2005. július 12. kedd 23:04

 

Csókoltatják Bárczi Gusztávot

 

Az iskolai szegregáció kérdése vallásháborúnál jóval kevesebb, roma kérdésnél jóval több. Bár ez utóbbit érinti, érintheti, alapjaiban mégis egészen más tartalmú. Persze: helyes megközelítésben. A problémát – lényegében – a szabaddemokraták a kilencvenes évek elejétől „kóstolgatják”, majd Fodor és Magyar oktatási miniszter urak, pozícióba kerülvén, felforrósították körülötte a hangulatot. Tették ezt úgy, hogy a hangsúly – legalábbis a közvélekedés előtt – szinte teljes mértékben a romákat hátrányos helyzetbe hozó iskolai megkülönböztetés kategóriájával azonosult. Ezzel – ténylegesen – annulálva egy olyan hivatást, amelyet úgy hívnak: gyógypedagógia.

Erről van szó.

A kérdés bonyolultságának valódi mélységeit persze pontosan jelzi az, hogy – minden nekidurálás ellenére – Magyar Bálintnak immáron második ciklusa végére sem sikerült arra megfelelő, higgadt, a kezdőmondatomban jelzett érzelmi átfestésektől mentes, korrekt választ és cselekvési programot előterjeszteni. Nyilvánvalóan azért, mert - az iskolai szegregáció kérdése vallásháborúnál jóval kevesebb, roma kérdésnél jóval több… Még akkor is, ha a miniszter – újabban nemzetközi fórumokon is – efféle „áthallásos” tartalommal ruházza fel a szegregáció fogalmát; ugyan, következetesen, esélyegyenlőséggel behelyettesítvén az általa lehetséges megoldásokat. Legutóbb az OSI (Open Society Institute) konferenciáján jelentette ki: „A magyar oktatási rendszer nagyon erősen szelektáló, differenciáló oktatási rendszer, s ebben a tekintetben a már meglévő társadalmi hátrányokat a gyermekek között nem csökkenti, hanem átörökíti. A diákok teljesítménye közti különbséget nagymértékben az iskolák közötti különbség magyarázza. … A roma diákok esetében látni való az, hogy elkezdődött egy nagyon erős szegregáció az iskolák között is; a romák és a legszegényebb gyermekek a településen általában az alacsonyabb presztízsű iskolákba járnak".

S erre a helyzetre Magyar Bálint – ismétlem: nem először – azt a megoldást tartja alkalmazhatónak, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek nagy része, a jövőben, hagyományos iskolákban tanulhasson. Ennek érdekében a miniszter most több jogszabályi módosítást kíván meghozni a hátrányos helyzetű gyermekek képességkibontakoztatásáról és a pedagógusok felkészítéséről. Tervezetét megküldte az érintetteknek, majd azt, amely csupán megismételte nagyon sok iskolai közösség és pedagógus korábban már hangoztatott elutasító álláspontját, sietett - mélyen előítéletesen és elitistán… - „mélyen előítéletesnek, elitistának, és rossz értelemben konzervatívnak” minősíteni. Véleménye szerint „a Püspöki Konferencia elmaradott, általában már nem osztott pedagógiai nézetet hangoztat”. Nos, lássuk: mit is hangoztatott a kifogásolt véleményezés:

Veres András – szó szerint – az alábbiakat írta: „a rendelet 27. §-ának (1) bekezdése helyébe lépő rendelkezés ellen – immár sokadszorra – tiltakozunk: sem a józan megfontolás, sem az eddig helyesnek bizonyult pedagógiai elvek, sem pedig a kisiskolások személyi-pszichikai fejlődése nem indokolják az évfolyam ismétlésének tiltását az első-harmadik évfolyamon olyan esetben, amikor a tanuló nem teljesítette az évfolyamra előírt tanulmányi követelményeket. Ha egy év alatt nem tudta elsajátítani az adott követelményeket, hogyan tudná a pedagógus a második vagy a harmadik évfolyam követelményeit elvégeztetni a tanulóval! Egyre jobban lemaradna, és egyre hatalmasabb mennyiségűvé nőne a pótlandó tananyag, ami éppen egy lassan fejlődő, problémás tanulót állítana élete végéig kényszerpályára, hiszen ha 10 éves korára még írni-olvasni sem tudott megtanulni, hogyan lenne esélye a nyolc általános iskola vagy egy középiskola elvégzésére, piacképes szakma elsajátítására?! Ha valóban az esélyegyenlőség megvalósítása az oktatási kormányzat célja, törvényi szabályozással biztosítsa, hogy 8 vagy 10, vagy 12 éves korra milyen ismeret- és tudásanyaggal, milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie a hátrányos helyzetű tanulóknak is, és tegye lehetővé olyan pedagógiai programok működtetését, finanszírozását, amelyek ezeket a célokat meg is tudják valósítani. Ellenkező esetben az analfabétizmus, a deviáns és agresszív magatartásformák és a műveletlenség melegágyai lesznek az alsó fokú intézmények.

A 39/D. § helyébe lépő rendelkezés egészéhez a következőket kívánjuk fűzni: a tanuló szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányának ellensúlyozása céljából szervezendő képesség kibontakoztató felkészítés – ha az valóban egyéni, személyre szabott foglalkozás – nem történhet a többi tanulóval egy közösségben, azonos osztályban, csoportban. Az egyéni fejlesztési tervek alapján haladó és fejlődő tanulók számára meg kell találni a fejlesztés megfelelő módját, ami nem feltétlenül az integráció. Ennek erőltetése két irányban is negatívan hat: a fejlesztendő gyermek képességeit és tanulási kudarcait, fejlődési és pszichikai hátrányait csak növelni és elmélyíteni fogja, ugyanakkor gátló tényezőként fog hatni a szellemileg-lelkileg egészséges tanulók képességeinek kibontakoztatására, fejlődésére. Az esélyegyenlőség és az emberiesség nevében tiltakozunk az erőszakos integráció megvalósítása és annak későbbi, visszafordíthatatlan hatásai ellen!”

Észérvek, valóban immáron sokadszor… S mi volt az előterjesztők válasza? Magyar Bálint oktatási miniszter antihumánusnak nevezte, hogy az egyház egyfajta szelekciót és szegregációt támogat. Kórozs Lajos szociális államtitkár úgy vélekedett: a püspöki kar megsértette a szegény, a fogyatékos embereket, és a tartósan beteg gyermekeket nevelő szülőket… Nos: aki e két minősítő tartalmú megjegyzésnek csak halvány nyomára bukkan Veres András levelének szó szerinti idézetében, az – ha kérhetem – ossza meg velem őket… De addig, amíg erre nem kerül sor, kénytelen vagyok megismételni: Magyar Bálint (és újsütetű segédcsapata, Kórozs úr), ismét a lényegre nem reflektáló ellentámadásba menekül. Mert – amúgy – a kérdés változatlanul egyértelmű. Hogy mennyire, ahhoz induljunk ki Magyar Bálint más alkalommal elmondott szavaiból. „A tömegképzés keretei között az egyénre, személyre szabott oktatási formák segíthetik a hatékony felzárkózást. Abból a tárgyból, melyből lemaradt a gyermek, lehet külön foglalkozást szervezni számára. Erre a közoktatási törvény külön keretet biztosít, jelenleg a kötelező óraszám öt százalékában, de ez az arány évente növekszik, míg el nem éri a 12 százalékot”.

Nos: lehet külön foglalkozást szervezni a lemaradt gyermekek számára, közölte a miniszter. Ezzel egyértelműen egyfajta szelekciót és szegregációt támogat – azt, amivel Veres Andrást vádolja… Továbbgondolva kijelentését: eleve feltételezi, hogy ez a külön foglalkozás akár a kötelező óraszámok tizenkét százalékát is elérheti. Ez az arány – ha, beismerem, hogy szakmailag nem túl megalapozottan, de valamennyire mégis értelmezhetően, összevetem a számok mögöttesét – nagyjából megfelel annak a százalékos különbségnek, amelynek alapján e pillanatban is különbséget tesznek az arra illetékes bizottságok az iskolaérett gyerekek értelmi képességei között. A középsúlyos szintet ugyan nem éri el, de az enyhén értelmi fogyatékos kategóriának megfelel – és pontosan tudjuk, hogy milyen maradandó személyiség-zavarokat okozhat egy ilyen gyermek számára a neki nem megfelelő iskolai közösség, és ismeret-átadás.

Erről van szó.

Magyar Bálint feltett szándéka, hosszú évek óta, hogy szembemenetel azzal a hivatással, amit úgy neveznek: gyógypedagógia. Ám, ha azt gondolnánk, hogy tervében nincs ráció, akkor tévednénk. Mert csak össze kell vetnünk az oktatás (amúgy általa is erősen szelektálónak nevezett) egészét ért, azt folyamatosan szétziláló és szelektáló támadásainak sorozatával. Kezdve a tantervek liberalizálásával – amely, lényegében, lehetővé teszi az egyes iskolákon belüli oktatás teljesen eltérő színvonalát. Folytatva a tankönyvek „szabad felhasználásúvá” tételével – ez épp úgy csak mélyíti az egyes iskolák közötti tananyag-különbségeket; legalábbis azok tartalmi hangsúlyait. Emlékeztessünk a nemzeti identitás hangsúlyait és annak jelentőségét hordozó humán tantárgyak folyamatos annulálási kísérleteire. Nem, nem vádolom azzal Magyar Bálintot, hogy célja a magyar közoktatás ellehetetlenítése; de csupán azért nem, mert egy esetleges rejtett szándék a bíróság előtt bizonyíthatatlan… De azt állítom, hogy az az út, amelyen a Magyar Bálint nevével fémjelzett oktatáspolitika jár, az enyhe fokú értelmi fogyatékosság társadalmi elfogadtatásához, annak kisközösségi befogadtatásához, a tudásalapú szegregálást nélkülöző tömegoktatás alapjairól érkező, szellemileg alultáplált felnőttek világához (társadalmához) vezet. Igen: amennyiben az analfabétizmus, a deviáns és agresszív magatartásformák, és a műveletlenség melegágyai lesznek az alsó fokú intézmények, úgy az a folyamat, amelynek látható jelei a társadalmat uraló funkcionális analfabétizmus, a mély etikai és morális válság, az egyént és a közösségeket mind láthatóbban uraló depresszió és agresszió egymást tápláló, egymásból következő megnyilvánulásai; nos, az a folyamat – visszafordíthatatlanná válik.

Erről van szó.

S talán másról is…

Mert van Budán egy enyhe fokban – és középsúlyosan - értelmi fogyatékosokat oktató általános iskola és nevelőotthon. A közvetlen szomszédságában pedig egy alternatív közgazdasági szakközépiskola – amelynek csak a tandíja, a végzettség megszerzéséig, több millió forint. A középiskola – bővülne. Maga Horn Gábor is szemrevételezte már néhányszor az említett általános iskolát; s bár a fővárosi önkormányzat szerint nincs veszélyben az iskola léte, hiedelmeik alaptalanok; mégsem nyugodtak. Úgy tíz éve az integráció gondolatával fekszenek és kelnek az itt oktató pedagógusok; tíz éve fejezik be úgy a tanévet, hogy bizonytalanok az őszi folytatás lehetőségében… A fluktuáció, ebből fakadóan, nagy; nincs olyan fiatal, aki – ilyen bizonytalan körülmények között – ne tekintené átmeneti megoldásnak a felzárkóztató oktatásban történő részvételét.

És csókoltatják Bárczi Gusztávot…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra