2005. augusztus 19. péntek 21:50

 

Határon innen, határon túl

 

– No, reggel átmegyek Magyarországra – mondta egyik este, a jó vacsora után, nagybátyám, Siroky Pista bácsi. – Ha akarsz, te is velem jöhetsz, Vili...

– Magyarországra? – Kérdeztem csodálkozva.

– Oda hát... Mondom! – Hunyorított ravaszkásan. – Akkora nagy magyar vagy, a határon túl meg sohasem jártál!? No, most jöhetsz. Velem. Ne örülj, nem Budapestre, csak átlépünk kicsit a határ másik oldalára. Eredj is aludni, mert holnap korán indulunk.

Elalvás előtt egyre azon járt az eszem: nagybátyám valamivel nagyon meg akar tréfálni engem. "Jó lesz, ha mindenre odafigyelek"; azt hiszem, ez lehetett utolsó, féléber gondolatom... Kora reggel aztán kiderült: ha lesz is tréfa, még odébb van, mert az indulás – nem volt az. Rozina nagynéném jóval korábban ébresztett, mint máskor.

– Vilkó, ha menni akarsz, akkor kelj, készülj, és gyere reggelizni!

Falatozás után Pista bácsi az istállóba ment, kivezette a két ökröt, és járomba fogta őket. Közben én is kiértem és boldogan ugrottam fel a szekérre. Rozina néni utánunk hozta az útravaló elemózsiát; friss vászonkendőbe csomagolt hajnali sütésű kenyeret, lángost, hideghúst, paprikát, hagymát, paradicsomot; majd jó hűvös vízzel, amit azonmód húzott fel a kútból, megtöltötte a nagy cserépkorsót és azt is bétette az étel mellé. Elrendezett minket, ahogyan kellett...

Pista bácsi kitárta a nagykaput és a kétökrös szekér lassan előre gördült; álmos kényelmességgel húzták azt az állatok.

– Aztán nehogy odaát maradjatok – kiáltott utánunk hamiskásan nevetve nagynéném. – Odaát... Magyarországon... Kora estére itt legyetek! Jó vacsorával várlak majd benneteket!

Ökreink lustán ballagtak keresztül a falun. Ahogy az országútra értünk, Pista bácsi megtömte pipáját, rágyújtott, és a füstöt fújva elbeszélte a nagy titkot: hát hogyan, miért is megyünk mi – Magyarországra!?

– Tavaly novemberben történt... Te akkor már visszamentél az iskolába. Szóval akkor: a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz! Az iskolában nem volt erről szó!? – Kérdezte szemrehányóan, majd folytatta. – A magyaroké lett a Budapest–Pozsony fővasútvonal. Így a pusztafödémesi vasútállomás is Magyarországhoz került; míg maga a falu maradt Szlovákiában; azaz maradt: Pusté Úlany... Azt ugye még nem felejtetted el, amire tavaly tanítottalak? Hogy itt született Greguss Mihály, a Compendium Aestheticae írója... – kalandozott el egy kicsit gondolataiban Pista bácsi, majd bólogatásomat látva visszatért meséje eredeti kerékvágásába. – Szóval, az állomás meg a falu hét kilométerre vannak egymástól. Az új országhatárt a Zichy patak képezi. No, nekem meg pont a patak túloldalán van öt holdam. A határbizottság rendelete szerint azok a szlovák földbirtokosok, akiknek a magyar oldalra került a földjük, három évet kapnak arra, hogy eladják azt a magyar államnak, vagy elcseréljék valami magyarral a földjüket. Addig is – szabadon közlekedhetnek a határ mindkét oldalán; no persze, csak a földjük ügyében, annak közelében. Érted–e már?

Nagyokat bólogattam, bár bevallom: még nem igazán értettem a lényeget. A compenizére meg pláne alig emlékeztem...

– És Pista bácsi mit fog eztán csinálni? – Kérdeztem.

– A leginkább megtartani szeretném a földemet, merthogy már harminc éve művelem. Olyan jó föld, hogy csuda!

Igazából arra voltam kíváncsi, hogy ma mit fog csinálni Pusztafödémesen a nagybátyám, de inkább csöndben maradtam. Amúgyis közeledtünk már a Zichy patakhoz és a hídhoz, amely az országutat vezette át a vízen. A híd közepe volt az új határ. A jobb oldali hídfő mellett állott a szlovák határőrség téglaháza, míg a másik oldalon – baloldalt – a magyar határőrök kicsiny, egyszemélyesnek tűnő fabódéja.

Pista bácsi csak úgy, menet közben üdvözölte a katonákat.

– Dobry den! – Biccentett a szlovák felé, majd átérve a magyarnak intett – Jó napot! Ez az ifiúr itt velem az unokaöcsém – tette hozzá itt is, ott is, szintén a katonák saját nyelvén.

– Dobre... Rendben van... – Bólintottak vissza.

Az ökrök nógatás nélkül fordultak jobbra a híd végénél. Ismerték már a járást... Ballagtak tovább a töltésen, csöppet sem szaporázva a lépést... Kisvártatva meg is érkeztünk nagybátyám birtokára. Megállt a szekér, az ökrök elégedetten bőgtek egyet; tudták, mi fog következni. Pista bácsi levette nyakukról a jármot és kipányvázta őket egy bőfüvű térségen; hadd falatozzanak, hadd pihenjenek. Majd levette a szekérről kaszáját, szertartásos mozdulatokkal megélesítette a pengét és dolgozni kezdett a lucernásban.

Én visszamentem a szlovák határőrházhoz. Beszédbe elegyedtem az ott posztoló őrmesterrel, aki büszkén mutatta nekem az őrház belső terét; nyilvánvaló dicsekvéssel... Két szobából állott. Az egyik a megfigyelő, a másik a hálószoba. Utóbbiban három vaságy, dupla matraccal, új pokrócokkal. Egy jó vaskályha jelezte: a katonáknak a téltől sem kell félniük... A külső szobában telefon is volt; az asztalon egy géppisztoly hevert. A fogason lógó csuklyás viharkabát és a földön fekvő hatalmas, szinte mellig érő gumicsizma sem kerülte el figyelmemet. És nagyon megcsodáltam az őrház falának támasztott motorkerékpárt. Az őrmester szélesen mosolygott:

– Látja, nekünk itt mindenünk megvan. Bezzeg azoknak, odaát... A magyaroknak – mutatott a fabódé felé. – Azoknak ott semmijük sincs. Madary nic nemajú... Csak a földünk... – lobbant át arcán a különös harag. – Menjen csak át, nézze meg a saját szemével!

 

Átballagtam a híd túlsó végére. A magyar őrházhoz. Elémpattant az imént csak kibiccentő poszt, puskát szorongatva kezében.

– Jó napot kívánok – üdvözöltem, igen nagy örömmel. Életemben most láttam először hús–vér magyar katonát... Aki viszont szemmel láthatóan meglepődött. Csodálkozva válaszolt:

– Ön beszél magyarul? Errefelé még senki sem beszélt velem magyarul. A faluból való? Pusztafödémesen több magyar is van? – Ömlöttek szájából a különösen hangzó kérdések.

– Csak nyaralni jöttem ide, nagybátyámékhoz. Pozsonyból. Ott lakom. Ott járok iskolába. Magyar gimnáziumba.

– Pozsonyban tehát vannak magyarok? Mennyien?

– A város lakóinak körülbelül negyede magyar. Négyszáz diák van a gimnáziumomban.

A katona zavara csak lassan oszladozott.

– Bocsánat... Még nem is köszöntem... Jó napot kívánok én is – nyújtotta felém kezét. – Kerekes Gergelynek hívnak. Határőr tizedes vagyok. Jöjjön be mihozzánk egy kis időre, ha ráér – invitált az őrházba.

Innen, belülről sem tűnt úgy, hogy egynél több embernek kényelmes lenne a házikó... Kicsiny szoba; egy kopott asztal, recsegő szék, rövidke polc volt benne az összes berendezés. Az asztalon csajka, tányér, evőeszközök, korsó víz. A tányéron száraz cipó, csípős paprika, hagyma, paradicsom, meg egy kis tábla sós szalonna hevert; csepegett zsírja a nagy forróságban...

– Megkínálhatom valamivel a fiatalurat? – Kérdezte, restelkedve pillantva a tányér felé, a katona.

– Köszönöm. Mindjárt dél lesz, és ebédelnem kell a nagybátyámmal. – Hárítottam el a kínálást szabadkozva, miközben sajnálat töltött el a fiatal tizedes iránt. Milyen mostoha körülmények közepette kell "védenie" a magyar határt... – Tudja–e, – váltottam témát sietve –, hogy életemben most találkozom először – magyar katonával?

– Magyar létére még sohasem látott magyar katonát? – Kérdezett vissza meglepődve. – Ezek szerint maga még nem is járt Magyarországon?

– Nem minden magyar él Magyarországon... – válaszoltam sóhajtva. – Olyan is van, aki életében sohasem jut el oda... Tudja... Amikor ma átmentem a hídon: akkor léptem életemben először magyar földre. Mert hiszen ez itt már magyar föld, igaz!?

– Az bizony! – Szólt keményen, kigyúlt szemekkel a tizedes. – És az is marad, immáron örökké!

Még váltottunk néhány szót, majd elbúcsúztam. De nem örökre; legalábbis nem örökre – azon a nyáron... Mert valahányszor kikocsizott a földjére nagybátyám, én mindannyiszor elkísértem. S amíg ő dolgát végezte, addig én elbeszélgettem a tizedessel. Egészen összebarátkoztunk... Utolsó találkozásunk során, valamikor a nyár vége felé, igaz, mély szomorúsággal köszöntem el tőle. Tisztességes, becsületes ember volt, nem igazán katonának való, olyan, akinek nincs túl sok fogalma arról, hogy mi történik vele, mi zajlik körülötte, hogyan, miért formálódik át a világ!? De szolgálta, teljes odaadással, a hazáját; hajlandó lett volna akár az életét is adni érte. Még így is, hogy oly keveset konyított a politikához; még így is nagyon sokat tanultam tőle... Optimista szavai, bizodalma hosszú éveken át elkísértek, vissza–visszacsengtek bennem...

– Úgy lesz, fiatalúr! – Hangoztatta újra és újra. – Talán már hamarosan! A falu és a vasútállomás ismét össze fog tartozni; egy határon belül lesznek... És egy–két év múlva fog magyar katonákat látni – Pozsonyban is...!

 

Persze: aznap, az első beszélgetésünk során még nem jutottunk ilyen messze... De éreztem, hogy egy nagyon fontos találkozás részese voltam. Találkozás – egy különös élménnyel...

Késő délutánra nagybátyám is megrakta szekerét frissen kaszált lucernával. Elindultunk hazafelé. Pista bácsi pöfékelve, én kényelmesen hanyatt feküdve az illatos lucerna tetején.

– No, kibeszélted magad azzal a magyar katonával? – Bökte felém a kérdést. – Mondtam én, hogy viszlek Magyarországra... Milyen volt? Hol magasabb a kukorica: náluk–e, vagy minálunk? A búzakalászok hol kövérebbek? Nincs különbség, ugye...? – Fúródott át a füstön tekintete. – A határ mindig változik; de az, ami körülötte van; a föld, a táj, de még az ember is: ugyanaz marad. Az változatlan – ha erővel, erőszakkal meg nem változtatják...

Csöndben poroszkáltunk tovább. Kis szünet után még hozzátette:

– Tán azt gondolod, hogy a nyulak, rókák, őzek, vagy a madarak, mind tudják: hol húzódik a határ...? Eh... Bolond politika – bolond emberek... A magyarok azt hiszik, hogy hamarosan a falut is az állomáshoz csatolják, a szlovákok meg abban bíznak: visszacsatolja azt a faluhoz valami felsőbb akarat... Ki igazodik el rajtuk...!? Eh...

Megcsöndesedett. Én sem szóltam. Feküdtem csak, kezemet fejem alá téve, és a lassan halványodó, kék égre meredtem. Már kigyúlt az esthajnalcsillag fénye; megszaporázták lépteiket az ökrök is. Érezték talán: közeledünk hazafelé. Én csak feküdtem és gondolkodtam... 

 

A kőkorszakban még nem voltak határok; nem volt azokra, akkor, szükség... Miután a népesség kezdett növekedni és egyre nagyobb s nagyobb területet elfoglalni, belakni, ezáltal közvetlen szomszédságba kerülni idegen törzsekkel, került sor akkor a területiség elvére – a törzs megélhetése, létbiztonsága miatt. Így kezdődött; s az ókor tette véglegessé ennek technikáját. A rómaiak vezették be a határ fogalmát, azáltal jelölve ki minden maguknak tulajdonított területet. Minden Rómából induló út minden mérföldjénél földbe ástak egy faragott, alacsony oszlopot: a mérföldkövet. Rajta az S P Q R betűkkel; a Senatus Populusque Romanus felirat rövidítésével. Így alakult ki a Limes; a Római Birodalom külső területi határa, megerősített Castrumokkal...

Bukásuk után, a középkorban, számtalan nemzet kiáltotta ki függetlenségét; néhányan nemzetiséggé alakultak; de elfogadva a korábban kialakult tartományi határokat. Belőlük alakultak ki az újkor modern államai. Hát valahogy így...

Határok nélkül nem beszélhetnénk önálló államokról, nemzetiségekről; de talán nacionalizmus sem létezne; és bizonyára jóval kevesebb háború törne ki, hiszen megszűnne azok egyik leggyakoribb ürügye: a területszerzés szándéka. Minden háború a határok erőszakos megváltoztatásához vezet; minden győztes, minden békeszerződés átrajzoltatja a térképeket...

Soha annyi térképészt; soha annyi térképet – mint ezerkilencszázhúsz és ezrkilencszázharmincnyolc között! (S ó, ha akkor, a friss lucerna tetején feküdve, előre látom az ezerkilencszáznegyvenhét, vagy akár az ezerkilencszázkilencven utáni évek térképrajzolóinak lázas munkáját...!) Szinte pillanatonként változott a határ, valahol Európában, vagy más kontinensen. Alig száradt meg a festék a papiroson – valaki máris berajzolta arra, piros tintával, az új határvonalat. Egymást követték, szerte a világon, az új Pusztafödémesek, új krízisek, új konfliktusok...

Táplálták őket, s táplálkoztak belőlük – más határok is. Mert sok olyan határ rejtőzik az emberi természetben, amely oka lehet az okozatnak: a földrajzi határok erőszakos megváltoztatásának. És e belső okok jóval nehezebben küzdhetőek le, mint akár egy államhatár – két nép, két nemzet között. Ott lapulnak azok az emberi lélek legsötétebb zugaiban; az érzelmek ingoványaiban; a mocsaras gőg kaotikus justizmordjaiban... A józan ész gátló határai: a gyűlölet, kegyetlenség, bosszú, közömbösség; azok a belső határok, amelyeket nehezebb megfékezni, nehezebb legyőzni, mint akármely, katonákkal, bunkerekkel, szögesdrótokkal, taposóaknákkal megerősített országhatárt...

Pedig: elsősorban ezeket kellene lebírni... Az ilyen belső határok legyőzése nélkül sohasem fog létrejönni a valódi emberi testvériesség!

 

Az ökrös szekér megállott kapunk előtt; az ökrök türelmetlenül bőgték el magukat. Előkerült Ferkó, az unokabátyám, s kitárta a kaput.

– Visszajöttél hát Magyarországról? Mégse maradtál ott? – Kérdezte csúfolódva.

Legyintettem csak; nem mentem bele a játékos évődés szócsatájába. Vacsorára is alig ettem valamit. Gyorsan lefeküdtem, hogy egyedül maradhassak és tovább töprenghessek gondolataimon. Ifjúkorom teljes hevületével, lázas idealizmusával úgy éreztem: megtaláltam a megoldást...

Mert hiszen vannak másmilyen belső határok is. A megértés, megbocsátás, jóság, szeretet határai... Amelyek, hitünk tanításai szerint is, valójában – határtalanok! Őket kellene kiterjesztenünk egymás lelke fölé; s azok összetalálkoznának és átölelnék egymást és átölelnék egész bolygónkat és átölelne bennünket akkor az ő végtelen kegyelme is... Nem lenne többé semmilyen határrevízió; mert nem léteznének többé földrajzi határok...! Vissza... Igen... A kezdetekig kellene visszamennünk... Hánykolódtam, forgolódtam gondolataim szépsége és súlya alatt. Végül valahogyan csak elaludtam.

És álmodtam. Valami nagyon különöset. Azt, hogy Rómából megyek kifelé, egyszerre haladok a Város valamennyi, világba nyúló útján, vagy talán a Via Appia volt akkor minden út lényege; rajta haladtam és téptem fel a földből a mérföldköveket; a határköveket... Szaggatva szét így a határokat.

 

Ám reggel egy újabb józanító napra ébredtem. S azokra, azóta is... Láttam: a háború végéig semmi nem változott. Pusztafödémes sem került magyar kézre, a pusztafödémesi vasútállomás sem szlovákok fennhatósága alá. Csupán a háború után kerültek azok egy határ mögé; mindkettő újra a szlovákoké lett...

Péterfi Vilmos

 .

Vissza a kezdőlapra