2005. szeptember 25. vasárnap 22:34

 

Megrettenve a végső igazságtól

 

Nem lehet könnyű manapság szocialista szavazónak lenni. Már akkor, persze, ha az ember legalább önmagával őszinte. Mert milyen másfél évtizedet is tudhat egy ilyen ember maga mögött? A sok általános tapasztalat épp úgy előtolul ilyenkor, mint a személyes élmény. Ez utóbbival kezdeném: néhány napja már írtam arról a vitáról, amelybe egy barátinak indult este folyamán keveredtem. Tudtuk, persze, hogy ki-ki a politikai paletta mely pelotonjában szolgál; házigazdánk mégis azt hitte: összeterelhet bennünket egy gondtalan estére.

Hát nem sikerült…

Ennek ellenére sem térnék vissza rá – ha az azóta eltelt idő, némileg, nem rakott volna furcsa kérdőjeleket a vita álláspontjaira. Szinte minden terítékre került abban a nyolc-tíz órában, estétől hajnalig, ami manapság afféle vízválasztó szokott lenni. S bár személyesen kellene most visszakérdeznem, de úgy gondolom: írásban sem árt. A levél talán hozzájuk is eljut; s ha nem, akkor velük majd Philippinél sorra veszem… Mert oda tartunk, s az a baj, hogy együtt, közösen; bár a sereget ők irányítják… Na szóval, az irányítással kezdve: e vita során is az arcomba vágták: 2002-ben, a választások második fordulójának éjjelén megjelent Orbán Viktor, a pulpituson. És azt mondta: gratulálunk az ellenfélnek – bár valójában győztünk, hiszen mi kaptuk a legtöbb szavazatot. Micsoda ostobaság volt ez is, háborgott tanult szocialista ellenfelem. Miért, vetettem ellene, hiszen valóban a Fidesz kapta a legtöbb szavazatot. A második és a harmadik helyezett előre bejelentette, hogy megőrzik koalíciós partnerségüket – ezért kaphatott Medgyessy kormányalakítási megbízást. Ugyan, lett egy jó nagy legyintve rám; s mi történt, néhány nappal később? A német választások során mindkét nagy párt győztesnek jelentette ki magát – ám Schröder kancellár nyilvánvaló matematikai hátrányból hangoztatja ezt. A német szabaddemokraták azonnal nyilvánvalóvá tették, hogy rosszul számol; ennek ellenére azóta is tart a huzavona. Abba most ne menjünk bele, hogy ki is lesz végül a német kancellár, s hogy lesz-e nagykoalíció – inkább azt a kérdést tegyük fel magunknak: mi történt volna nálunk? Akkor, ha Orbán Viktor a legtöbb elnyert voks jogán akár a kisebbségi kormányalakítás jogához is ragaszkodni kívánt volna? A válasz nyilvánvaló: amit szabad a baloldali német kancellárnak, akár a magyar sajtókommentárok által is (persze, annak e kérdésben reveláns oldalára gondolok), azt nem szabad egy magyar jobboldali politikusnak…

Még azért is belerúgnak, ha félreállás közben azért pontosítja, legalább saját politikai oldala irányába, a választás statisztikai végeredményét.

Sajtókommentárok, mondtam, pedig vitapartnerem nem újságíró volt. Inkább afféle közvélemény-kutató – hát ahhoz képest elég egyoldalúan volt informálva. Mert a továbbiakban az Orbán-család vagyonosodásáról is rendesen felmondta a leckét – hiába próbáltam legalább a súlyozásra rábírni. Ha már a tényekre nem mutatott túlságosan nagy érzékenységet… De, mint említettem, mi történt az utóbbi napokban? Szabad demokrata politikustól politológusig egyre azt hallgatom: nem szerencsés, ha a politikusok megítélése során vagyoni helyzetük, vagyoni gyarapodásuk mérlegelése az elsődleges szempont. Mondják ezt, kórusban, a Gyurcsány-villa legújabb fejezeteit kommentálva; amelyről, egyébként, a magam szerény véleménye az, hogy – valóban, na és…? Olyan ez, mint amikor belépünk egy galériába, kiszúrunk egy hamis Chagallt, utána egy lopott Rippl-Rónait, végül kiderítjük, hogy az első terem valamennyi kiállított darabja kétes eredetű; de nem állunk meg itt, és nem követeljük a galériás szigorú felelősségre-vonását.

Hanem bemegyünk a következő terembe, és kezdjük elölről…

Nem úgy, persze, az említett kommentátorok. Kórusban mondják, hogy nem szerencsés vagyoni magánügyeket vizsgáltatni: a politikában eszméknek, ideológiáknak, politikai programoknak kell ütközniük. No fene, tanakodom magamban: hát akkor eddig vajon miért volt szerencsés Orbán Viktort szőlővesszők és kavicsbányák „síbolásával” vádolni, úton-útfélen? Drága jó Török politológus, kedves Horn államtitkár urak – eddig miért nem kiáltoztak, hogy ez „nem szerencsés”? Miért okítottátok, szerintem, ennek ellenkezőjére a szerencsétlen baloldali szavazókat, lásd említett vitapartnereim, akik nem győzik tovább adni az Orbán-démonizálás újabb és újabb otromba rágalmait… Mit mondjak: nehéz lehet nekik tisztességesen vitatkozni; hiszen, lám, ideológia-mentoraik korholják most ezért őket. Mármint akkor, persze, ha valóban próbálnak tisztességesek lenni, és legalább önmaguktól megkérdezik: az, ami Gyurcsány esetében nem szerencsés – vajon miért követendő harcmodor Orbán esetében…?

A legjobban viszont hősük legújabb kijelentését kérném számon rajtuk. Mert hogy vitánk során a gazdatüntetések is szóba kerültek; a mezőgazdaság támogatása; és általában az a kérdés: miért kell egy piacgazdaságban támogatást nyújtani a termelőknek? Döntse el a piac, hogy kellenek, vagy sem? Be kellene már látni, hogy kár volt Antallnak szétverni a termelőszövetkezeteket; s hogy ostobaság volt elővenni a családi gazdaságok modelljét Orbánnak. Nagyüzemi gazdálkodásra van szükség – harsogták. Antall, persze, nem vert szét semmit; ha rendszerváltás, akkor kárpótlás, ha kárpótlás, akkor az elvett földek visszaadása, rugaszkodtam neki a tényeknek, mindhiába. Azt pedig végképp hiába ecseteltem, hogy egy tervgazdálkodás, egy államilag finanszírozott teljes foglalkoztatottság, és mind a többi után rászabadítani a piacgazdaságot a társadalomra – öngyilkosság; nos, ezt hiába boncolgattam. No de, ha nekem nem is sikerült – majd a Gyurcsány. A Gyurcsány majd elmagyarázza nekik a gyurcsányi logikát…

Aki, lám, szombaton már földosztást ígért Battonyán.

Az ember esze – komolyan mondom – megáll. És csak nézek, bambán. Hogy hát akkor, valóban, hol is a pimaszság határa? Eljött az ideje annak, hogy a kis parcellákon gazdálkodó gazdák és vállalkozók – netán családi gazdálkodások, kérdezem félve… - ilyen-olyan módon, hosszú lejáratú hitelekkel is támogatva, hozzájuthassanak több földhöz. Így, és ehhez hasonló módon érvelt Gyurcsány miniszterelnök úr szombaton, Battonyán, a szociális földprogram szükségessége mellett. Na már most: ki is az, aki évek óta hitegeti a gazdákat?

Nem válaszolok. Csak kíváncsian várom említett vitapartnereim szavait. De szólniuk sem kell – elég, ha, amikor esetleg összefutunk valahol, a szemükbe nézek. Hogy lesütik-e – vagy előállnak egy újabb hazugsággal. Egy újabb ígérettel. Egy újabb reformmal. És szavalják, önfeledten. Mert van egy pont, amelynél megáll számukra a gondolkodási idő. S nincs kit felhívniuk, a széles közönség szavazatait kirekesztőnek és téves eszmékkel zsúfoltaknak ítélik – felezni pedig egyszerűen nem szeretnek. Ezért inkább boldogan elhisznek minden újabb reform-hazugságot. Ahogyan már a Rajk-per idején megrettentek a valóságtól; ahogyan az oly büszkén emlegetett Petőfi-körös időkben sem mertek szembenézni a végső tanulsággal. Ahogyan a forradalom örökségéből is épp a teljes elégedetlenség és a nemzeti szabadságvágy lényegét igyekeznek kiradírozni; de ahogyan, akár, az új gazdasági mechanizmus távlataitól is megrettenve hőköltek hátra. És ahogyan a rendszerváltás reform-szocialistának nevezett kisajátításába is belebuknak – hiszen, és ebben talán akár igaza is van Gyurcsány Ferencnek, ma épp ott tartunk, mint 1989-ben. A különbség csak annyi, hogy innen sokkal nehezebb lesz talpra állni.

És ezt is nekik köszönhetjük.   

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra