2005. szeptember 02. péntek 22:00

 

Botrányszmog az Operaházban

 

Nem botrány, csupán borús, szmoggal telített levegő. Valahogy így lehetne összegezni az Operaház évadnyitó társulati ülését. A legjellemzőbb motívuma ennek vélhetően az a lázas kíváncsiság lehet, amellyel egymást faggatták a társulat tagjai: miért van néhányuknál sárga rózsa? Miért hozták, mire készülnek? Csak annyi történt: a nézőtéren, véletlenszerűen elszórva, néhány rózsaszál fogadta az érkezőket, amelyek a kezdésig, természetesen, gazdára is találtak. A később érkezők pedig fordítottan értelmezték a gesztust – biztos így fognak tiltakozni, kommentálták. Akadt, aki azt sérelmezte: neki nem is szóltak… Szkeptikusság és dac; valahogy így kezdődött az Operaház százhuszonkettedik évada.

„Itt nem lesz forradalom, reformra viszont szükség van” – fogalmazta meg nyitóbeszédében Bozóki András miniszter. Tisztább viszonyokra van szükség, hangsúlyozta; szavait azonban többször is meg kellett szakítania néhány közbekiabálás, illetve egy-egy füttyszó miatt. Amikor megköszönte Szinetár Miklós munkáját, az indulatok már különös formát öltöttek. Szűnni nem akaró, hosszan tartó taps fogadta Szinetár nevét – de ez a taps, amely kétségkívül a korábbi főigazgatónak is szólt, egyben az együtt töltött esztendők előtt is adózott. A múltat azonban az új főigazgató nem igazán respektálta. Bemutatkozó beszédének mondataira, jelzőire sokan igen hevesen reagáltak, azt kérdezve például: „miért jössz a süllyedő hajóra”? Zokon vették Hegyi Árpád Jutocsa kemény szavait; amelyek, szó se róla, valóban szókimondóan őszintének tűntek. A házban nem történt meg az a rendszerváltás, amely odakint, a társadalomban végbement, jelentette ki, s az Operaház közelmúltját úgy jellemezte: túlélte önmagát, egy furcsa, patinás, tört dicsfényben; belengte a hanyatlás állandó kellemetlen atmoszférája. Hasonlatrendszerében az obskúrus birodalom is felbukkant; arra vállalkoztunk, közölte, hogy gyengéden, szeretettel és alázattal terápiában részesítsük az elavult művészetet és az elavult művészeket. Szavai, mint említettem, erős tiltakozást váltottak ki…

A csapat nyerő emberének kétségkívül Kesselyák Gergely bizonyult. Első szavai arról a pillanatról szóltak, amelyben – nyolc esztendővel ezelőtt – először vezényelhetett az Erkelben. Utalt a barátságra és a szeretetre, amely akkor körülvette és befogadta őt; utalt arra a több ezer beszélgetésre, amely mind arról szólt: hogyan kellene megújulnia az operajátszásnak. Felvázolta művészeti programját, s azt kérte: segítsék azt megvalósítani. Ha segítetek, akkor megcsináljuk, tette hozzá, de ha nem – akkor, én úgy gondolom, nekem nem fontos ezt csinálnom. A karmesteri pályát is nagyon szeretem… A szűzbeszédét fogadó taps egyértelműen jelezte: ismét el- és befogadták. Müller Péter Sziámi bemutatkozását már egyfajta megenyhült kíváncsiság; a stáb további tagjainak programbeszédeit pedig csaknem együtt-gondolkodás övezte. A társulati ülést Hegyi Árpád Jutocsa kérésére Szinetár Miklós zárta. Számokkal és tanácsokkal. Az előbbiekről szólva: aláhúzta, hogy 2002-ben, amikor elfogadta a főigazgatói felkérést, az Operaház hatmilliárd forintos fenntartói támogatásban részesült. Ez ma közel hét és félmilliárdnak felelne meg – ezzel szemben idén öt és félmilliárdból gazdálkodhatott az intézmény. Azt mondják rólam, említette Szinetár, hogy én elfutok a konfliktusok elől. Nos, ez a kicsiny, piszlicsáré ügyekre igaz; azokat valóban nem szeretem, mondta. De a nagy konfliktusok elől sohasem tértem ki – s ezt tanácsolom önöknek is, fordult a társulat tagjai felé. Ahol, és amiért van erő, ott fel kell mutatni, össze kell fogni.

Szavait sokatmondó anekdotával zárta: a Szentendrei úton mostanában egy elkerülhetetlen felújítás tart. Ez azzal járt, hogy az eddigi három sáv kettőre szűkült; az ezzel járó bosszankodás során pedig egyetlen autósnak sem jut eszébe az, hogy valaha, bizony, ez az út is csak egysávos volt. A cél az, hogy a felújítások után ismét háromsávos legyen; de ismét az legyen, és az maradjon, ami korábban volt – a Szentendrei út.

A társulati ülés ezzel véget ért. Az aggodalom helyére talán kíváncsiság költözött; de néhány, az ülésekre visszatett rózsa magánya, csöndje azt jelezte: még vannak megválaszolatlan kérdések. Reméljük: pontos, gyors, és – mindenekelőtt – jó válaszok hangzanak majd el.

Tamási Orosz János  

 .

Vissza a kezdőlapra