2005. szeptember 18. vasárnap 22:27

 

Faludy mellett nem lehet meghalni

 

Faludy Györgyöt köszönti kilencvenötödik születésnapján, szeptember 22-én a Nemzeti Színház… Mottójuk: „Mindent megért, mindent megértett, mindent megverselt. Mindenhol élt, mindenkivel találkozott, mindenhonnan elűzték. Nem mindenkit szeretett, nem mindig lehetett a hazájában. Most itt van köztünk, itt vagyunk közte. Majd száz év magány. Majd száz év együtt lét. Csak le kell emelni a polcról. Megpróbáljuk”. Az esten közreműködik: Böszörményi Zoltán (Irodalmi Jelen), Prof. Fried István, Füzi László (Forrás), Galkó Balázs, Gerendás Péter, Haumann Péter, Kocsis Zoltán, Kulka János, Lang Györgyi, Markó Iván és a Magyar Fesztivál Balett, Matyi Dezső (Alexandra Kiadó), Pogány Judit, Psota Irén, Szabó Balázs, Szőcs Géza, Törőcsik Mari, Vámos Miklós. Műsorvezető házigazdák: Farkasházy Tivadar és Jordán Tamás.

Valóban – szinte már mindent elmondott. S még mindig van véleménye; olykor egyetértünk vele, olykor hevesen elutasítjuk. Illetve – nem is olyan hevesen. Mert ő még ellenvéleményeiben is jóval elegánsabb, mint egynéhány (élet)kortár(s)sa… Bocsánat e szócsinálmányért… Vele kapcsolatban sokszorosan is elégedett vagyok sorsommal. Megérhettem, pályakezdőként, hogy még Torontóból írt néhány levelet, írásaimra reagálva. Majd, hazatérve, bevezette egy szerzői estemet. S írhattam, olykor ellenére, s olykor védelmében. Most, születésnapját köszöntve, egy néhány éves interjút osztok meg önökkel. Hogy mikor készült, kiderül első sorából. De, úgy gondolom, ma sem változtatna akkori mondatain. Hiszen már minden fontosat elmondott nekünk…

***

Egy híján kilencven esztendős Faludy György, a huszadik század legkalandosabb életű magyar költője. Persze: lehet-e a többszöri kényszerű emigrálást, a gyakori életveszélyt egyszerűen kalandosnak nevezni? Horthy börtöne elől Párizsba menekül; a német fasizmus az afrikai sivatagon keresztül kergeti az Egyesült Államok hadseregéig; amerikai obsitos katonaként tér haza a háború után, hogy Rákosi alatt megismerje a recski poklot; 1956-ban újra el kellett hagynia hazáját; ismert, népszerű kanadai költő, amikor 1989-ben – talán már végleg – hazatelepül. Beszélgetésünket szinte azonnal a rá annyira jellemző anekdotázással kezdi.

– Marokkóban, a sivatag közepén, hatszáz kilométerre a tengerparttól hallottam az egyik legízesebb magyar szidalmat. Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy valaki a sátor előtt így noszogatja a tevéjét: "folytál volna le az apád térdén még akkor, amikor folyékony voltál!" Ugye, milyen szép mondat? A káromkodás is tudomány; bár, aki két-háromszáz szóval éli le az életét, annak ezt hiába magyarázzuk... Persze, a történetet folytatva, pattantam ki azonnal a sátorból, és megkérdeztem: hogy kerültél ide tevehajcsárnak? Elmondta: magyar katonaszökevényként kezdte, a francia idegenlégió szökevényeként folytatta, most meg tevehajcsár, de ha ez a nyomorult állat meg nem moccan, akkor innen is tovább áll...

            (Tetszett, kérdi mosolyogva. Mármint a történet. Szinte bizonyos, hogy nem most meséli először, mégis fontos számára a hallgató reagálása. Ő még azt az alkotói generációt képviseli, akik tudták: minden történet magvát az élőbeszéd varázsa hitelesíti. Az az élőbeszéd, amely azonban sokak szerint manapság – haldoklik. De Faludy más véleményen van...)

            – A magyar nyelv mindig a szerelmem, mindig a boldogságom volt. Rendkívüli kifejező eszköz a költészet számára. Látni kell azonban a korlátait is. Ha cikket, tanulmányt írok, szívesebben fogalmazok angolul. Ugyanis: sokkal több prózai árnyalattal rendelkezik. A mi prózaírásunk, ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen csak százötven esztendős. Az angol – hatszáz... Mindenekelőtt a magyar filozófiai kifejezések terén érezhető komoly hiányosság. A teológia nyelve kialakult, hiszen a katolikusok és a reformátusok nem latinul, hanem magyarul veszekedtek egymással; vallási vitáikat a köznépnek szánták. Ez hasznára vált a nyelvnek; ám a vita elmaradt a filozófiában, vagy más, leíró tudományokban. És hadd mondjak még valamit, amit talán már csak én tudok. A magyar hangsúly egészen más volt az 1880-as, 90-es évekig; a túlélők révén őrződött ebből valami az 191o-es évekig; majd a kiejtés módja teljesen megváltozott. Arany János idejében még nem mindig az első szótagon volt a hangsúly... Én ezt még a saját fülemmel hallottam, amerikás magyaroktól, azok gyerekeitől, sőt, még az a sivatagi tevehajcsár is így beszélt. A nyelv tehát még hangsúlyaiban is változik; soha semmiben sincs állandóság. Legfeljebb a remény lehet az; a remény abban, hogy a nyelv, ha változik is, de megőriz, túlél, győzedelmeskedik. Azon, amin én már nem tudok. Mert nem tudom legyőzni az atombombát, s ami még ennél is fontosabb: a levegő, a föld, a víz pusztulását, pusztítását.

            (Fáradtan dühös, szomorkásan indulatos. Mint aki tudja: pusztába kiáltó szó minden szava. Joggal érezheti így, hiszen már harminc évvel ezelőtt leírta: "...hol van egy szabad folt, / ahol nem jelzik még a döghalak / ezüst pántjai a tavak határát, / hol van még hely az elnyüvesedett / nagyvárosok bélcsatornáiban...")

            – Ha így megy tovább: a jövő század közepére lakhatatlanná válnak a föld egyes részei, miközben a népesség megduplázódik. A magyar fogy, az igaz, de globálisan kell nézni mindent: a víz, a levegő szennyezettsége sem áll meg a határoknál. Amikor megszülettem, két és fél milliárd ember élt. Ma öt és félmilliárdnyian vagyunk. A természet nem az egyén, hanem a faj fennmaradását rendelte el; a középkorban egy harmincöt éves ember már nagyon öregnek érezte magát. Csak a kiválasztottak éltek nyolcvan-kilencven évig. Most meg az orvostudomány életben tart bennünket, de miért? Hogy gyorsabban faljuk fel magunk körül a természetet!? Azért, hogy életteret nyerjünk, a természetes élet, a túlélés lehetőségeit csökkentjük...

            (Legyint. Bár igaza van, mégis elmosolyodom. Egy régi vitánkra gondolok; úgy fél évtizede szemére vetettem: nem értem, miért jött haza a tényleges rendszerváltás előtt? Ő, aki miatt egyetemistákat zártak ki Szegeden; csupán annyi volt bűnük, hogy Faludy-verseket tanultak és terjesztettek. Válasza akkor is megdöbbentett...)

            – Meghalni jöttem haza... 1988-ban egy torontói orvos rákos daganatot diagnosztizált bennem. Fél évem van hátra, annyit jósolt. S én itt akartam meghalni. Először három és fél hetet töltöttem itthon; három feltételem volt az utazás előtt. Egy: olyan ember vezesse az országot, akinek az 1956-os forradalom leverésében, az azt követő halálos ítéletekben nem volt része. Teljesült. Kettő: ne csak a testemet engedjék be, hanem a szellememet is; adják ki a könyveimet, engedjenek előadásokat tartani. Az egyik legemlékezetesebb Szegeden volt: nyolcszáz fiatal előtt olvastam fel verseimet. A harmadik: ne kelljen hivatalosan kérelmeznem a vízumot. Ez úgy valósult meg, hogy az akkori kanadai magyar követ privát címére küldtem el az útlevelemet és ő személyes kérelem nélkül nyomta bele a vízumot. De majdnem fölöslegesen, mert életemben először és utoljára érkeztem akkor úgy egy országba, Magyarországra, hogy meg sem nézték az útlevelemet. Ahogy kiléptem a gépből, szinte azonnal a V.I.P. szobában találtam magam; interjút adtam a magyar televíziónak. A kritikus mondataimat persze kivágták a felvételből... De, hogy rövid legyek: ezután még visszamentem Kanadába, azért, hogy elintézzem a hazatelepülés formaságait. Fél évvel később érkeztem haza végleg; s még abban a hónapban megállapították: a rákos daganat egyszerűen eltűnt belőlem. Szinte nyomtalanul, utóhatások nélkül épültem fel a halálos betegségből.

            (Nem először, és nem is utoljára. Arról, hogy a politika hányszor tört az életére, fentebb már szóltam. Az azonban kevésbé közismert: hányszor mondtak már le róla az orvosok... Ő azonban – packázik a halállal.)

            – Egyszerűen – szeretek élni. Sokszor volt hihetetlen szerencsém is. Malária orvosság nélkül, sárgaláz Marokkóban, menekülés egy hajón német tengeralattjárók gyűrűjében, gennyes tüdőgyulladás, trombózis, rák... Legutóbb érszűkület miatt dugtak kórházba az orvosok; beküldtek, hogy segítsenek meghalni. De én – kijöttem. Nem hordok zoknit; a tíz év alatt, amióta hazajöttem, talán egyszer volt a lábamon. Meg voltam hívva valahová, úgy emlékszem, a Parlamentbe, és nem akartam feltűnést kelteni. Azért nem hordok zoknit, hogy elkerüljem az érszűkületet; mégis majdnem abba haltam bele. Nem vált be... De nagyon sok orvos nyíltan rám csodálkozik, ha szembetalálkozunk valahol. Hogyhogy még élek!?

            (Erre iszunk, mondja hamiskásan. Whisky, tisztán. Nem szeretem – de vele ez is jólesik. Furcsa... A nyolcvanas évek szellemi szürkeségében mannaként vettem ki a postaládából egy-egy tőle érkező levelet. Már amelyik túljutott a magyar határon... A kilencvenes évek elején azonnal kórházba akart küldeni egy orvos. Szó sem lehet róla, mondtam. Legfeljebb hat nap múlva. Addigra a legrosszabb is bekövetkezhet, rivallt rám. Kizárt dolog, feleltem: öt nap múlva Faludy György fogja bevezetni szerzői estemet. Ott kell lennem. Az más, legyintett az orvos. Faludy mellett nem lehet meghalni...)

            – Mindig féltem az öregségtől; pontosabban attól, hogy elhülyülök. Elfelejtek mindent és úgy élek majd bele a világba, mint egy növény. Ez, úgy gondolom, nem túlzott mértékben következett be... A másik, amitől féltem: a kedvem, kedélyem romlásától. Vallom, hogy minden filozófia, minden vallás, minden eszmerendszer csak arra való, hogy az ember eljátsszon vele. Minden ideológia játékszer csupán: a szellem igazi napvilága... Senki hitét nem akarom persze profanizálni; a hit gyönyörködtet, vígasztal, erőt adhat. Aki hisz, reményt talál; hiszi, hogy feltámad, hiszi, hogy a lélek test nélkül is létezik – ami merész feltételezés. Számomra elképzelhetetlen. Hiszen minden, ami van, az – test. A testünkhöz kapcsolódik a lélek; persze, hogy van; tudásból, ismeretből, emlékekből – ezernyi dologból tevődik össze. A legszebb mindenek közül, amit ajándékba kaptunk, együtt az élettel. De hová tűnik? Van-e látás szemek nélkül, hallás fül nélkül, gondolkodás agy nélkül? Nem a vakbuzgó ateista szól belőlem; egyszerűen nem látom a feleletet. Épp ezért szeretem az életet! Tudom, hogy egyszer vége lesz; nagyon sajnálom; de örülök, hogy nyolcvankilenc évet élhettem eddig, hogy annyi bajt úszhattam meg, hogy – és talán ez a legfontosabb – a kedvem sem romlott el...

            (Megzörren az ablakpárkány. Madarak, kapja fel a fejét; arcát nézve újra verssorai jutnak eszembe: "cserepeinkben a sok tarka / virág még egyre nő és sarjad; / mindegyik érzi, míly nagyon // szeretik, s párkányunkon reggel / galambok állnak lábujjhegyre / s bekopognak az ablakon")

            – Szeretem őket... Torontói lakásom télikertjében tizennégy pintyőke élt. Természetesen szabadon, nem kalitkában. Tele volt a szoba pálmákkal; a zöld növénysátorban laktak a madarak; időnként beleénekeltek a verseimbe... Itt már csak növényeket tartok. Ez itt egy különleges kókuszpálma; az a fajta, amely nem nő meg lakásban. Amikor hazahoztam, mindenki legyintett: minek tartod meg? Fél év múlva elrothad. Ez a két alsó levele volt meg akkor; azóta tízszer akkorára nőtt. Most bújtatja ki az új levelét; mit mondjak: korántsem ment tönkre. Senkinek sincs ehhez hasonló; de mellettem még a növények is megtanulnak élni.

            (Kipillant az ablakon, túl a madarakon, túl a járda melletti fa ágain, túl a szemközti házak falain. Az országra pillant most, mélyen, elgondolkodva, befelé nézve...)

            – Esténként szép ez a szoba; a fa árnyékba borítja; mély, hűvös homályba. Olyankor szépek a növények... Odakint kezd eltűnni a zöld; tavasszal is szürkék a dombok. Mint az élet. Nem tudom, hogy mi lesz itt... Az országból, az emberek többségéből jobban hiányzik a tisztesség, mint bármelyik nyugati országból, nyugati emberből. Ez alól esetleg Dél-Amerika lehet kivétel... Amolyan totális romlást érzékelek; amely talán visszafordíthatatlan. És ma akárcsak egy kulturális bomlás ellen harcolni, felszólítani erre a harcra, roppant céltalan, roppant nevetséges vállalkozás lenne. A kultúránál maradva: az elsivárosító televízió ellen bármit cselekedni – lehetetlen. Benne vagyunk egy olyan szorításban, amelyből már semmit sem tudunk tenni. A világ kulturálisan elszegényedik. Egyetlen előnye, egyetlen reménye lehet az európai kultúrának: saját múltjában rejlő tanulsága. Mert oly sokszor lehanyatlott már, de mindig újra feltámadt.

            (Mintha a nem oly régi Faludy Györgyöt hallanám; aki a kilencvenes évek elején aktívan politizált, cikkeket írt, hallatta szavát. A változásért pörölt, nem ellene, tudva: milyen kegyetlenül kemény évek, évtizedek várnak még ránk.)

            – Amit pontosan tudtam, az annyi volt: fél év, két év, négy év alatt sem lehet felépíteni egy demokráciát. Ezen túl: az első kormányra olyan nehéz feladatok várnak, amelyek megoldásához kevés lenne Széchenyi miniszterelnöki, Kossuth pénzügyminiszteri, Deák igazságügy-miniszteri erejének összegyúrása Rákóczi államelnöki erejével. Az sem hozhatna gyors, rövid távú sikereket. Most, tíz év után is csak azt látom eredménynek: az emberek többségében legalább a feladatok nagysága tudatosodott. És mind személyi, mind gazdasági döntésekben, legalább már a tanulópénzt megfizettük...

            (Töltünk, koccintunk. Jó ez a whisky... Tekintetem könyvespolcára téved. A felső polcon kitüntetések piros dobozainak oszlopa. Örült nekik, de a legtöbbre ma is a barátságot, az emberi tisztességet becsüli. És a jó kedélyt...)

            – Tizenöt könyven jelent meg Magyarországon az utóbbi tíz évben – és összesen két kritikát kaptam. Kettőt... Az egyiket Pomogátstól, aki az egekig dicsért, a másikat Alexától, aki viszont lehúzott. Ezt az utóbbit csak később olvastam; akkor még nem került kezembe, amikor egy nap Kéry Kálmánhoz, egykori recski sorstársamhoz mentem látogatóba. Azzal fogadott: jó, hogy jössz, most indulok Alexához. Párbajra akarom hívni. Tessék? Miért, kérdeztem. Mert megsértett téged; megsértette a barátomat. Halálosan komolyan gondolta. Sikerült lebeszélnem persze; angyali, tüneményes ember volt, ha néha bolondságokat is beszélt. Viselkedés, barátság, becsület, tisztesség, őszinteség, gavallérság; az égvilágon minden jót el tudok róla mondani. Annak ellenére, hogy 1994-ben párbajozni akart, mert megsértették a barátját... A történetet, persze, nem miatta meséltem el. Legyen ez afféle metafora, így, a végére. Talán lesz olyan, aki megérti – ebben az elszürkült világban.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra