2005. július 29. péntek 21:17

 

Kultúra zárójelben

 

Századok, vagy akár csak évtizedek távolán át egy adott kor kultúrájának teljesítményeiből mindig csupán a jéghegy csúcsa látszik. Ez így is van rendjén; sokan azonban feledni hajlamosak azt, hogy a teljesítmény egésze is nagyon fontos. A jéghegy magasságának meghatározó tényezője az alap, a törzs szilárdsága, sűrüsége. Kölcsönhatás nélkül az a kultúra (amelyet most jéghegyként aposztrofálunk) olyan, „..mint havon napozó fehér lepke..." Bartos Aranka versének kivételesen erős metaforáját idéztem ide, egy olyan kiadványból, amelynek léte, megvalósulása okán írtam a fentieket. A bajai Ady Endre Könyvtár irodalmi körének periodikáját lapozgatom; legújabb száma is a szerény külsőben gazdag tartalom igényét hordozza; amely – így, együtt - úgy része ama bizonyos egésznek, hogy önmagában is megjeleníti a jéghegy minden fontos jellemzőjét. Mert szerzői között vannak olyanok, akiknek szándékai és hajlamai dicséretesek ugyan, de tehetségük nem lép túl egy helyi közösség önképzőköri színvonalán; mások viszont bizonyítják: műveik e jéghegy magasabb régióiban is megállják helyüket. Az pedig, hogy egy rendszeresen megjelenő kiadványban kapaszkodnak össze, megjelenti: van egy olyan délmagyarországi kisvárosi könyvtár, amely fontosnak érzi, hogy szólni tudó értelmiségi közössége legyen!

Tudom, persze, hogy nincsenek egyedül. De fájdalmasan kevesen lettek az utóbbi évtizedben – bár ugyanakkor számos párt és egyesület rendezvényeivel találkozhattunk. Amelyek azonban szinte kivétel nélkül politikai célok és karrierpolitikusok szolgálóleányai csupán; néhányuk fennen hirdeti is, hogy "...a mi tagságunk politizálni akar, nem a kultúrára kíváncsi!" (Nemrég hallottam ezt a mondatot egy fővárosi rendezvényen – olyan szervezet korifeusától, amely szervezet évtizedes erőfeszítései ellenére sem vált komoly politikai tényezővé. Vajon miért...!?)

Talán azért, mert magára húzta, mint köpenyt, a fenti zárójeleket... S ezt teszi az említett egyesületek többsége is. Bár évente többtízmilliók kerülnek a civil szervezetek folyószámláira, kultúránk – a jéghegy... – mégis olvad, dagonyásodik. A bajt látják Baján is: a Sugo-kör kiadványának (amelyről most szólok) szerkesztője írja: „Egyetlen fogalom sem az ma, ami lehetne. Nem szeretet a szeretet, nem hűség a hűség, nem igazság az igazság, nem jó a jó, nem tudás a tudás, nem szép a szép, nem ünnep az ünnep, nem világosság a világosság, nem béke a béke, nem művészet a művészet – nem irodalom az irodalom sem. Akarhatjuk, nekiveselkedhetünk újra meg újra – nem az. Aminek benne kellene lennie, amitől valamivé válna, amitől bennünk maradhatna, az nincs. Elveszett. Mintha egyszerre rohadni, romlani, veszni indult volna minden. Mióta? Évek óta keresek valakit, olyan írót, aki az, aminek mondja magát... Feladtam."

Bár érzem igazát – mégis ellent kell mondanom Ablonczy Ágnes szerkesztőnek. Hogy miért? Talán megérti abból, hogy örömmel üdvözlöm és a magam csendes módján szeretettel köszöntöm most e néhány sorral egy kisvárosi könyvtár értelmiségi közösségének erős összekapaszkodását! Ahogyan, sokadszor is, meg- és felmutatják önmagukat.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra