gondolni. A történelmére, a nyelvemlékeire; meríteni a tartás, és a méltóság támaszaiból. Megkérdezi önmagától, hogy mindig meg tudott-e felelni azoknak; s ha nem, akkor – gondolatban – eléjük térdel. Sorra veszi mulasztásait; s próbál megfeledkezni eredményeiről. Ünnep előestéjén, mondom, az ember méltósággal gondol a holnapi napra, és a Holnapra. Amíg azt nem hallja a kereskedelmi televíziózás sztárriporterétől, Havas Henriktől: „Én szinte már ott tartok, hogy betiltanám a magyar zászló meg a Himnusz használatát ünnepeken kívül. Mocskos szájból ne jöjjön a himnusz”.

Az ember, ekkor, valamiért nagyon elkedvetlenedik. Mert hiszen holnap zászlódíszben lobog majd a Haza; már persze az a része, ahol kitűzik a házakra a lobogót; s Havas, hát hogyne, nem arról beszélt, hogy az ünnepen is tiltsák be a magyar trikolórt. Épp csak bemocskolta kicsit; épp csak „árnyalta” annak emelkedett hangulatát; épp csak annyit mondott, amennyi kell ahhoz, hogy holnap – a zászlókra pillantva – felnevethessen, felröhöghessen az, akinek ez a három szín egyébként sem oly kedves. Csak egy vicc, csak egy poén. És csak egy viccet, csak egy poént jelentsen.

És egy általánosító, mindenkit bemocskosítani próbáló csúsztatást. Nem, nem tévedtem el a mondatok erdejében. Arra gondolok, amikor az arcomba vágták: a rendes emberek nem a hajtókájukon, hanem a szívükön viselik a kokárdát. Amikor az arcomba vágták: amikor a szomszédban lakó kitűzi házára a magyar zászlót, ezzel őt kirekeszti. Hiszen vagy kikényszeríti, hogy ő is kitűzze, vagy nem teszi meg, de ezzel máris olyan gyanúba keveredik: ő nem is tiszteli azt a zászlót. S e faramuci okfejtés vége az volt: senki ne tűzze ki, s így senki sem fog megbántódni… S arra gondolok, amikor az idei március Ünnepén azt figyeltem: voltak, akik az állam legnagyobb kitüntetését is kokárda nélkül vették át. Pulóverben, vagy – jobb esetben – semleges, szürke zakóban…

Amelyre nem fért rá, Március Örökködikén sem, a kokárda.

Azóta eltelt, mennyi is; egy híján húsz…

Ünnep előtt a legrosszabb. Az ember egy napra szeretné azt hinni, hogy olyan országban él, amely építi önmaga méltóságát; amely próbál megfelelni a maradandóság elvárásainak. Nem az épületek, s még csak nem is a kultúra által létrehozott értékek maradandóságának. Hanem annak az élménynek, amelyet, úgy felületesen, a közösséghez tartozás élményének szoktak nevezni. Ha úgy tetszik – identitásnak… Ünnep előtt az ember a szép szavakat keresi. A méltó üzeneteket. Ünnep előtt az ember nem mocskolódik. Nem csúsztat. Nem általánosít.

Az ember, ha ember, akkor így viselkedik…

Ha ember.

Tamási Orosz János  

 .

Vissza a kezdőlapra