2005. szeptember 20. kedd 23:27

 

Vértelen átmenetünk véres komédiája

 

Tárgyilagos énem kezdi megkedvelni a szocialistákat. Be kell látnunk – jó csapat ez. Bőséges témakínálattal szolgálnak majd azokban az időkben, amely, előbb-utóbb, bizony, mondom néktek, el fog jönni. Amikor lázas tekintetű serdülő ifjak fúrják majd tekintetük lángcsóváját a magyar múltba: antihőst akarok, suttogják eközben maguk elé, a múzsához fohászkodva. Mert verset írnának, vagy novellát ők, a századfordulós időkről. S önképzőköri érettségük szintjéhez képest meg is fogják lelni az önképzőköri szintű szociáldemokrata milliárdosokat. Akik már szinte minden privatizálhatót lenyúltak – épp csak az identitás-tenderre várnak, mindhiába… Tehát, ismétlem, képzeljük magunkat úgy negyven-ötven esztendővel későbbre, egy ifjú poéta, vagy egy bizarr szakdolgozati témára vágyó végzős szociológus helyébe.

Akik majd rálapoznak a Magyar Szocialista Munkáspártot felváltó baloldali tömegpárt történetére. És azt fogják olvasni: ez az egyesülés úgyszólván foggal-körömmel tagadta a maga utódpárt jellegét, ugyanakkor – foggal-körömmel – ragaszkodott annak anyagi és társadalmi örökségéhez. „A kommunista párt politikai örökségét elvetette, de a törvényes és békés átmenet szempontjára való tekintettel a jogutódlást vállalta” – böngészi majd leendő témavadászunk, és arcát beragyogja York napsütése… Amely rosszkedve telét tündöklő nyárrá változtatja át, mert, íme, itt a Téma. Amely a maga legszélesebb műfajában pompázik majd elébe – vérbő komédia épp úgy kerekedhet a képből, miképp egy vértelen átmenet véres tragédiája… Már ez a mondat kész szinopszisként hangzik majd fülében, hiszen, ugye, adva van egy társadalmi szerkezet-váltás, egy rendszerváltás kísérlete, amelyet szinte mindenki óhajt, persze, vér és fegyverek nélkül, abban megegyezve: a hatalom eddigi gyakorlóit el akarják zavarni. Akik viszont, úgy másfél évtized múlva, azzal hozakodnak elő: az ő jogutódlásuk nélkül nem ment volna végbe törvényesen és békésen az átmenet… Micsoda konfliktus, sóhajt fel írópalántánk, aki időközben már színpadi játékban kezdett gondolkodni, de hogy fogja ezt megérteni a közönségem? Mert hogy még én sem értek belőle, egy kukkot sem… Ha a többség el akarta verni rajtuk a port, akkor miért nem tette – hiszen nem szívódtak fel a semmibe… S máris szövi a posztavantgarde dialógusokat. Mottó: aki másnak ident ás, maga esik nem messze a fájától.

Attól tartok: hősöm elvész majd a részletekben. Lám, én is hogy elakadtam – már a kezdeteknél… Hogy fogunk így eljutni, közösen, az állami javak újrafelosztásának nevezett blöffözönig? Amikor, lényegében, semmiféle újrafelosztás nem történt; legfeljebb strómanshow. Sztálin gyermekei bevitték az első ezermilliárdot – amelynek az eredetét, ugye, eredetileg persze ezerben és dollárban, nem illik firtatni a kapitalizmusban… - nos, ők bevitték azt az összeget a tőzsdére. Legalizálták, a legszebb marxi hagyományokat követve. Aki úgy tanította: „A munkaerőt bérlő tőkéseknek azonban nem érdekük, hogy ezt az értéket (termelt javak) a „jogos” tulajdonosának, a munkásoknak fizessék ki, elég csupán annyit, amennyi a munkások önfenntartásához és „újratermelődéséhez”, szaporodásához szükséges. A munka értéke és a ténylegesen kifizetett bér közti különbséget, az értéktöbbletet (Mehrwert) pedig megtartják maguknak…”. Szóval, hogy ismét le ne tévedjek a főútvonalról: Sztálin gyermekei elkezdtek privatizálni, tőzsdézni, majd – amikor már túlságosan kilógott a lóláb – elkezdték lekommunistázni és lekissztálinozni azokat, akik, ha hibáztak is, csak egyben: valóban a törvényes és békés átmenetet tartották szem előtt. Holott, ha egy átmenet – átmenet, akkor bizony a törvényei is ahhoz igazítottak… Beleértve és elfogadva, természetesen, a legnagyobb szükségszerűség elvét…

Ennyi. Amúgy tehát adva van itt egy olyan párt, amelynek bevallottan nincs identitása. Amely bevallottan nem rendelkezik elfogadható belső centrummal, vezetői kvalitásokkal, hiszen, amikor végképp kilátástalannak érzi a helyzetét, a legfelsőbb posztjára akár a partvonalról is oda lehet kerülni. Be lehet oda vásárolódni – és, bizony, be is vásárolnak vele. Adva van egy olyan párt, amelynek nem az a legfőbb gondja, hogy miképp lehetne elkerülni az év végi költségvetési csődöt, hanem az: rosszul viselkedik neki az ő ellenzéke. Ellent mond. Másképpen gondolkodik pénzpiaci filozófiáról, gazdaság-építésről, szellemi javak gondozásáról. Ettől, persze, még lehetne akár jól is kormányozni; épp csak úgy nem megy, hogy kiderül: jobbat ez a párt, ez a koalíció sem tud. Ezért hát energiái legnagyobb részét arra fordítja, hogy bebizonyítsa: az ellenzék javaslatai rosszak. S mit lát a leendő gondolkodó? Az ellenzék javaslatai nem kerülhettek kipróbálásra, hiszen nem ő alkotja a törvényeket. De a törvényalkotók törvényei sem működtek – ellenkező esetben nem dumával, hanem egyszerű tényekkel meg lehetett volna győzni az embereket. Arról, hogy nem lett magasabb a közüzemi számlájuk; nem fizetnek több adót; nem élnek rosszabbul, és nem fokozódik a szegénységük. Akkor, amikor erről nem a tények, hanem a szavak szintjén próbál kommunikálni egy hatalom; akkor baj van. Akkor szokott az következni, hogy a törvényes és békés átmenet útján az emberek más vezetőket választanak. És nem kíváncsiak az elküldöttek jogutódaira… Vagy, ha mégis, hát erre a jogutód-szerepre nem nagyon szokott önként jelentkező lenni…

Szóval itt van egy párt, amelynek nincs identitása – van viszont dumája. Nincs konkrét gazdaság-koncepciója – van viszont egy kielégíthetetlen klientúrája. Működő és kapcsolati tőkéje kiválóan forgatható; a köpönyege viszont már kezd elrongyolódni. Ezért be is csúsznak a gikszerek – most például fel tudnak mutatni egy szervezet nélküli párttagot; ami unikum és nóvum a maga nemében. Egyik polgármesterük ugyanis kilépett a pártjából, de sem a posztjáról, sem ideológiai kötődéséről nem mondott le. Épp csak nem talál hozzá pártot, közölte – s szinte hallom a már említett lázas önképzőkörösünk csettintését. Ez igen, motyogja. Micsoda konfliktus…

De máris lekókadt lelkesedése. Szenved a bőség zavarától. Mert ugyanezen az oldalon rálapozott Kóka János kijelentésére: „Ha Szlovákia a Tátra Tigrise, akkor Magyarország a Pannon Puma…” Ez volt az a kissztálinozó milliárdos szociáldemokráciát építő miniszter, rémlik fel benne; na igen. S eltöpreng. Kezd benne körvonalazódni valami – s úgy érzi: na, ha ez sikerül, akkor ezzel szólni fog. Nagyot. Valamennyi magyarhoz. Mind a hatmillióhoz. És dolgozata fölé odakanyarítja a címet: Cifra nyomorúság, avagy nekem pezsegsz, pannon panda…?

Tamási Orosz János

 

 .

Vissza a kezdőlapra