2005. július 11. hétfő 01:23

 

Piros-fehér-zöld EKG-hangkulissza

 

A chicagói születésű kelta tigris Budapesten tartotta összehasonlító történelemóráját a magyar és az ír őstörténetről. Előzetes nyilatkozataiban legalábbis arról beszélt: nagyon sok párhuzamot lát a két nép sorsfordulóiban; ezért is volt szimpatikusabb neki fővárosunk, mondjuk, a Covent Gardennél. Merthogy akár azt is választhatta volna legújabb szuperprodukciója ősbemutatójának helyszínéül… A szombat esti premiernek különös aktualitást adott két tény is. A főpróba Londonban volt, s a show alcíme: küzdelem a szabadságért… A „kelta tigris” az emberek elnyomását jeleníti meg; a tigris a lelkek ébredését, a szabadság iránti küzdelmet szimbolizálja. - mondta Michael Flatley, új táncjátékáról. Öt év szünet után lépett ismét színpadra, s a külsőségek „beharangozásai” hatalmas látványosságot ígértek. Még hét elején elkezdődött a színpad és a speciálisan átalakított tető építése, melyre ötven tonna súly került. Németországból érkezett az a speciális anyag, amellyel a füvet letakarják, s amely annak épségét öt napra garantálta. Flatley a koncert előtti napokban magánrepülővel érkezett; négyszáz biztonsági őr vigyázott a rendre; a táncosok száma ötven, a kivetítőké öt volt. Legalábbis beígérve… Külön hangrendszert építettek azoknak, akik távolabb ültek – kilenc kamionnyi technika érkezett, többek között ezért, egyenesen Írországból. S az előzetes számok szerint ez lesz 2005 leglátogatottabb rendezvénye, és a legnagyobb jegybevétele Budapesten. E legutóbbi jóslatot az támasztotta alá: a jegyek legdrágább kategóriája ötvenezer forintot kóstált, s a távolabbi szektorokba sem lehetett ötven eurónak megfelelő forintnál kevesebbért bejutni…

S hogy érdemes volt-e…? Olvassuk erről a helyszíni beszámolót:

****

Üldögélünk a félig üres húszas szektorban, próbáljuk kitalálni, hol is van az öt beígért óriás kivetítő. A színpad két oldalán van egy-egy szürke doboz, párom a méretek alapján arra tippel, hangszórók, később én "nyerek": az bizony két picinyke kivetítő, amin a kép gyakorlatilag semmivel nem élvezhetőbb, mint szabad szemmel sasolni a színpadot.

Még előadás előtt, a büfé előtt sorban állva szemrevételezem a felső karéjt alulról. Szépek a repedések, a penészes betondarabok.

A rendezők valamilyen rejtélyes oknál fogva nem engednek be üveges (műanyag palackos) üdítőt a nézőtérre, ezért a büfések pohárba töltik az innivalót. Rájövök, hogy zsonglőrnek kellett volna mennem, amikor két pereccel és két színültig töltött fél literes műanyagpohárral nekilátok visszajutni a nézőtérre. A szektor bejáratánál sikeresen megúszom, hogy a jegyemet újra fel keljen mutassam a most még mindenütt jelenlevő rendezők egyikének.

Természetesen kilenckor kezdenek, szó sincs fél kilencről, ahogy azt meghirdették, pláne fél nyolcról, ahogy azt állítólag a rádióban bemondták. Ennek megfelelően fél kilenc magasságában füttyszó és bekiabálások mindenfelől. Sebaj, van idő beszélgetni, nézelődni. A mi szektorunkba úgy adták el a jegyeket, hogy mértanilag pontosan szinte csak a jobb oldalon ülünk, de ott, mint a heringek. A baloldal töküres, de már nem sokáig. Kilenc előtt öt perccel meglepődve tapasztaljuk, hogy a pályán kialakított széksorok hátsó részei kezdenek kiürülni, a népek megrohamozzák az alsó lelátókat. Hiába, a magyar embernek megvan az a rossz szokása, hogy a pénzéért látni is szeretne valamit a műsorból. A látottakon felbuzdulva mi is szétoszlatjuk magunkat a szektorunk területén, persze azonnal megjelenik egy headszetes főrendező-elvtársnő, hogy azonnal üljön vissza mindenki a helyére, de sok foganatja nincs a felszólításnak.

Sokszor elmondták, hogy érkezzen mindenki pontosan, mert az előadás kezdetén olyan nagy meglepetésben lesz részünk, hogy csak na! Hát meglepetés az van. A színpad falára kivetítenek egy piros-fehér-zöldre színezett EKG-görbét, ami egy gutaütésre készülődő ember szívritmusát mutatja természetesen a megfelelő hanghatásokkal fűszerezve. Aki kibírja az EKG látványát és a sok száz decibeles szívdobbanásokat gutaütés nélkül, az már nézheti is az előadást.

Azt tudta mindenki, hogy a Kelta Tigris az ír nép történelmét mutatja be, de hogy rajtuk kívül más nem is fog érteni belőle semmit, arra azért nagyon nem számítottam. Az előadás első felében vannak vikingek, hódító angolok, meg néhány számomra beazonosíthatatlan esemény, de hát belátom, hogy nekem kellett volna felkészülnöm ír történelemből. A hátsó falra rendszeresen kivetítenek mindenféle érdekes videót: mutatják a gyönyörű ír tájat (mi kellett az angoloknak ezeken a kopár sziklákon?), bevágják nyilván híres történelmi alakok képeit, rendszeresen átúsztatják a képet a lobogó ír zászló látványába. Az írek biztos gerjedni fognak rá. Menet közben néhányan elindulnak hazafelé.

Eljutunk valahova az ír történelemben, jöhet a szünet. Kihunynak a fények, öt perc után a füttyszónak köszönhetően hangosbeszélőn bejelentik a húsz perc szünet tényét, újabb öt perc után valakinek eszébe jut, hogy töksötét van és felgyújtják a nézőtéri lámpákat. Utóbbiért kár, már kezdett egészen meghitt hangulat kialakulni. Bár így legalább nem töri kezét-lábát senki. Mi kicsit toporgunk a hűs időben és szidjuk a rendszert. A szünetben megint sokan lelépnek.

A második résznek az írek történelméhez sok köze nincs, annál inkább az Egyesült Államokéhoz, a Madison Square Gardenben nyilván végig vastapssal fogják kísérni a piros-fehér-kékbe öltözött táncosokat, én egy kicsit unom. A falon videók és képek, csak most amerikaiakkal (nini, JFK-t legalább ismerem) és természetesen az amerikai zászló lobog a képen. Lesz majd odaát nagy üdvrivalgás. Egyébként az amerikai történelemből kimarad az őslakos indiánok kiirtása, a polgárjogi mozgalmak, a faji megkülönböztetés, az atombomba. Csak a szépre emlékezünk.

Szerencsére jön a finálé: amerikai nemzeti színekben a Yankee Doodle dallamára a táncosok szépen leadják a kötelezőt, aki látta a Lord of the Dance-t, vagy a Feet of Flames-t, annak nem újdonság. Fények ki, sokan megkönnyebbülten elindulnak haza. A műsor pocsék volt, de legalább végigülték a nem kevés pénzükért. Egy-két perc múlva fények be, a kísérő zenészek játszanak egy kicsit, ők tényleg jók, nem rajtuk múlik a hangulat. Közben a táncosok átöltöznek, immáron szmokingban ismétlik meg egy párszor a finálét. Zúg a taps, de nem vasból van. Inkább illemből, mint meggyőződésből a tömeggel tartok. A párom fázik és ásítozik, még nem tudja, hogy hamarosan nagy szükség lesz rá. Bejelentik, hogy a színpad mellett dedikálás következik, ez nyilván a VIP-nek szól, más úgyse jut el oda. Elindulunk kifelé, az egyik poharat időközben kineveztem szemetesnek, azt magamhoz szorítom.

A rendezők száma a végére megcsappan, mondhatni egyet se látok a sötétben. Sajna azt se, hogy merre lehet kijutni. Szerencsére párom a sötétben is lát és kiderül, hogy kiváló helyismerettel rendelkezik. Megtalálja utunkat és eligazít jó pár szerencsétlen nézőt is, akik nélküle valószínűleg soha nem jutottak volna ki a stadion területéről. Menetközben rájövök, hogy sehol nincs szemetes, ezért szánom-bánom, de a szemetespoharam az egyik sorompó tövében végzi. Kijutunk egy utcára, párom eligazít még néhány eltévedt nézőt és irány haza.

Hát kb ilyen volt. Pusszantom a Showtime-ot.

Kiss János

 .

Vissza a kezdőlapra