2005. július 19. kedd 21:44

 

MDF: Vaskalap, seprő és répaorr

  

Dicsérni jöttem Tamás Gáspár Miklóst, nem elvermelni. De komolyan. Sokkal komolyabban gondolom én ezt annál is, mint akár ő gondolta cikkét e hasábokon, néhány hete. (MDF: kalap, kabát; Magyar Hírlap, 1995. december 16.). Azért vélem így, mert cikkében úgy védte az MDF–et, hogy változatlanul reáárnyalta arra mindazt a negatív csúsztatást, amely nem jellemző, vagy legalábbis sokan szeretnék (szerettük volna) azt, hogy ne legyen minden mást kizáróan jellemző az az MDF–re, annak egészére.

   Mielőtt ezekről szólnék, engedtessék meg nekem is egy kis magánbibliográfia. Az eredeti alapszabály szerint alapító tagként regisztráltattam magam az MDF–be. Kezdetben nem észleltem az antidemokratikus kaland kísérletét e párton belül – sokkal inkább véltem felfedezni azt az 1990–94 közötti politikai ellenzék akcióiban. Ma már nem érdemes erre túl sok gyakorlati szót vesztegetni; maradjunk annyiban, hogy mindkét fél erősen túljátszotta a szerepét – illetve annak jelentős részét előadás közben tanulgatta...

   Miközben a Gallup 1991. június 18.–án közzé tett közvélemény-kutatási felmérése szerint a legmegbízhatóbbnak ítélt politikusok sorát Horn Gyula vezette...

   Visszatérve az antidemokratikus kaland kezdetére: ezt számomra (a sok apró, még kezelhetőnek látszó előjel után) a Csurka–dolgozat publikálása jelentette. Pár nappal később válaszoltam rá a Magyar Nemzetben (Hosszú mondatok éjszakája címmel), és ettől kezdve elég sok bíráló jegyzetet írtam, majd valamennyi napilapba (is), nem az MDF, csupán a szélsőjobb jelenségek és azok "hezitáló" pártkezelése ellen. Ez a bibliográfiai utalás kettős célzattal fontos. Egyrészt azt illusztrálandó: nem utólag szólok most az MDF–ért és részben ellene. Másrészt; de erről inkább írásom második felében.

   Nos, az MDF–nél maradva még: ez a párt a kezdetekben nem olyan volt, amilyennek Tamás Gáspár Miklós láttatja s amiért (véleményével ellentétben) igazából nem is lenne olyan nagy kár. Az MDF első nagy tévedése az volt, amikor pozícióját a (nem létező) jobbközép centrumába helyezte. Ezzel elveszítette néhány alapító tagját, elveszítette néhány százezer szimpatizánsát s előkészítette a talajt a szélsőjobb téveszméinek. De máig nem veszítette el az előbbiek mindegyikét. Azokat, akik szellemi identitásukat nem Mécs Lászlóhoz vagy Gyula deákhoz, hanem Telekihez és Németh Lászlóhoz kötötték – ám mindenekelőtt arra vártak és várnak egyre fogyó türelemmel, hogy a reformkori, illetve a két háború közötti olvasmányélmények felmondása és névsorolvasása helyett megkezdődjön végre az új demokrácia névsorolvasása. A hibajegyzék és kárfelmérés után a közös, tevőleges teremtés.

   A türelem fogyatkozása mindazonáltal az utóbbi esztendőben gyorsult fel igazán. Mert, megintcsak a belülről nézvésre utalva, a korábbi években a szükségtelenül erőszakos ellenzéki támadások inkább erősítették ezt a türelmet. Hiszen működőképessé kellett tenni az országot, megteremteni az új demokrácia intézményrendszerének alapjait, számtalan belső és külső ellenhatás, intrika közepette; mindeközben a bőgatyázás, mucsaizás, leszamarazás vagy az a látszólag spontán taxisblokád inkább dacreakciót szült, semmint "közös nemzeti minimumot".

   Jött azonban az a kiábrándítóan hosszú ősz és télutó; az a kiábrándító nyolc hónap, amelynek során Csurka "írói munkássága" összemoshatóvá vált az MDF egészének nézeteivel... Majd jöttek olyan kiábrándítóan kínos kormánykoalíciós képviselői (igaz, önálló indítványként beterjesztve...) javaslatok, amelyek (az igazságtételi törvény kapcsán) a választópolgárok kvázi harmadát–negyedét ítélték volna egyfajta igazoló bizottsági eljárásra, felfüggesztve annak eredményéig választójogukat... Nos, aki már ekkor ott belül, mélyen, a zsigereiben nem prognosztizálta halálbiztosra az MSZP elsöprő győzelmét, az bizony "nem ismerte a térképet" – mint a régi viccben Hitler bácsi...

   De eltelt azóta egy teljes esztendő. Meg egy másik fele. S hol vagy, MDF!? Változatlanul nem született meg egy világosan megfogalmazott, korszerű, egytengelyes politikai program. A négy év pedig sok mindenre megtaníthatta volna a párt vezető politikusait, többek közt (és főleg!) a kormányzati szerepkör gyakorlásának terhei alatt. Csupán azt a két egyszerű kérdést kellene már feltenniük: milyen új pólusok vonzásterébe került az ország és a világ gazdasága, politikája, társadalmi struktúrája? És: milyen kihívásokat, megoldandó feladatokat kényszerít ránk az új demokrácia? A válaszokból bizony kirajzolódhatna egy korszerű polgári párt arculata és programja – amelynek kidolgozását az MDF néhány politikusa egyedül is elkezdhetné; de a megvalósításhoz és teljes kiterjesztéséhez a jelenleginél szélesebb tartalmú polgári szövetségre van szükség. Ha nem így lesz: katasztrófikussá fokozódhat a társadalom politikai közömbössége és a még meglévő politikai élet blokkosodása. És ha nem így lesz: marad a hóemberként olvadó MDF. Amelyet e pillanatban – bármennyire fájó is ezt nekem leírni... – csupán a vaskalap, seprő és répaorr tart össze!...

   Ám mindaz, amit eddig leírtam, bennem maradt volna, ha Tamás Gáspár Miklós cikkében nem olvasom ezt a mondatot is: "...a balközép kormánykoalíciónak valamit tennie kellene avégett, hogy az MDF megőrizze szócsöveit, médiabefolyását..." Valóban a kormány feladata lenne ez? Lehet, hogy az én hibám csupán az, ha valamiféle álságos idealiterkedést vélek kihallani e mondatból. De felrémlenek bennem a nem is oly régi idők, amikor Médiaország tisztessége nevében protestált a Demokratikus Charta. A Nyilvánosság Klub. Amikor néhány ostoba fajankó miatt, akiket művekkel jóval egyszerűbb lett volna ellehetetleníteni – elkezdődött az önletiltósdi; s ez egy olyan médiaháborúba vezetett, ami most folyik csak igazán.

   Mert hol van ma Médiaország tisztessége? Tamás Gáspár Miklós azt szeretné, ha a balközép kormány megóvná az MDF médiajelenlétét. Következik–e ebből az (ami természetesen most az én csúsztatásom!), hogy ezt a jelenlétet a kormány fenyegeti? A kormány valamilyen "utasítása" talán az, ha egy napilap nagytekintélyű szerkesztője azért ad vissza kéziratot, mert abban három mondat dicsérően említi az MPP–t, holott "...nem kell dicsérni a Fideszt. Nincsenek is már azok a gyerekek. A média lélegezteti őket." De ugyanezen napilapban később egy teljes kolumnát olvashatunk a "nem létező" MPP–ről, Szabó Miklóstól szokatlan (és hozzá éppúgy, mint olvasóihoz méltatlan) prekoncepciók és csúsztatások tömkelegével. Más: kormányutasítás lenne az is, hogy egy másik liberális napilap nem a hozzászólás tartalma miatt ad vissza kéziratot, hanem csak "nem szeretjük a szerzőjét". De nem sorolom a talán kicsinyesnek tűnő példákat. Csupán utalnék az írásom elején említett bibliográfia második okára: van összehasonlítási alapom, amikor azt állítom, hogy a mai Médiaország jóval zártabbá vált a korábbinál. Ezt talán nem csak én látom így; bizonyára valamilyen összbenyomás észlelete írattatta le Tamás Gáspár Miklóssal is e fenti, általam idézett mondatot. Alig hiszem azonban azt, hogy a jobbközép (ha már feltétlenül muszáj ennél a meghatározásnál maradni) irányultságú megszólalások lehetőségét az "egy szócsövet életben tartani, az összes többiből kirekeszteni" típusú megoldásban látná ő maga is.

   Pedig a kör bezárult. Kezdhetnénk, kezdhetjük újra, a sebek és az előítéletek feledésével. Mindehhez egy kitűnő mottó kínálkozik – az (újra) piros címbetűs Magyarország új folyamának első, december elsejei számából. (Amely lap kettős tulajdonosváltásának, s így az eredeti szellemiségét érintő kettős /meg/tagadás logikájának elemzése is megérne egy Meridian–misét...) Az idézet: "Először is a szocialista párt – ne adj isten! – szenvedjen bár mégoly súlyos politikai vereséget is, nem juthat az MDF sorsára, mert nagyon mélyen beágyazott kohéziós erők tartják össze, mint egy modern társadalom nélkülözhetetlen politikai erővonalának reprezentánsát. Az MDF viszont egy történelmi rögtönzés volt." Nos, Hajdú János mondataira (hozzájuk véve a Baloldali Társulás legfrissebb üzeneteit) reagálhatnánk izomból is. Kiállhatnánk, s kiáltozhatnánk például egy ÚDC–demonstráción a vörös esőről. Polemizálgathatnánk a "rögtönzés" szó értelmezése fölött. A legegyszerűbb azonban azon felismerés elfogadása: visszajutottunk a nyolcvanas évek elejének görcsösen markolt neodrapériái elé.

   És ülünk a nagy nézőtéren a közös feladat terhével: meggyőzni mindenkit, akit lehet, az új demokrácia pozitív alternatívájáról. Ezt segíteni nem a balközép kormány feladata, hanem a médiabirodalmak szerkesztőié. (Például a Magyarországban!...) Rajtuk múlik, hogy cenzúráznak, kirekesztenek, vagy közlik (s nem évente egyszer–kétszer) az ugyanarról kicsit vagy akár nagyon másképpen szóló vélekedéseket is. Rajtuk múlik, hogy a képernyőkön ne csak Torgyán József legyen a másik oldal favoritja. S rajtunk múlik, hogy mindörökre felejtsük el a kapott (és az adott) sebeket. (De nem feledve azok tanulságait!) Ennyi csupán a média felelőssége...

   De nem kevés a politikusoké sem. Az MDF esetleges eltűnése ugyanis valóban a rendszerváltás örökségét veszélyezteti – ebben (is) igaza van Tamás Gáspár Miklósnak. De nem egyedül csak ez veszélyezteti. Eljött a dolgok újragondolásának (s a kabátok újragombolásának) ideje minden, erre hajlandó "szekértáborban". Változatlanul szükséges a konszenzus, a közmegegyezés, az új kerekasztal létrehozása – akár úgy is tekintve a rendszerváltás első szakaszára, hogy "elfolyt a rézeleje..." Ha nem torpanunk most meg egy kicsit s nem nézünk egymás szemébe – hamarosan ihatjuk (újra) a seprőpálinkát... "A pártok saját maguk bizonyítják tehetetlenségüket. Ez nem mehet így sokáig... Eljön a pillanat, amikor az események veszik át az irányítást, amikor már nem lehet többé kormányozni, csak ha valamilyen erős áramlat veszi a hátára a bárkát. Ez a sodrás hiányzik nekik. Egyszerűen nincs... Pénzügyi válság, nemzetközi válság... Előre nem látható az esemény, de bizonyosan bekövetkezik. Hol voltak 1940–ben a pártok?..."

   De Gaulle tűnődött így, 1946. április 2.–án, Claude Mauriac naplóregényének tanúsága szerint – de bízvást(?) eltűnődhetünk, hasonlóképpen, mi magunk is... Akár azon is, hogy ma már tudjuk: végül csak eljött újra De Gaulle ideje. Ha összefogás helyett most mi is kivárjuk az ahhoz hasonló időket, nos, akkor lesz csak igazán aktuális Tamás Gáspár Mikós írásának befejező mondata: "Vetélytársaknak és szövetségeseknek e nehéz órában körültekintőknek és tapintatosaknak kell lenniük."

   Hoc erat in votis... De tudj isten: egy kis nyitottság, most, nem ártana.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra