2005. szeptember 13. kedd 16:05

 

A vereség első napja

 

Nem szeretem a véletleneket… Péntek este egy hajnalig tartó vitába keveredtem, ahogy mondani szokás, barátinak látszó társaságban. A barátom barátjáról kiderült, hogy nem a barátom; emiatt, persze, a barátomat sajnáltam. Leginkább. Szóval szó szót követett, valahogy – miért is ne… - a politikára terelődött; s a Malév-privatizáció kapcsán azt kellett megtudnom, hogy a magyar gazdaság a legnagyobb vérfrissítést, a kiegyezést követő évtizedekben kapta. Valóságos aranykor volt tehát, kérdeztem, mint kiderült, cinikusan, de megerősíttettem, hogy igen, aranykor volt az, minden cinizmus nélkül. Mert fellendült az ország működése. A fővárosé, és nem Budapesté, vetettem közbe; de bizony ott sem a magyar tőke ruházott be. Nem kis részben az emancipációs törvényt követően magabiztosságra lelő zsidó tőke. De nincs ezzel baj, védekeztem, hiszen vannak olyan tények, amelyek puszta megemlítése is ingoványos terep; én, részemről, örülök neki, hogy hozzájárultak a korabeli magyar főváros világvárossá tételéhez. De például Debrecennek, egészen konkrétan, egy sártenger képezte az ő főterét. Az egyéb provincialista el- és lemaradásokról nem is beszélve. Gyorsan rám lett tromfolva: mert akkor Arad, Nagyvárad, Kassa, és a többi, e körbe tartozó város fejlődése jelentette az ország fejlődését.

Amely Trianonban, vetettem közbe; Trianon után sajnálatosan egy egészen új helyzetben találtuk magunkat, tudtam meg azonnal: egy egészen új országot kellett kitalálni, felépíteni, létrehozni. Visszatérve a századvégre, mi a helyzet másfélmillió kitántorgott emberünkkel? Nagy részük nem is magyar volt – s itt feladtam. De bosszantott a dolog, ám mégsem kerekedett volna ebből efféle beszámoló – ha nincs Gyurcsány. Aki, két nappal később, parlamenti beszédében hazánk mai állapotát a dualizmus aranykorához hasonlította. Nem szeretem a véletleneket…

Vitapartnereim, persze, nem tartoznak Gyurcsány beszédírói közé. Bár, ismerve őket, ezt sem tartom kizártnak. De nem büszkélkedtek vele… Inkább azt vélelmezem: elfogadói és terjesztői ők annak az áfiumnak, amely a szükségesnél jóval kedvezőbb színben tünteti fel a dualizmust. Ám, természetesen, tagadhatatlanul vonható bizonyos párhuzam. Kezdve akár a külföldi tőke beáramlásától… Amely kétségtelenül akkor is, és ma is – érkezett. Mivel – bevallottan – inkább ingerültség, s nem történészi elmélyültség vezeti most ujjaimat a billentyűk fölött, készséggel beismerem: a következő példák valóban elnagyoltak, nem eléggé részletgazdagok. De a felületes összevetés próbáját épp úgy kiállják, ahogyan Gyurcsány „aranykorra” tett utalása. Nos: mi is történt a kiegyezésről szóló tárgyalások során? Magyarország harminc százalékot vállalt a Monarchia közös adósság-terhéből. Íme: az adósságcsapda árnyéka… Legfontosabb államirányítói feladataink ellátása fölött – külügy, hadügy, pénzügy – nem mi rendelkeztünk. Lázongó déli szomszédaink ellen éppenhogy védtelenné váltunk… S létrejött egyfajta manufakturális iparosodás – de a mezőgazdaság egyre nagyobb veszélybe került. Főleg innen vándorolt ki másfélmillió emberünk… S ami a külföldi tőke „nevesítését” illeti: idézek néhány sort egy tanulmányból:

„Az 1860-as évek elején Wahrmann néhány újságcikket jelentet meg: tárgyuk a magyar hitelélet függetlenítése a pénzpiacon Ausztriától. A cikkek felkeltik a Deák Ferenc körül csoportosuló, már a kiegyezésre készülődő magyar politikusok figyelmét: ők is régóta érzik, hogy a magyarországi külön nemzeti piac létrejötte milyen nagy támogatást jelenthet az Ausztriához való politikai viszony lazítására törekvő elképzeléseik számára – mégpedig nemcsak a kiegyezést illetőleg, hanem a magyar gazdasági életnek a Gründerzeit sodrába történő bekapcsolhatásával is. De tisztában vannak azzal is, hogy ezt az alátámasztást milyen nagymértékben tudja biztosítani a túlnyomórészt zsidó kézben lévő hazai és bécsi nagytőke és általában a zsidó polgárság, s hogy e rétegek megnyerése továbbra is milyen nagy fontosságú”. Vörös Károly cikke (Wahrmann Mór – egy zsidó politikus a dualizmus korában) a Budapesti Negyed-ben jelent meg, 1995-ben. Érdemes átböngészni… Tiszta, világos, tényszerű, érzelem-mentes. Pontos logikával rendelkezik.

A hasonlóság valóban jól látható. A dualizmus korában hazánkba érkező, vagy itt dolgozni kezdő nagytőke nem a magyar középosztályt hozta helyzetbe; annak erre esetleg fogékony részének sem kedvezett. Épp úgy, ahogyan az „állami javak újraelosztásának” nevezett privatizáció sem. Amely szinte kizárólag a kapcsolati tőke mentén ment végbe. Már említett pénteki vitánkban is szóba került; itt is említsük meg: mostanában előszeretettel, diadalittasan szokás visszakérdezni, hogy na, ki is adta Gyurcsánynak azt az első ötmilliót? Hát a Járai, vágják ki, mint az aduászt. Mintha ez lenne a fontos… És nem az, hogy mire s miért kérte ezt a hitelt Gyurcsány?

A kilencvenes évek elején, bizony, lehetett hitelhez jutni. Az elvárhatónál sokkal nehezebben ugyan – de lehetett. Vettek is fel, nagyon sokan. Biztosra az ment, aki tuti tippet kapott; sőt, volt, aki ezek közül még a hitelt is csak „falból” vette fel. Hogy majd sokkal később ezt felelhesse: igen, én is hitelt kértem. Mint annyian. Csak az annyiak többsége nem kapott tuti tippet – ezért tönkre is ment a kisebb-nagyobb kényszervállalkozásába. Ha nem így volt – akkor miért is volt szükség, kérdem tisztelettel, a hatalmas összegű bankkonszolidációra? A történetnek itt vége – minden további cifrázása csupán ködösítés.

Dualizmus… Egy kor, amelyben a Habsburg-ház nagyjából annyi veszélyt érzékelt Oroszországban, mint báró Wesselényi 1843-ban. Ezért geopolitikailag is szüksége volt Magyarországra, szüksége volt a kiegyezésre – és szüksége volt Szerbia-Montenegróra. Elvetve ezzel egy világháború lehetőségét… Dualizmus… Egy kor, amelyben a szabadságharcot leverő császár megengedte ugyan, de csak módjával, a „márciusi események” megünneplését. Sokkal inkább az áldozatok előtti főhajtást… S egy dolog mindenképpen a császári udvar javára írható: ők nem alapítottak Kossuth-rendjelet, s nem állították azt, hogy ifjú korukban reformköri Pilvaxosokként a kiegyezés előkészítésén munkálkodtak. És mit is kell még tudnunk a dualizmusról, úgy nagy hirtelen? Hogy munkálkodott akkor egy bizonyos Baross nevű államtitkár, később miniszter, aki a vasúttársaságok államosítását sürgette. Majd az állami hajóvállalat létrehozását. Mert mániákusan úgy gondolta: az, ami biztos jövedelem (márpedig az utazás, a szállítás ezek egyike), ne a magánvállalkozók tehetségén, vagy tehetségtelenségén, esetleg egyéb ügyeskedésén múljon.

Dualizmus aranykora… Hát – azért gondolkodjunk. Bátran vegyük észre a valódi párhuzamokat, és bátran utasítsuk vissza a felszínes összehasonlításokat. S persze, a lényegről is szót ejtve: „Orbán pártelnök úr! Ha fenntartja azt az állítást, hogy a gazdaság válságban van, akkor tényekkel és adatokkal tegye meg, egy egyenes demokrata így viselkedik” – fordult a volt kormányfőhöz Gyurcsány hétfőn a Parlamentben; hát ezt nem kellett volna. Illetlen helyzetbe hoz ezzel mindenkit a mi Ferink – Agassi például egy ilyen ászt akkor sem ütne le, ha ezen múlna a legfényesebb visszatérése… Tisztelt miniszterelnök úr. A kormány fél év alatt teljesítette az erre az évre tervezett államháztartási hiány kilencvenkét százalékát. Ahhoz, hogy ne sokkal haladja meg a száz százalékot, tartalékképzésre utasította minisztériumait. Ez azzal jár, hogy a tárcák irányítása alá tartozó intézmények alkudozni kénytelenek beszállítóikkal; akik szintén tartoznak valakinek. Ha másnak nem, hát az adóhivatalnak, negyedévi Áfával, például. Amit, ha nem fizetnek be, könyörtelenül jön az inkasszó. Olyan tartozás miatt, amelyről nem ők tehetnek. Hanem a válsága miatt tartalékképzésre kényszerített gazdaság-irányítás. Miről beszél, Gyurcsány úr?

Hogy miért, az nem kétséges. Valaki egy nagyon dühös elektronikus levelet írt nekem, az ön beszéde után, majd újra elküldte; nem tudom, sikerült-e elsőre, mert betegeskedik az outlukom, tette hozzá. Megnyugtattam: ne hadarjon, ne idegeskedjen. Ez még csak az ön által ma meghirdetett háború első napja. Egyben az ön erkölcsi vereségének első - minden szempontból kétségbevonhatatlanul első – napja…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra