2005. július 24. vasárnap 23:29

 

Eltakarítani ezt az iszonyatos romhalmazt…

 

Vajon mi történt a Magyar Demokrata Fórummal, az elmúlt tizenöt évben, és mi történik ma, a Nemzeti Fórum háza táján? Lesz-e új párt? Lesz-e régi összefogás? Örömmé, vagy ürömmé válhat-e a választási győzelem? Kérdések, amelyekre sokszor csak érzésekkel felelhetünk. És kérdések, amelyek kapcsán sokszor sikkadtak el a tények. Azok a tények, amelyekről most Kelemen Andrást kérdeztem. Azt a politikust, aki – elmondása szerint – életében két alkalommal szánta el magát a személyes sorsát befolyásoló, sőt, azt eldöntő, politikai lépésre. Először úgy másfél évtizede, másodszor pedig nem is olyan régen. Mert vallja: „gyengítő minden olyan formáció, amely nem mondja meg egyértelműen, hogy a gyarmatosítás oldalán áll, vagy a független nemzeti érdekérvényesítés oldalán”…

 

- Ma talán emlékezni is nehéz… Ennek ellenére hadd kezdjem azzal a kérdéssel: mikor, és milyen reményekkel csatlakozott Ön a Magyar Demokrata Fórumhoz?

- Erre nem igazán tudok válaszolni, hiszen nem - csatlakoztam. A kezdettől fogva, a gondolat pillanatától kezdve tagja vagyok annak a formációnak, amelyből később a Magyar Demokrata Fórum létrejött. Ez annyira így van, hogy a Lezsák Sándorral, a Fórum alapítójával, még illegalitásban vettem fel a kapcsolatot. Akkor még, mint székesfehérvári kórházi főorvos. Titokban találkozgattunk, politikai célzattal, különböző, változó helyeken. Ez a ’80-as évek első felére datálható. Folyamatosan alakult a történet, a kapcsolat. A szerveződés stabilizálódási pontjának tekinthető a ’86-os Antológia-összejövetel, amely után Lezsák Sándort a helyi Művelődési Ház vezetéséből kirúgták. A következő évben indult a Fórum szerveződése; tehát, összegezve: kezdettől fogva ott voltam. Természetesen a Lakitelken tartott formális megalakuláson is részt vettem A tagkönyvem száma nyolcvankettes… Ez azt jelenti, hogy az első százhetven emberben vagyok – ezen belül esetleges, hogy a százhetvenből kinek hányas a tagkönyve. Hiszen egy csapatot alkottunk, együtt, azon a bizonyos sátorverésen… Ez volt az első olyan nyilvános politikai vállalkozás, amelyben részt vettem. A mostani csupán a második…

- Maradjunk még az elsőnél… Visszautalva előbbi kérdésemre: milyen reményekkel vágott bele? A rendszerváltó, nagy elszántság lendületével, vagy azért ennél enyhébbek voltak a belső elvárásai?

- Egy nagy idealizmus mozgott bennünk… Meg a kétségbeesés is, kétségtelenül. A kétségbeesés, ugye, köszönhető volt annak a kilátástalanságnak, amely akkor uralta – megítélésünk szerint - az ország és a nemzet helyzetét. És a mégis reménye; hogy talán, sikerülhet. Ezért is volt a címe a lakitelki sátorban való összejövetelnek a „magyarság esélyei”. S ezért is vállaltam azt, hogy belesodródom aztán a politikai életbe. Nekem olyan szakmám volt, amit szívesen folytattam volna… De mivel Fejér megyében - és főleg Fehérváron - én indítottam el az egész ellenzéki mozgolódást; ezért, amikor fölajánlották a választási kampány előkészítése során nekem (a megyei lista összeállításakor) a jelölést – nem mondhattam nemet. Az első helyen Bogdán Emil bácsi neve állt, aki a rendszeres martonvásári ellenzéki rendezvényeiről híres… A második helyet pedig nekem ajánlották föl, azzal indokolva, hogy húzónévre van szükség. És, ugye, akkor úgy alakult, ’90-ben a Magyar Demokrata Fórum olyan mértékben győzött, hogy a megyei listáról ketten kerülhettünk be a parlamentbe. Azóta vagyok képviselő, csak „újabban” már egyéni szinten. Tehát tizenöt éves az én parlamenti tagságom is, mert a politikai helyzet így adta…

- Majd, a kezdet kezdetén, államtitkárként is működött…

- Már az első kormány idején, igen. Ez volt a második lépés azon az úton, amely elszakított a szakmámtól. Antall József felajánlotta nekem a Népjóléti  Minisztérium politikai államtitkárságát. Negyvennyolc óra gondolkodási időt kértem. Megbeszélem a családommal, és a feleségem azt mondta: ha á-t mondtam, mondjak bé-t is. Akkor úgy döntöttem, hogy belevágok. Majd onnan átkerültem, két év múlva, a Külügyminisztériumba; úgyszintén politikai államtitkárnak. A visszaút a szakmámba gyakorlatilag is bezárult, hiszen közben azért a kórházban olyan helyzetet teremtettek, hogy a hátam mögött  megszüntették az állásomat… Nem betöltötték, hanem megszüntették…

- Két államtitkári feladatot is ellátott, egymást követően. A kormányzati munkában történő részvétele mennyire távolította el a Fórum életétől? Antall Józsefnek is a szemére szokták vetni, hogy miniszterelnökségétől kezdődően már nem volt nagy rálátása a pártra. Igazolható-e ez a vélekedés; magyarán: érezhető volt-e bármi abból, hogy a párt erodálódni kezd?

- Az biztos, hogy a kormányzati szerepvállalás óriási mértékben erodálta az MDF-et, bár talán másképp, mint amire a kérdés utal… Hadd hozzak fel egy közvetlen példát. Az ember addig Székesfehérváron élt egyfolytában, és persze a megyében, mert voltak - különböző helyeken - kisebb mellékállásaim, hiszen kellett a pénz; tehát a megyében és Székesfehérváron dolgoztam. Ott voltam napi kapcsolatban az emberekkel. S amikor elvállaltam az államtitkári állást, azzal gyakorlatilag ez a kapcsolat megszűnt. Ha abból indulunk ki, ha belegondolunk, hogy itt nem volt egy olyan reformkor, mint például 1848 mögött, amelyben fölkészülhettek volna az emberek a leendő felelős magyar minisztérium feladataira. Én akkor találkoztam a minisztériummal – bizony meg kell mondani, korábban eléggé kerültem is a minisztériumokat –, nos, akkor találkoztam először a minisztériummal, amikor a kinevezést megkaptam. Bementünk ketten, Surján Lászlóval, az új miniszterrel, egy olyan minisztériumba, ahol a többség finoman fogalmazva úgy nézett ránk, mint valamilyen idegen erőre, és hát - korántsem segítőkészen… Nos, ebben a szituációban természetesen hajnaltól éjfélig tartó munka volt az, hogy kiismerje az ember a helyzetet. Szerencsére vezetői gyakorlatom volt, hiszen két telephelyes kórházi osztályt vezettem előtte, de hát a feladat az mégiscsak más volt. Na most ez azt jelenti tehát, időben teljesen „be voltunk havazva”… Hogy ezt pontosan tudjam leírni: azelőtt a székesfehérvári MDF-nek az elnöke voltam, megválasztottak, hiszen én kezdeményeztem a székesfehérvári MDF-et is, és a legutolsó szavazásnál, amit még a távozásom előtt tartottunk, én kaptam a legtöbb támogató szavazatot, mint elnök. Az utánam következő fele annyit kapott - tehát toronymagasan engem fogadtak el. No most, az az ember, akit így fogadnak el a helyi szervezet elnökének, egyik napról a másikra megszünteti ott a munkáját, és a helyébe olyan valaki lépett, aki közel sem bírja ennyire a tagságnak a bizalmát. Az eredmény? Azon az őszön, ugye, már önkormányzati választások voltak, nos, azon az őszön a helyi MDF nem tudott megállapodni abban, hogy kit támogasson polgármester jelöltként. Kétfelé adták le a szavazatukat. Tehát ennyire tragikus volt az a hirtelen változás, a sok ismert, helyi szintű vezető kormányba kerülése helyben, a pártszervezetek számára.

- Ezzel együtt máig ható, izgalmas kérdés: vajon hogyan lehetett volna együtt tartani (ha egyáltalán lehetett volna…) a sátorverő csapatot? Elkerülni azt, hogy kialakuljanak olyan végzetes törésvonalak, amelyek mentén négy-öt részre szakadt a képviselőcsoporton belül is a Fórum; s ki tudja, hány részre szakadtak a helyi bázisok…

- A „volna” mindig nagyon nehéz kérdés. Igen… Ezzel kapcsolatban csak azt mondhatom el: mi az, ami biztos. Biztos az, hogy az MDF-nek nem volt ereje ahhoz - és ideje sem -, hogy egy ellenzéki mozgalomból, egy fórumból, párttá alakuljon. Ezért voltak olyan óriási viták kezdetben arról, emlékszünk, hogy egyáltalán párttá alakuljon-e az MDF? Hiszen egy jelenléti fórum formációja volt, amelyen mindenki elmondta a véleményét, nagyjából egy ilyen vitafórumként működött. Ezzel szemben, ugye, mégis csak kormányzati felelősséget vállalt; s ehhez párttá kellett alakulnia. Ezt akkor én támogattam is, bár ez volt az első pillanat, amikor nagyon sokan lemorzsolódtak. Mármint ebben a vitában is. A másik pedig, hogy nyomatékosítsam: tulajdonképpen akkor kellett volna a párttá alakulásnak megtörténnie, és kiformálódnia a pártnak, amikor szinte már kormányra is kerültünk. Tehát nem volt ideje megerősödni a szervezetnek, tisztázni az eltérő véleményeket, megtalálni azt a kedvező belső irányítást, amely lehetővé teszi, hogy az emberek a képességeiknek megfelelő helyet találjanak. Satöbbi, satöbbi… Az első kormány összeállítása során is a múló idő szorításában éltünk. Sokat támadták Antall Józsefet azzal, hogy egy-egy ismerősét rakta be; no de hát hogy a fenébe tudott volna másképp választani? Az ember azokban bízik, akiket ismer. S nem volt, sem ideje, sem lehetősége az ellenzéknek a diktatúrában – még ha puha diktatúrának is nevezzük - arra, hogy fölkészüljön a kormányzati szerepre… Ez teljesen új feladat volt, ráadásul – egyik következik a másikból, természetesen - egy teljesen új világhelyzetbe kerültünk. Volt egy nagy népmozgalom, aminek a hulláma vitt be minket – gyakorlatilag - a parlamentbe, de hát a megalapozást nem tudtunk kialakítani. A párttá alakulás után, normális esetben, ha, mondjuk, nem mi vagyunk a kormányzat fő ereje, akkor jött el volna az ideje annak, hogy megszilárdítsuk a pártot. Ám nekünk ekkor a legjobb, vagy a legjobbnak tartott embereket kellett „belerángatni” a kormányzásba. Nyilvánvalóan sokan jártak úgy, ahogyan én is, aki nagyon jól kézben tudtam tartani a székesfehérvári szervezetet, elismert voltam a megyében, de belekerültem a kormány fogaskerekei közé, és attól kezdve szinte nem is láttak engem, három éven keresztül, a megyében, legalábbis úgy nem, mint egy értük ténylegesen - helyben is - dolgozó valakit. Az más dolog, hogy mint államtitkár, igyekeztem tartani a kapcsolatot. Minden hónapban tartottam például olyan rendezvényt, amelyre neves személyiségeket hívtam. Hogy figyeljenek oda, figyeljenek ránk, hogy itt vagyok, együtt mozgunk, élünk; de hát ez nem az, mint amikor az ember nap, mint nap ott, az emberekkel együtt, az emberek között dolgozik.

- S, ráadásul, minden gazdasági nehézségért a kormányzatban dolgozó emberekre hullt az „átok”…

- Minden területen… Úgy, ahogyan a minisztériumokban élt velünk szemben a határozott ellenállás (ahogy erre az imént utaltam), úgy azok a szerencsétlen MDF tagok, akik ott éltek a saját közegükben, a kormány összes nem rokonszenves húzásáért, vagy lépéséért felelősnek lettek kikiáltva. A feleségem Székesfehérváron lassan már azt is kerülte, hogy a piacra kimenjen - akkora szégyen volt, hogy a férje ebben a kormányban államtitkár… Summázva: kétségtelenül óriási veszteségeket szenvedtünk az első négy évben. A kormányzati munkára való felkészületlenségünk, a lélekben való felkészületlenségünk, okán; mert hiszen voltak abban a kormányban jól működő szakemberek is, meg jól működő politikusok is. De azért ez túl nagy kihívás volt egy még frissen szerveződő politikai erőnek arra, hogy rögtön kormányzati minőségben feleljen meg az elvárásoknak. Ennek ellenére én úgy érzem, hogy akik kitartottak ’94-ig, és egy ilyen közegben tartottak ki, amelyben szégyen volt MDF-esnek lenni; és mégis kitartottak - azokra lehetett volna még támaszkodni egy pártépítkezésnél. S lehetett volna teremteni jobbat annál, mint ami végül kialakult. De, ugye, két óriási probléma köszöntött ránk. Az egyik a köztiszteletben álló vezető halála. Antall József távozása azt jelentette, hogy attól kezdve nem volt olyan személy az MDF-ben, akit ennyire vitathatatlanul elfogadtak volna vezetőnek. Utána jött az elnök-választás, amelyben már három jelentkező versengett, majdnem fej-fej mellett. Boros Péter, Szabó Iván, Für Lajos.

- A Fórumon belül épp úgy választani kellett, mint azon kívül. Hiszen ’94 tavaszáról beszélünk – a parlamenti választási kampány időszakáról.

- Pontosan. Nos, hármójuk megítélése nagyon megosztotta a Fórumot. Igazában jó vezetése a továbbiakban a pártnak - nem volt. Für Lajos egy végtelenül tisztességes ember, és jót akaró  politikus, de az az erély, ami egy pártvezetéshez – főleg a nehéz helyzetekben - kell, az hiányzott belőle. Hiszen, a legkritikusabb helyzetben, a visszahúzódással reagált. Ez azért jelzi, hogy itt ért véget az ő cselekvőképessége. A másik dolog pedig, ami ebből is fakadt, hogy amikor bekerültünk, azért még mi voltunk ’94-ben a parlament legerősebb ellenzéki pártja. Tehát kétségtelenül „nagy pofont” kaptunk a kormányzás után, de nem akkorát, hogy az elsöpört volna bennünket. Viszont, onnantól kezdve, a politikánk teljesen bizonytalanná alakult. Ezt a pofont nagyon nehezen tudtuk kiheverni, annál is inkább, mert a választási kampányba sokkal többet öltünk bele anyagiakban is, energiákban is, mint amennyit szabad lett volna. Pedig nyilvánvaló lehetett, hogy meg fognak minket verni; az első kormány, az kamikaze kormány, megmondta Antall József is… S az események, a székház eladósítása, satöbbi, mind-mind olyan helyzetbe hozták a pártot, amelyben a szervezésre az anyagi alapok már nem nagyon álltak rendelkezésre. De a szervezés sem igazán tudott felnőni ahhoz a feladathoz, amihez kellett volna. És akkor jött az a kihívás, az ellenzék fogjon össze. Az első ajánlat, ugye, úgy hangzott, hogy a FIDESZ, a KDNP, és az MDF egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban képezzen egy ellenzéki jobboldali politikai erőt. És ez a lehetőség az MDF-nek, mint a legerősebb ellenzéki pártnak a hibájából úszott el. Elúszott… A megegyezést nehezítette az, hogy az MDF akkor még erősebbnek érezte magát, mint a másik két szövetséges; Für Lajos például négy-három-három arányt  szeretett volna elérni.  Ámde főleg azért úszott el ez a lehetőség, mert Boros Péter, aki igen nagy hatással volt itt a párttagságra, hiszen Antall József bizalmasaként szerepelt a történetben, kijelentette, hogy a kisgazdákat nem lehet ebből a megállapodásból kihagyni. Ezzel, gyakorlatilag, szétverte azt a megállapodást, amely talán létrejött volna, mert az érve sokaknak meggyőző volt. Szerintem itt roppant meg az idejében kialakítható jobboldali erőképzés, mert a kisgazdák miatt mi nem léptünk szövetségre a FIDESZ-szel és a KDNP-vel. Gyakorlatilag kérdésessé vált, hogy a FIDESZ számíthat-e ránk, mint szövetségesre, és a KDNP-ben is, azt hiszem, ez szintén felerősítette a bomlást. Azt, amely Surján László megtámadásával kezdődött, és amelyik oda vezetett, hogy egyszer csak a KDNP a baloldalon, baloldali szövetségesként kötött ki… Tehát nem sikerült összefogni a jobboldalt. És ekkor, én úgy érzem, hogy ekkor roppant meg igazán a Fórum. Akkor volt az a bizonyos nagy szakadás Lezsák Sándor és Szabó Iván között. Kétfele húztak, és ahelyett, hogy megegyezés született volna a többségi vélemény mentén; a kisebbség szakítani akart, és új pártot is alapított.

- Ekkor már ’96-ban jártunk…

-’96-ban. De még akkor is, a parlamentben, az egyik legerősebb ellenzéki erő voltunk. No most, ’98-ra körvonalazódott az, hogy akkor itt nincs mese, a FIDESZ-szel kell összefogni. Közben azért az is világosabbá vált, hogy a FIDESZ nemzeti jellege erősödőben van. Mert hiszen sokakat korábban a szövetségtől az is visszatartott, hogy a FIDESZ-t egy baloldalhoz közelebb álló liberális pártnak ítélték meg…

- Személyesen Orbán Viktornak is volt néhány rosszul csengő megjegyzése…

- Hogyne… Ami olyan sokáig kísértett, épp előttem hangzott el… Az első sorban ültem, államtitkárként, a kormánynak fenntartott székek egyikében, s Viktor mögöttem ült…

- A történet pontos felidézését bízzuk ellenségeinkre; én viszont épp itt kérdezem meg Önt is arról, amiről nemrég Harrach Pétert faggattam: vajon mikor kezdődött el az a folyamat, amelynek végén Orbán Viktort ilyen egyöntetűen fogadja el a polgári oldal, vezetőjeként. A Kossuth-téri beszéd után? Vagy ez már korábban elkezdődött?

- Hát azt nem tudnám megmondani, hogy mikor; ez egy folyamat volt. S valóban, tény, hogy a mi oldalunk Orbán Viktort teljesen hiteles személyiségként fogadja el. Az ő személyiségével hitelesített üggyé is vált az összefogás. Ám a FIDESZ egy nagy konglomerátum - abban sok minden van…

- Eljutottunk a máig. Tulajdonképpen mi történt az utolsó periódusban? Kifelé ez úgy jelentkezett, hogy „kisgazdásodik” ismét, az MDF. Perpatvar van, purparlé, összesen alig vannak húsz fölött, mármint frakció-létszámban, de huszonnyolc felé húznak… Mi okozta a kezdeti töréseket, és a végleges szakítást, a kizárásig?

- Vágjunk a közepébe: Dávid Ibolya megválasztása annak volt köszönhető, hogy Lezsák Sándor politikai eredményeivel elégedetlen volt a párt. Azt remélték, hogy Ibolya mégis egy új arc, és másként fogja vezetni. És hosszú ideig úgy tűnt, hogy a váltáskor csak vezetéstechnikai problémák merültek föl. Csak fokozatosan vált világossá az emberek számára, de ma már egészen világos, hogy egy másfajta politikai irányzatról van szó. Már hetedik éve, ugye, hogy Dávid Ibolya elnökösködik; körülbelül négy-öt éve volt, hogy lemondtam a külügyi alelnökségről a pártban. De bent maradtam még az elnökségben, az országos elnökségben; az alelnökségről azért mondtam le, mert a nemzetközi ügyekben egész egyszerűen semmiféle munkakapcsolatot nem tudtam kiépíteni Ibolyával. Bár én olyan vagyok, hogy ha őt választják elnöknek, akkor őt szolgálom; az erre való hajlandóság részemről megvolt, de az ő részéről semmi nyoma sem volt a bizalomnak. Se egy következetes építkezésnek a nemzetközi kapcsolatainkban. A végső lökést az adta meg, amikor aláírta a státusztörvény tönkretételét. Akkor fölálltam, és lemondtam. De az elnökségben benne maradtam, abban nekem is volt egy szavazatom, ennek következtében pontosan tudom, hogy egyetlenegy szavazat-többséggel fogadta el az országos elnökség azt, hogy a 2002-es választásnál a FIDESZ-szel közösen induljunk. Ibolya már akkor azt akarta, hogy az MDF önállóan induljon, és mindent elkövetett, hogy ez így történjék. Azt hiszem, az én megbocsáthatatlan bűnöm is - Dávid Ibolya szemében - innentől kezdődik. Attól a pillanattól, hogy gyakorlatilag - eléggé nyilvánvalóan - megakadályoztam ezt a lépést. Ez után az országos választmány elé már nem tudott Ibolya azzal kilépni, hogy az elnökség azt javasolja: a 2002-es választásokon az MDF önállóan induljon. Csak azzal léphetett ki, hogy az elnökség véleménye ebben a kérdésben megoszlott. Ezek után az országos választmány véleménye is megoszlott, és sikerült azt elérni, hogy tulajdonképpen kaptunk egy haladékot: ha augusztusig nyélbe ütünk valamiféle megállapodást, akkor együtt indulhatunk. Akkor Ibolya fölállt, és még egyszer megpróbálta befolyásolni a döntésünket. Olyan feltételeket sorolt, amelyekről remélte, hogy nem teljesülhetnek… Tehát ennyire erőteljes ellenállás volt benne a szövetséggel szemben; nem akkor kezdődött a dolog, amikor a millenárison kijelentette, hogy nem alkotunk közös frakciót. Mert nem ez volt a kérdés - nem is akart közösen indulni.

- Vajon miért? A FIDESZ-ben nem bízott, vagy pedig valami más motiválhatta?

- Ez teoretikus kérdés. Őt kellene megkérdezni – de talán ő sem válaszolna rá őszintén.

- Hát igen…

(a beszélgetés befejező részét holnap olvashatják)

 .

Vissza a kezdőlapra