2005. szeptember 16. péntek 22:26

 

Artistának plakátból van az országa

 

Éhes disznó Orwellel álmodik. Az éhes gyurcsányproli – szintén. De ezzel ki is fújt a hasonlóság… Az előbbit talán nem kell részleteznem; de az utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Milyen is volt az a legendás negyven-ötven esztendő? Az élet nem habostorta, de a felső határ a csillagos ég, elvtársak. Ne legyenek nagy igényeink; a krumplileves krumplileves legyen, s a konyha ne szolgáljon hálószobaként is. Fel kell építenünk egy új országot, és ez nem megy máról holnapra. Keverednek már önökben a mondatok? Mert bennem – nagyon. Hónapok óta egyre nyilvánvalóbb, hogy mire is hasonlít ez az érzés. Nem szimpla deja vu – a szólamok, szlogenek hasonlatossága nem pusztán ebben merül ki. Hanem – épp úgy vállon tetszenek engem veregetni, onnan felülről. Ahol tisztán és világosan vizionálják azt az új országot, amelyről nekem, egyszerű pórnak, még csak homályos elképzeléseim sem lehetnek. De sebaj. Szuggesztív pillantás vetül rám; olyan mélybe fúrónak szánt, távlatos, mint az eocénprogram, és horizontra kalibrált, mint az ötéves terv. Hogy abból több is volt? Új tervek – új tekintetek. Új horizontok. Új perspektívák. Új országot építünk, elvtársak.

A magasra törő tervek árnyékában, én, kába proli, csak egyet tehetek. Kételkedés nélkül a Vezető nyomába szegődhetek. Aki profetikus látomásokkal gyötör: az állam nem lehet túlságosan bonyolult és nehézkes, mondja. Adjunk el mindent, ami pénzt hozhat; persze, csak a kezelési jogát. Tíz évre, huszonötre, kilencvenkilencre. Gondoljunk bele: nekünk semmi gondunk sem marad, a vásárló fizet a használatba vételért, a kezelési jogért, nekiáll fejleszteni, de mindezt – ész nélkül – nem építheti bele kereskedelmi díjaiba, hiszen akkor eladhatatlanná válik a termék. Vonatjegy, repülőjegy, szalámi, tej. Majd, amikor kezd neki letelni a kezelési jogviszonya, akkor úriemberesen minden csúcsra járatott technológiát itt hagy nekünk, ingyen és bérmentve. Mert neki csak annyi esze lesz addigra…

Vagy – eladja azt, ami mozdítható. Ha már biztos abban, hogy nem hosszabbíthatja meg a kezelői jogát – szépen, komótosan leamortizálja a fejlesztéseket. Közben, párhuzamosan, kialakítja saját területeit a kezelői joggal együtt vett piaci helyzetekben. Egy aprócska logo-kiegészítés; egy új iroda nyitása, akkor, amikor a régit illik majd visszaadni; egy saját kapcsolati tőkeinformációkat tartalmazó telefonkönyv, beszállítókkal, egyéb ügyfelekkel. Persze, tudom – ez elképzelhetetlen. Afféle gyurcsányproliduma; már az egyszerű brazil gólgépsorokban is rémeket látok, mint a debreceni védelem. Akik, ha mást nem, egyet bizonyítottak – Debrecen még valóban nem a világ vége. Ahhoz tovább kell menni, keletebbre. De még mindig jobb, mint ha az jönne vissza, hozzánk… Na szóval – hogy ne tévedjek el végzetesen gondolataim útvesztőjében, inkább elmondanám, csak úgy, minden irodalmi ízű malícia, korrekt átvezető szövegelés nélkül, hogy miről is álmodoztam én valamelyik este, miután túlestem az aznapi Gyurcsány-prófécián. És látomáson. És vízión.

Én is elképzeltem egy új országot.

Amelyben nem azt kell néznem a köztelevízióban: hogyan alázza lehetőleg porig az ország riportere a szegénység számon tartóit. Hogyan javíttatja ki velük a négy-ötmilliósra becsült szegények számát legfeljebb, ha egymillióra – s ők javítanak is. Mit kellett volna mondaniuk? Eppur si mouve? Hát megér egy máglyát ötmillió szegény és egy szakmai tisztesség? Na ugye, hogy nem. Egyébként rendben van – legyenek „csak” egymilliónyian a szegények. De ez az állítás azt feltételezi, hogy az ország valamennyi további lakosa az uniós átlagbérből – sőt, megengedem: az uniós létminimum átlagából – él, tanul, gyarapodik. Ám ha így van – hát ezt sem igazolják a statisztikák…  Sebaj. A szólás szabadsága majd ezt is pedánsan kiigazítja… Az általam elképzelt ország köztelevíziójában, egyébként, arra sem akad riporter-vállalkozó, hogy elmagyarázza: amikor Orbán a helytelenül privatizált állami vagyon törvényes visszaszerzéséről beszél, akkor az főbenjáró bűn; de amikor Gyurcsány – jelen időben – arra kéri, például, a legnagyobb üzemanyag-forgalmazó tulajdonosait, hogy ne emeljenek árat, sőt, csökkentsenek azon, ez egy teljesen rendjén való kérés. Mert nem jár, ugye, a vagyon visszakérésével – csupáncsak azt kérte a miniszterelnök, hogy ne akarjanak nyereséget kivenni a tulajdonukból. Na már most – ebből is látszik, hogy egy olyasvalakinek, aki saját milliárdjait nem a tőkepiac izzasztóbb fertályán, hanem kapcsolati utakon szerezte: vajmi kevés fogalma van az üzleti gondolkodás identitás-rugóiról…

Na igen. Hát ez az identitás-keresés. Azért ez sem semmi – mit mondjak: én nem egy ilyen országról álmodtam… Amelyben a legnagyobb kormánypárt önmaga identitását keresi. Bevallottan. Miközben legnagyobb politikai ellenfeléről, persze, mindig pontosan tudja, hogy az – szélsőjobboldali, vagy szélsőbaloldali. Szélkakas, mondja Gyurcsány, miközben épp ő pörög-forog, a pártjával együtt, egy nyikorgó, rozsdás vasrúdra tekeredve, s pillog, kétségbe esetten, minden irányba: vajha, nem tűnik fel valahol egy eladó identitás? Csak óvatosan, halkan mondom, mint afféle gyurcsányprolihoz illik: az identitást nem a boltban kell vásárolni, kezit csókolom…

Nyikorog, a magasban, bóvli-artistaként… Artistának plakátból van az országa, megmondta már ezt Wendriner úr is… De nem ilyenekből. Vagy talán – mégis…? Nézem ezt az almásat – hát, magáért beszél. Én osztom a gerezdet, jelzi Bicska Maxi; álljatok szépen sorba. Hogy ki kapta az elsőt? Ne reklamáljatok, mert azt nem szeretem, de egye fene, most az egyszer kivételt teszek. Az első negyed ott nyugszik Hófehérke torkán – ha nehezen is, de belerimánkodtam. Zöldalma, mondtam neki, persze, metaforikusan. Lásson mögé – új mezőgazdasági távlatok, gyümölcspiac-gazdaság, gyümölcs-piacgazdaság, meg ami kell. Befalta – s vele együtt a törpéktől is megszabadultam. Na, elég a múltból; ki kéri a magot? Figyuzz, nézd már, te… Nem buliztunk mi együtt Szemesen, a KISZ-vezetőképzőben? Igen? Akkor neked kevesebbért is odaadom… Aztán nem itthon elültetni, tudod…

Mélázzunk tovább a plakátok fölött. Ez a gerendás – hát ez sem rossz. Mennyi asszociáció rejlik benne… Hogy aszondja: más szemében a szálkát, a sajátjában a gerendát sem látja meg… Vagy: no, legalább lesz mivel aládúcolni a hazaházat. De ne rugaszkodjunk el ennyire a konkrét képi üzenettől: egy tornagyakorlat. Épp az ugráshoz készülődik a bajnokjelölt: amely ugrás, ha sok pontot akar kapni érte, bizony, egy hátraszaltó lesz. Mert előre már nem nagy kunszt – a tornában, persze… Megcsinálom, üzeni a plakát… Jó – gondoljuk azt, hogy ez már a gyakorlat vége. Akkor a szaltó iránya előre mutat majd – de nem a gerendán. Amely gerenda, ha az a metaforában a haza előtt álló utat jelenti, akkor nem hagyható el. Azon, bizony, végig kell menni – nem lehet „átrepülni” a peremén kapaszkodókat…

Szóval – jók ezek a plakátok. Kifejezőek. Pontosak. Csak érteni kell őket…   

Tamási Orosz János  

 .

Vissza a kezdőlapra