2005. szeptember 06. kedd 22:29

 

Tudni, ha lesz mit - szóljatok

 

Tallán a pollen tesszi, de egyre szánalmasabban érzem magam. Lassan már csak ilyen betűviccekre tellik… Néhány baráti szó is elkelne olykor; nem tehetek róla: lelkem van; mert lassan úgy járok, mint a régi viccben szereplő amnéziás beteg. Aki azt kérdezi az utcán: hányadika van? És milyen hónap? Melyik év? S ha már ilyen készséges volt, tessék azt is elárulni: melyik város? Komolyan mondom: próbálok én tájékozódni, de egyre nehezebb. Hol direktben néznek hülyének, hol csak úgy áttételesen; mindenesetre egyiknek sem örülök.

Itt van például az Operaház – hogy távolabbról kezdjem. Kezdődött egy nyári bejelentéssel: kik nyerték a főigazgatói posztra kiírt pályázatot. Az egyszerű, mezei újságíró megpróbálta higgadtan fogadni a közlést, két okból is. Az egyik: a nagyjából ismertté vált pályázók körében nem igazán volt „jobb ajánlat”. A másik: Petrovics Emil első reakciói nagyjából hitelesítették a döntés vélelmezhető korrektségét. Majd úgy három hét múlva ő robbantott elsőként: állítólag azt sérelmezte, amit pedig már a bejelentés pillanatában sokan megkérdőjeleztek, de ő akkor abban még nem látott kivetni valót. Hogy, tudnillik, tábornokként egy alezredes irányítása alá kerül; ami a katonaság esetében, erre vonatkozó vezérkari utasítások okán, még csak-csak működik; no de a művészeti életben már sokkal kevésbé képzelhető el. De az ember nem tette szóvá – hiszen maga Petrovics tanár úr is támogathatónak ítélte… Akkor meg minek kekeckedni, vélekedett az ember. Majd jött az évadnyitó – a hosszú asztal mellett ott ült az új irányító testület. A jövőre koncentrálunk, így együtt, sugározták; s bárha Bozókit és Hegyit rendes füttykoncert fogadta – a végére csitulni látszottak az indulatok. Vagy inkább győzött a kivárás kíváncsisága… A történetben Závecz Ferenc volt – így, utólag – a legérdekesebb. Az asztal mellől szólván még arról beszélt: sokaknak ő kényszerült átadni az utóbbi hetekben a felmondó-levelet; reméli, hogy erre már pont került. Együtt a sikeres jövőért, kommunikálta, majd hétfőn őt is kirúgta az új főigazgató. Azt a Záveczet, akit még Bozóki helyezett az Operaházba – a döntés tehát több, mint különös. Amennyiben átgondolt folyamatok zajlanak az Operaházban, úgy ezzel párhuzamosan néhány ember személyes presztizsének átgondolt tönkretétele is történik; amennyiben viszont átgondolatlan, improvizatív vezetői döntések születnek – akkor ez akár nagyon nagy bajt is sejtethet.

S ami a legfontosabb: ha egy kiemelt fontosságú művészeti létesítmény kapcsán a változások figyelésébe a kíváncsiság mellé aggodalom is vegyül – az nem egészséges. Az a lehetséges pozitívumok majdani elfogadtatásához is sokkal nagyobb energiát kíván el – s kérdéses, hogy nem fogy-e el, jóval korábban, az objektivitás türelme…?

De legyen ez már Hegyi gondja. Nekem elég a magamé; hogy tudn’illik, mint már mondani volt szerencsém, nem igazán ismerem ki magam a hétköznapokban. Mi a véleményük a szocialisták próbakampányáról, kérdezik a politológusokat, s azok készségesen értékelnek. Miközben, ha nem csalódom, a választási törvény egyértelmű megsértése történik. Mikortól kampányolunk? Amikor a köztársaság elnöke kiírta a választások időpontját. Az első naptól visszaszámított hatvanadik nap a nulladik – a kampány indulása. Addig legfeljebb nemzeti konzultáció történhet – s ez itt, a félreértések elkerülése végett, nem a politikai reklám helye. A kormányzati politika is konzultálhat – az erre hivatott csatornákon. A kormányoldal képviselői szaporíthatják képviselőik fogadó-óráit; a minisztériumok bővíthetik tájékoztatóik mennyiségét és azok minőségét; amíg betartják az erre is vonatkozó közbeszerzési eljárást, nincs azzal különösebb baj. De nem nevezek valamit kampánynak – ha nincs törvényes kampányidőszak. És arról, akár független, akár lekötelezett politológusként, véleményt sem mondok.

Bár, ha már szóba került, hát a központi témák egyikét-másikát se nagyon értem. Hogy kell-e folytatni a privatizációt, vagy nem. Komolyan nem bírom felfogni – olyasmiről vitatkozunk, ami, amúgy, magától értetődő helyzet. Az elnevezéssel sem vagyok egyébként kibékülve – mármint hogy stratégiai ágazatokról szabad-e lemondanunk. Jól hangzik, persze, kifejezi a lényeget, de van benne valami agresszív felhang. Csapást mérő, csapást elhárító mellékzönge – holott a lényeg sokkal szelídebb. Az ország átlagos, békés, hétköznapi működéséről van szó. Amelynek során az államra az a szerep hárul, hogy részben vagy egészben biztosítsa és felügyelje az állampolgárainak járó jogok biztosíthatóságát. Azért a jogért cserébe, amely alapján adófizetési kötelezettséget róhat állampolgáraira. Ezért gondoskodnia kell arról, hogy a polgár tanulhasson, alapvető orvosi ellátásban részesüljön, közlekedhessen, biztonságban élhessen, megfelelő jogorvoslatban bízhasson, hozzájusson a minimális szükségleteit fedező közüzemi szolgáltatáshoz. Államigazgatásról csak ezen feltételek együttes megléte esetén beszélhetünk; amikor ez részben, vagy egészében sérül, akkor maga az államigazgatás is lemond közszolgálati feladatairól. Lehet, persze, erről is beszélni, de ez egy egészen új helyzet. Akkor azt kell közölni a választópolgárokkal: akarjátok-e, hogy az állam lemondjon kötelezettségeinek egy részéről, ám ezért cserébe lemond a ti kötelességeitek egy részéről is. Magyarán: eladjuk az iskolarendszert, részben, vagy egészben, lemondunk a tankönyvkiadásról, magánkézbe adjuk az úthálózatokat és a közlekedési társaságokat – de akkor a jövőben minden erre fordított kiadásotokkal csökken az éves jövedelem-adótok. Hiszen, amikor egy magánszemélytől buszjegyet, tankönyveket, vagy kollégiumi férőhelyet vásároltok, akkor a szolgáltatásért kifizetett összeg után az említett magánszemély (vagy személyek gazdasági társasága) nyereségadót fizet. Aki, előtte, természetes módon számolja el működési költségeit; no de akkor az állampolgárnak is joga van ahhoz, hogy elszámolja, leírja saját működési, létfenntartási költségeit. Vagy elvárja és megköveteli azt a minimális, de azon belül teljes körű államigazgatási szolgáltatást attól az államtól, amely tőle ugyanúgy minimális, de azon belül teljes körű kötelességeket vár el.

Lehet erre, ismétlem, egy kormánykoalíciónak nemet is mondania – no de akkor bízza választópolgáraira a döntést. Akarjátok-e az állam szolgáltatói funkcióit is részben vagy egészben felszámoló piacgazdaságot, vagy nem akarjátok? Tessék ezt megkérdezni – akár SMS-ben. Biztos, hogy egyetlen nap alatt sokkal több válasz érkezne annál a harmincvalahányezernél, amely augusztusban futott be a butábbnál butább kérdésekre…

Kampányolnak.

Komolyan mondom – ostobábbnak érzem magam, minden pillanattal. Azt mondja, még az előbbi kérdésnél maradva, Kuncze: arról volt szó tizenöt évvel ezelőtt, hogy az ország a piacgazdaságot választja. Ő is tudja, hogy nem pontosan erről volt szó – de ettől függetlenül akár még igaza is lehetne. Mert legyen szó erről – de látni kell, hogy nem jött be. S egy politikai erő akkor állítja ki magáról a legpontosabb szegénységi bizonyítványt, amikor bevallja: ragaszkodik egykori elképzeléseihez. És nem érdekli a konkrét jelen. Amely konkrét jelen az, kérem tisztelettel, hogy – minden statisztikai mutató, sőt, akár a statisztikai hivatal szőnyeg alá söprésének kísérlete ellenére – Magyarországon az elmúlt három év alatt növekedett a munkanélküliség (s nem az úgynevezett megengedett mutatókon belül, hanem azt messze túllépve), s nőtt a szegénységben élők száma. Az ország legfeljebb negyedrésze él személyes magabiztosságot adó körülmények között; több mint hárommillióan az alsó középnek nevezett szinten (amely pillanatnyi kétségbe esésre nem ad okot, ám még csak középtávú személyes perspektívákat sem nyújt), s négymilliónyian élnek a szegénység sehová sem vezető, csak egyre mélyülő szakadékaiban.

Nem jött be a piacgazdaság kísérlete – még akkor sem szabad tehát ehhez ragaszkodni, ha valaha talán valóban ez volt a politika többségi elképzelése. Mert ha ehhez ragaszkodik, akkor ez a politikai többség mindösszesen az ország kisebbségévé válik; de olyanná, amelynek senki sem követel majd pozitív diszkriminációt…

Már, persze, ha marad még ország. És ez nem annyira túlzó megjegyzés – mert, mint mondtam, komolyan kezdem azt hinni, hogy fogalmam sincs, merre téblábolok. Erre két további okom is van. Az egyik: olvasom a Népszavában: „Az, hogy kormánytagokat hallgatnak le, aggályos, ám, hogy ezt valaki a szolgálattól kiszivárogtatja – nyilvánvalóan politikai szándékkal –, az megdöbbentő”. Valóban az – ám hogy ezen a Népszava döbbenjen meg, az több, mint komikus. Nem volt, persze, egyedül, de élen járt abban a folyamatban, amely kitermelte ezt a helyzetet. Nem akadt széles e hazában olyan, önmagát mértékadónak definiáló lap, amely ne közölt volna az egykori vagy jelenlegi titkosszolgálatokra utaló, archívumaikra hivatkozó dokumentum-féleséget – nyilvánvaló politikai szándékkal. Lejáratni egy polgármestert, vagy elektronikus újságírót semmibe sem került – miközben, ugyanitt, szavuk sincs ahhoz, hogy miként lehetetlenítik el, e pillanatban is, nyilvánvaló törvénysértésekkel, a közszolgálati rádió működését. Nyilvánvaló politikai szándékkal.

Mi a lényeg? Ha egy média – vagy annak mértékadó része legalább – nem köt hallgatólagos megállapodást arra vonatkozóan, hogy tartózkodik a postaládájába juttatott, ismeretlen eredetű, de izgalmas tartalmú, dokumentumnak látszó tárgyak elfogadásától, közlésétől, akkor annak nincs joga felháborodni és csodálkozni a kialakult helyzeten. Hogy, bizony, börzére kerülnek a titkos dokumentumok. Ahol határozott érdeklődés mutatkozik a keresleti oldalról, ott nagyon hamar kialakul a kínálat is. Ezen utóbb csodálkozni, kedves Pór Vilmos – roppant álságos magatartás.

Ezt, persze, csak zárójelben mondtam… A másik – bár vaaaan máááásik, de… - szóval – ezt a Schöntal-ügyet se értem. Az a kisebbik gondom, hogy egész nap azt a hírt hallgattam: elfogták Schöntalt Ferihegyen – s bizony, nekem az a régi, profán vicc jutott eszembe a parasztbácsiról. Aki hallgatja a misét, s amikor az atya ahhoz a passzushoz ér, hogy „elfogták Jézust a Getsemani kertben”, közbe szól: hát miért ment oda? Tavaly is ott fogták el… Szóval, hát a Henrik: mit keresett Ferihegyen, ha tudta, hogy körözik? Aztán persze kiderült, hogy hazajött és feladta magát. Akkor viszont nem volt egy olyan nagy ügy elfogni – megrendelte a fogadóbizottságot. De igazán paff este lettem – amikor Bárándy Péter nyilatkozott, mint Schöntal védőügyvédje. És bevallom, azóta is paff vagyok. Valóban itt tartunk? Schönthalt az a Bárándy Péter védi, aki a Medgyessy-kormány igazságügy-minisztereként a 2004 tavaszán kiadott elfogatási parancs aláírója volt. Mondanám, hogy no comment, de hozzátartozik: az a Bárándy Péter, aki lehetséges köztársasági elnökként is felmerült. Értem én, hogy az ártatlanság vélelme mindenkit megillet; hogy egy védőügyvédnek nem az a dolga, hogy prekoncepciókat fogadjon el, és azok alapján mérlegelje: kinek a védelmét fogadja el, és kiét nem; de ez valahogy mégis sántít. Nem állok oda védeni olyasvalakit, aki ellen elfogatóparancsot adtam ki – mert ezzel csorbítom az igazságszolgáltatás tekintélyét. Ez olyan szituáció, amelyet elsősorban érezni kell – még akkor is, ha az igazságszolgáltatás nem érzelmi kérdés.

Hogy érthetőbb legyek: foglaljuk össze az immár kikerekedett bróker-ügyet. Eltűntnek lett nyilvánítva tizenvalahány milliárd forint; és ismertté vált a sikkasztással gyanúsíthatóak köre. Az egyik vádlottról azóta a sajtó jelentős része bizonyítani próbálja: valójában ártatlan, csupán az ellenzék-közeli ügyészség által írt szerepet játssza el. A másik vádlott annyira szigorú házi őrizetben él, hogy Hegyeshalomnál kérték meg: talán mégse ruccanjon ki Bécsbe függönyt vásárolni. A harmadik most hazatért, és a kormánykoalíció volt igazságügy-minisztere vállalta el az ő védelmét. Hát tényleg nem érti Bárándy – mennyire nevetséges helyzetet teremtett?

Vagy dehogy nem érti – csak már ehhez is a nevét adja?

De akkor nekem már csak egy kérdésem van, az is önmagunkhoz: valóban megvárjuk a választásokat? Addig még kilenc hónap van hátra. Lesz még akkor ország itt, s lesz még országnyi közbizalom? Tallán a pollen tesszi – de egyre kevesebbül érzem magam. Néhány baráti szó is elkelne olykor; nem tehetek róla: lelkem van; de ha elmarad, az sem baj. Tudják mit? Már az sem érdekel, hogy menyi az idő, milyen hónapot írunk, s melyik évet. Tudni, ha lesz mit, észre fogom venni. Talán.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra