2005. szeptember 26. hétfő 20:57

 

Sie sind ein Arschloch…

 

Joschka Fischer német exkülügyminiszter szavaival válaszolt Hargitai János a pénzügyi államtitkár pökhendi szavaira. Nem fordította magyarra, s engedelmükkel ezt én sem teszem, hiszen még a virtuális nyomdafestéket is nehezen tűrő kifejezés – különösen ebben a körben. Mégis helyénvaló idézetnek gondolom – nem mellékesen azért is, mert, mintegy mellékesen, a Fideszes képviselő egyfajta ismeret-elmélyítésre is vállalkozott. Hisz alig néhány hete történt csupán az, hogy Kóka János, beszélgetés közben, „lejoschkafischerezte" az osztrák államelnököt. S alig jött zavarba, amikor diszkréten figyelmeztették: beszélgetőtársát Heinz-ként anyakönyvezték; Joschka egy kicsit arrébb, Németországban politizál… Amilyen a miniszter, olyan a mögötte álló tábor; hát ezért sem árt olykor a nemzetközi kitekintés. Legalább a neveket illetően legyenek képben a derék szocialisták…

Ha már egyébként ez nem megy… Mert, még mindig Kókánál maradva, azt találta mondani a minap az ír kereskedelmi miniszter tiszteletére adott fogadáson: „Magyarországon kisebb gazdasági csoda zajlik, és hazánk a térség vezető gazdasági hatalma”. Szavai ugyan mosolyt csaltak az ír arcokra, s élénk derültség fogadta a szemtanúk szerint azt a kijelentését is: „Igaz, hogy nem vagyunk a legolcsóbbak, de nálunk jó helyen van a pénzük”; ám én azt mondanám: csak lassan a nevetgéléssel. Mert a németek és a franciák már irigyelnek bennünket, tudhatjuk Gyurcsány úrtól – hát jó lenne, ha az írek is ehhez tartanák magukat… S olyasmit meg, remélem, végképp nem gondolnak magukban, udvarias mosollyal hallgatván a mi helikofferes miniszterünket, hogy - sie sind ein Arschloch…

Amúgy még az ilyen közjátékokkal együtt is szomorú érzés manapság a parlamenti közvetítéseket nézni. Komolyan mondom – szánom és sajnálom a szocialista honatyákat és az ő választóikat. Mert értem én a mundér becsületének védelmét – no de érdemes? Akkor is, ha annak a mundérnak már régen nincs becsülete; s a sok dagonyázás után már annyi kosz tapadt belé, hogy képviselő nélkül is fakabátként állna a helyén… Mi is történik, például, az azonnali kérdések és válaszok órájában? Az ellenzéki képviselő kérdez valamit. Miért szűnik meg ez, vagy az a támogatási forma; ez, vagy az a korábbi kormányprogram? Az illetékes miniszter vagy államtitkár válaszában elmondja: a kérdező nem mond igazat; semmi olyasmi nem fog megszűnni. Viszontválaszában a képviselő felolvassa a megszűnés tényéről szóló hivatali értesítést – minden külön kommentár helyett. Majd a kormánytöbbség elfogadja a nyilvánvaló valótlanságot állító miniszter, vagy államtitkár válaszát. Miközben nem mondanám, hogy irulva, pirulva, lesütött szemmel teszik mindezt; épp ellenkezőleg. Mintegy bátorítást kérve és merítve keresik egymás tekintetét, miközben izzadt tenyérrel nyomogatják az igen gombot…

A legszebb alakítás, persze, ma is Gyurcsány nevéhez fűződött. Nem véletlenül – hiszen ki merné ma lejátszani a színpadról azt, aki a primadonna és a bonviván, egy személyben… A konkrét mozzanat, ami megragadt bennem, Pokorni Zoltán interpellációjához fűződik. Tényeket kérdezett a miniszterelnöktől, a Malév-privatizáció kapcsán, amely tényekre Gyurcsány nem válaszolt. Ellenben kioktatta Pokornit arról, hogy „műfajt tévesztett”, hiszen az interpelláció tartalmilag nem felelt meg a házszabályi előírásoknak. S mi azért alkottunk szabályokat a ház működésére vonatkozóan, hogy azokat be is tartsuk, mondotta. Hozzátéve ugyanakkor, hogy természetesen ezzel nem óhajtja megkerülni a választ, hiszen az a véleménye, hogy minden megszólítottnak illik helyt állnia. Na már most: azt, hogy Gyurcsány mikor alkotott házszabályt, én nem tudom. Soha életében nem volt képviselő; az ülésterembe miniszterként tette be először a lábát (mellesleg egy általa aztán fölöslegesnek ítélt minisztérium első embereként…); s miniszterelnökként sem nagyon alkothatott régi, vagy új házszabályokat. Másodszor: kioktató válaszát az esti összefoglalókban visszanézhetné; már csak azért is, hogy eldönthesse: egy miniszterelnöki expozéban van-e joga valakinek olyasvalakihez kérdéseket intézni, aki a házszabály paragrafusai szerint – márpedig ezeket Gyurcsány, ezek szerint, pontosan ismeri – a kérdésekre nem válaszolhat. A személyes megtámadtatás tartalmához mért, méltó időkeretben – semmiképp sem…

Ebben, persze, semmi új sincs. Gyurcsány nem úriember – ezt eddig is tudtuk…

Viszont kiváló populista és demagóg hordószónok. Felnőtt Kovács László mellé – s nem lett semmivel sem különb a mesterénél… Aki, talán még emlékeznek, a 2002-es választások előtt egy évvel a Városligetben kijelentette: az Orbán-kormányt le kell váltani, a tagjait el kell számoltatni. És egy látványos, színpadi mutatvány keretén belül elkezdték vágni a centit… S ígérgettek, fanatizáltak, démonizáltak. Tették mindezt végül is sikeresen, hiszen – kormányra kerültek. Az már egy más kérdés, hogy minden gazdasági elemző szerint – beleértve a baloldali „és/vagy/egykutya” liberális közgazdászokat – a választási ígéreteik betartása, a száz napos program csak alapjáratú valóra váltása is egy államcsőd-közeli állapotot eredményező kényszerpályára sodort bennünket. Ez az államcsőd most itt van a nyakunkon – akár bevalljuk, akár nem. S hogyan próbál ebből kikeveredni a kormány? Egész nyáron azt sugallják, hogy nem lesz választási költségvetés; nem fogjuk túlígérni magunkat; s most, szeptember végén, már vadul nyílnak völgyben és hegyen, falun és nagyvárosban a szegfűk…

S kit érdekel, hogy ott messze, a távolban, már hó takará el az eurós tetőt…?

Felzárkózott Gyurcsány a népszerűségi listán, hallom a hírekben. Tízezrek tapsoltak a battonyai földosztónak, olvasom a szalagcímeket. Már csak három százalék a Fidesz előnye, skandálják az elemzők. Még az is meglehet, hogy győznek, felelem én, minderre. De milyen áron? Emlékeznek még, kedves választópolgárok? Mi minden lett önöknek ígérve 2002-ben? Majd három évig azt hallgatták: ennyire futotta. Mit is kaptatok, ötven százalékos béremeléssel bolondított közalkalmazottak? Tizenöt-húsz százalékot, majd fél év múlva felmondó levelet – mert az önkormányzatok nem kapták meg a béremeléssel együtt járó költségvetési kompenzációt. Gazdálkodjátok ki, hangzott a válasz, s ők – mit tehettek volna? Írtak egy felmondó-levelet. Jobb esetben, persze, nem mondtak fel – de fizetést sem emeltek, immáron harmadik éve. Annyira nem, hogy tavaly már a jogos tizenharmadik havit sem fizették ki; a kormány ezzel akarta kozmetikázni költségvetési hiányát. És az ÁFA-visszatartással; amely vajon hány vállalkozónak okozott hónapokig tartó álmatlan éjszakákat? Valóban soroljam? Három éve azt hallgatjuk minden közgazdásztól: ennek a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, kiszámíthatatlan; s három éve azt tapasztaljuk: soha semmire nincs elegendő pénz. Nem volt bátorság az államháztartási reformra; de annál „tisztességesebben” elbántak az Orbán-kormány lakástámogatási, család-támogatási és családi gazdálkodásokat segítő programjaival. Most pedig, a csőd közepén, ígérgetnek…

Differenciált minimálbér bevezetését, s azt, hogy a legalacsonyabb minimálbér magasabb legyen, mint a létminimum összege. Ezek mellett a kabinet javasolja még, vezette elő Gyurcsány -, hogy a minimálbér 2010-re érje el, vagy haladja meg a 100 ezer forintot. Amely összeg, ugye, a mai árfolyamon átszámítva sem éri el a négyszáz eurót. Más szóval: a Gyurcsány-kormány, lendületes gazdasági teljesítményünk vélt tudatában, 2010-re megcélozta a tavalyi osztrák létminimum-határ mintegy harmadát. Miközben, a 2006-os bérekkel kapcsolatban, a kormányfő azt mondja: tárgyalási javaslatuk a közszférában az, hogy a reálbér növekedése érje el a gazdasági növekedés ütemét, de ennél magasabb legyen az egyenruhásoknál. A rendőröknél pedig érje el a gazdasági növekedés háromszorosát… Miközben három éve képtelenek talpra állni a három társadalmi szférát érintő, ötven százalékosnak mondott, reálbéremelés következményeiből; ugyanannyi esztendeje nincs elfogadható válaszuk az egészségügy helyzetét érintő kérdésekre; s legutóbb épp a battonyai földosztás ígéretével ismerték be, hogy nincs elfogadható kormánystratégiájuk a mezőgazdaságból élők helyzetének javítására. Adunk nektek háztájit, jelentette be Gyurcsány, hogy legalább a télire való krumplit, hagymát, kukoricát legyen hol megtermelnetek… Le a verembe, s homokot rá; ahogy nagyanyáink idejében.

Nos, azt mondom: ez az ízig-vérig populista és demagóg gyurcsányi dumaözön akár sikerre is vezethet. Ha a többségnek valóban ez kell. A gulyáskommunizmust felváltó veremkapitalizmus. De akkor bizony, nagyon kérem, hogy egyetlen baloldali szavazó se csodálkozzon, ha panasz-áradatait hallgatva azt fogom mondani: sie sind ein Arschloch…

Utóirat: Zuschlag Jánost választotta elnökévé tegnap az MSZP kiskunhalasi helyi szervezete - olvasom a Népszabadságban. Azért ez már nem egyéni ostobaság – üzenem Hiller Istvánnak, aki, ugye, e szavakkal kommentálta Zuschlag hírhedten ízléstelen tréfáját. A hír folytatása: a tegnapi taggyűlésen, amelyen Zuschlagot elnökké választották, lemondott a helyi MSZP-szervezet elnökségi tagságáról Várnai László, Kiskunhalas MSZP-s polgármestere, és Horváth Etelka, az önkormányzati MSZP-frakció vezetője… Kíváncsian várom, hogy a Zuschlagot annak idején elítélő Hiller és a többiek vajon lemondanak-e? Még kíváncsibban várom, hogy vajon olvasok-e a közeli napokban egy dörgedelmes cikket, mondjuk TGM-től, arról, hogy Kiskunhalason szocialista polgárjogot nyert az antiszemitizmus?

Vagy ez egy ostoba kíváncsiság; s az érintettek legfeljebb annyit üzennek nekem: sie sind ein Arschloch…?

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra